Móric
10 °C
18 °C

Fegyvert nem engedtem a kórházba

2006.11.02. 18:50
A "magát Tóth főhadnagynak nevező híradóstisztről" először a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala által 1957-ben kiadott, "Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben" című, később fehér könyvként elhíresült kiadványban tesz említést a szakirodalom, a Péterfy Sándor utcai kórházban tevékenykedő "ellenforradalmárok" között. Hosszú szünet után, az ötvenéves évfordulón Tóth István immár 56-os hősként bukkan fel a kórházban a forradalom alatt önkéntes mentősként dolgozó apjuk múltja után nyomozó Pigniczky-nővérek "Hazatérés" című dokumentumfilmjében, és az ugyanott annak idején fiatal sebészként dolgozó Oláh Vilmos "Péterfy, a forradalom kórháza" című könyvében is. Interjú az egykori kórházparancsnokkal.

A Péterfy Sándor utcai kórház kulcsszerepet játszott a forradalom alatt. Oda vitték be az utcai harcok sérültjeit, a pincében újságot készítettek és röpiratokat sokszorosítottak a felkelők, köztük Angyal István és Obersovszky Gyula. Ön hogyan került oda?

Véletlenül. 1956-ban a hadsereg főhadnagya voltam, október 26-án átutazóban jártam Budapesten. Debrecenben laktunk, a fiamért akartam elmenni Bács-Kiskun megyébe, Kecelre, de Budapestről már nem volt vonatközlekedés. Vissza akartam menni Debrecenbe, de a Baross térnél elkapott egy 8-10 fős csoport, és közölték velem hogy nagyon sok a sebesült, van itt a Baross tér 19-ben egy garázs, de nem adnak ki gépjárművet nekik. A vörös csillagot levetették a sapkámról, azt mondták, úgy biztonságosabb. Bementem a garázsba, közöltem a garázsmesterrel hogy itt vannak az önkéntes sebesültszállítók, de nincs gépjárművük. Nagyon rendesek voltak a garázsmesterek, azt mondták hogy jogosítványra és személyazonossági igazolványra kiadják a kocsikat. A járműveket - köztük például Nyers Rezső szolgálati autóját - a Péterfy kórházhoz vittük.

Október 26. előtt nem vett részt az eseményekben?

Nem. Debrecenben szolgáltam mint katonatiszt, ott 25-én este dördült el az első sortűz. A villamoson velem utazó ávós főhadnagy barátom figyelmeztetett is, hogy most nem jó egyenruhában szaladgálni. Akkor döntöttem úgy hogy elmegyek a gyerekért apósomékhoz Kecelre, és hazahozom.

Miért maradt mégis a Péterfy utcai kórházban?

Budapesten akkor megszűnt a mentőszolgálat, rádión keresztül közölték hogy a Péterfy kórház szállítja a sebesülteket, hozzánk forduljanak. Az ottani Munkástanács vezetője megkért, hogy legyek a mentőszolgálat irányítója, mert az orvosok a sérültekkel és a műtétekkel vannak elfoglalva. Elkezdtem szervezkedni. Október 28-án Nagy Imre beszédében felszólította az ápolónőket és a gépkocsivezetőket, hogy jelentkezzenek a legközelebbi kórházban. Délutánra volt 82 gépjárművem és 320 emberem. Ezzel kezdtük meg a mentőszolgálatot. Így maradtam én ott. Egy hétig nem aludtam, annyi munkánk volt. És valahogy nem is volt az ember fáradt. Rengeteg adományt kaptunk Bécsből, gyógyszereket, ruhákat. A kultúrházba rakattam le, és a meglőtt sebesültek, akiknek tönkrement a ruhája, onnan kaptak másikat. Valamibe fel kellett öltöztetni őket, hogy haza tudjanak menni. Elterjedt a hír hogy élelmiszert is gyűjtünk. Vidékről jöttek fel a termelőszövetkezetek emberei, még élő marhát is hoztak. 


Tóth István

Honnan verbuválódtak az emberei?

Debrecenben tiszthelyettesi iskolában voltam politikai tiszt, és pont akkor volt iskolai szünet, a katonáim szabadságot kaptak. Mikor megtudták, hogy a Péterfyben vagyok, néhányan a kórházhoz jöttek. Amikor a Baross tér 19-ben felállt a Nemzetőrség, átmentem hozzájuk, közöltem velük hogy ki vagyok, és segítséget kértem a kórházak biztosításához. Onnan is kaptam tíz embert. Megkaptuk az Ajtósy Dürer sori és a Domokos utcai pártházat kisegítő kórháznak, mert rengeteg sebesült volt. Ezekkel a katonákkal biztosítottam a nyugalmat.

A forradalom után azzal vádolták a Péterfy kórházat, hogy sebesült ávósokat lincseltek benne. Oláh Vilmos, aki akkor fiatal sebészként dolgozott ott, az idén megjelent könyvében azt írja, hogy Ön ezt nem engedte: "Hogy Tóth mit mondott a fiataloknak, nem szeretném itt leírni, mert a nyomdafesték nehezen tűrné. A lényeg, hogy még egyszer nem óhajtja a fiúkat fegyverrel a kórház folyosóján meglátni, és főleg nem tűr el semmilyen önkényeskedést. Mindezt igen emelt hangon mondta el, és a fiatalok nagyon gyorsan eltűntek."

Muszáj volt kiabálni. Kemény játék volt az, velük szemben. Mintha csak most játszódna, annyira beleivódott az emberbe. Jöttek a szerencsétlen ávósokért, hogy majd kiviszik őket. A kapunál, mikor hozták befelé a sebesülteket, elvetettem mindenkitől a fegyvert, hogy ne emiatt támadják meg a kórházat. Egy irodában gyűjtöttük a fegyvereket, és november 4-én, amikor én már nem voltam ott, bedobálták az összeset a csatornába. Fegyvert nem engedtem a kórházba. Ávósokat, szovjet katonákat is mentettünk, nem tettünk különbséget a sebesültek között. A nemzetközi jog értelmében a sérült mindegy hogy szovjet, magyar, katona vagy civil. Pedig jöttek volna a felkelők, hogy majd a kórházban elkapjuk őket.

A fehér könyv szerint sok köztörvényes bűnöző is részt vett a lincselésekben.

A Landler Jenő utca sarkán volt egy kocsma. Ott gyülekeztek a börtönökből a forradalom miatt kiszabadult elítéltek. A fehér könyv szerint köztörvényesek, de valójában majdnem mind politikai elítéltek voltak. Onnan kezdtek volna kijárni, összeszedni az ávósokat. Mondtam nekik, hogy uraim, ez a kórház tiszta, ne mocskoljuk be. Csináljatok amit akartok, de a kórházba ne gyertek. Két ávós tisztet úgy tudtam megmenteni, hogy átvittem az Üllői útra a Ludovikára, és a Maléteréknek átadtam őket. Másképp felkoncolták volna őket. Nem voltak sérültek, el akartak bújni a kórházban.

Kik harcoltak akkor a budapesti utcákon?

November 4-én jöttek be újra az oroszok, addig az ávósokkal volt gond. Október 30-án, a Köztársaság téri pártháznál volt a legnagyobb mészárlás. A felkelők tárgyalni voltak ott, és mikor jöttek kifelé, hátulról legéppuskázták őket a pártházból. Ezután a felkelők megtámadták a pártházat, bentről viszont lőttek mindenkire. A könyvekben is benne van hogy ott fekszenek a fehérköpenyeseink, akiket én küldtem a kórházból. Lőttek ezek orvost, ápolónőt, mindenkit. Délután két órakor, amikor vége lett a harcnak, fehér köpenyben kimentem megnézni mi történt. A téren négy vagy öt ember fel volt akasztva a lábánál fogva, ávósruhában. Na de ezek katonák voltak, csak a pártházban beöltöztették őket ávósruhába. A szívem fájt, és mondtam a felkelőknek hogy uraim, ezt azért nem kellett volna. Nézzék már meg az igazolványukat, ezek katonák voltak, csak beöltöztették őket. Utána beszállítottuk a sebesülteket, úgy ötven-hatvanat.

Meddig volt a Péterfyben?

Október 30-án a pufajkás karhatalmisták letartóztattak. Jött húsz fegyveres, és bevittek a Deák téri főkapitányságra. De mivel szabadságos levéllel, szabályosan jöttem el Debrecenből, másnap reggel el is engedtek. Utána visszamentem a kórházhoz, és egy Nyíregyházáról érkező élelmiszerszállítmány kocsijával visszamentem Debrecenbe.

Mi történt Önnel a forradalom után?

1957. február 22-én letartóztattak. Kaptam nyolc évet, abból leültem 5 év, 5 hónap, 5 napot. Népi demokratikus államrend elleni fegyveres szervezkedés bűntette miatt ítéltek el, mert az ellenforradalomban mint katonai parancsnok vettem részt a Péterfy kórházban. Péch Gézáékkal voltam együtt a Tutsek nevű vérbírónál. Engem nem vertek meg, mert akkor még a rendfokozatomat nem vették el. Gézát nagyon megverték, és kénytelen volt elárulni a neveket. Ezeket összefogdosták, értem is lejöttek Debrecenbe. A csoportomból hét embert akasztottak fel, én voltam a másodrendű vádlott. Tutsek engem is felakasztatott volna, mert Péchék utána még a bécsi szervezkedésben is részt vettek, fegyvereket akartak hozni. A határon fogták el őket január végén. Előtte engem is megkerestek Debrecenben, hogy vállaljam el a parancsnokságot, indítsuk el újra a fegyveres felkelést. Mondtam nekik, hogy ne haragudjatok Géza, nekem elég volt akkor Budapesten, semmi értelme a dolognak, ti se csinájátok. Hagyjátok abba, tudomásul kell venni hogy elvesztettük a forradalmat. Nem hitt nekem. Én úgy úsztam meg az akasztást, hogy átkértettem magam a katonai bíróságra, de ott is el kellett ítéljenek, mert az volt a párt utasítása. Gézának most ott van az emléktáblája a kórháznál, de hát mit érünk a táblával?

Hogyan viselte a börtönéveket?

Fiatal voltam, kibírtam. Márianosztrán, mivel katonatiszt voltam, én vezettem a tornát minden reggel az elítélteknek. Azért volt jó a tornát vezetni, mert körbe mentek az emberek, és mindig odavágódtam valakihez és szóltam, hogy ennek ezt mondd meg, annak azt mondd meg. Nézte a fegyőr, de az ember úgy csinálta hogy ne vegye észre. Aztán onnan behoztak Vácra, ott voltam az asztalosüzemben és a kazánházban, és kőművesmunkát is végeztem. Megcsináltam kétezer négyzetméter betonplaccot. Később a szalagüzembe kerültem, mérőszalagokat gyártottunk gépen. Ahol lehetett dolgozni, dolgoztam. 1960-ban volt egy éhségsztrájkunk, mikor Déri Tibort kiengedték. Büntetésből egy éves kedvezményelvonást kaptunk, se levél, se csomag.

Hogyan tudott elhelyezkedni a börtönévek után?

1962-ben szabadultam. A családom lent élt apósoméknál, én is oda mentem, de egy évig nem tudtam elhelyezkedni. Mivel kőműves-ács az eredeti szakmám, a helyi kisiparos foglalkoztatott, meg az apósomnál szőlőt műveltem, kukoricát kapáltam. Volt ott egy erdő, az erdész megengedte hogy felesbe kiszedjem a kivágott fák után otthagyott tuskókat. A rendőrségen rendszeresen jelentkeznem kellett. 1964-ben Pestre kerültem, az Építéstudományi Intézetbe, egy rokonunk révén. Házgyári elemekkel, panelekkel kísérleteztek. Szakmunkásként alkalmaztak. Ott dolgoztam 1971-ig, közben elvégeztem a művezetői tanfolyamot, művezető lettem, majd építésvezető, így kezdtem újra az életemet.

A katonai pályára nem térhetett vissza?

Én 1956-ban befejeztem a katonai pályát. 1959-ben a váci fegyházban megkerestek az ávósok, és közölték hogy volna egy lehetőség. Visszakapnám a rendfokozatomat és elő is léptetnének. Megkérdeztem, hogy mi ennek a vívmánynak az ára? Azt válaszolták, hogy visszamenni a hadseregbe, beépülni, és lebuktatni a rendszerellenes elemeket. Századost vagy őrnagyot csináltak volna belőlem, és a hadseregen belül kellett volna spionkodnom érte. Mondtam nekik hogy uraim, ez nem nekem való. Ne kísérletezzenek velem, én nem az a típus vagyok. Volt egy százados, aki visszament. Két év múlva meghalt. Nem bírta idegileg.

Kapott valamilyen elégtételt a rendszerváltás után?

Kaptam jónéhány kitüntetést. 1990-ben megsemmisítették az ítéletemet, és előléptettek alezredessé. Ez persze csak egy szimbólum, hogy nyugállományú honvéd alezredes vagyok.