Nemrég lelkes kritikát közöltünk a Katona József Színház és a Szadadkai Népszínház közös produkciójában készült Vörös című előadásról. A darab zentai születésű író-dramaturgjával, Brestyánszki B. R.-rel a színház történelmi sebeket is gyógyító szerepéről is beszélgettünk.

Fotó: Szilágyi Nándor

 

Először egy gondolom gyakori kérdés: Miért Brestyánszki B. R. néven ír? Ritka, hogy egy írónő a férje nevét használja, sajátjából csak egy monogramot hagy meg. Hogy alakult így?

Nem gyakori kérdés, tulajdonképpen ezt eddig még sohasem kérdezték meg tőlem. A saját nevemen írok. Igaz, hogy ezt a nevet viseli többek között a férjem is meg a lányaim is, de 22 éve engem is így hívnak, szóval a saját nevemen írok. Amit más is visel. Hogy miért maradt a többiből csak monogram? Mondjuk azért, mert a Brestyánszki Boros Rozália rettenetesen hosszú, a Rozi meg túl rövid.

Mennyire kibeszélt téma Szerbiában, a Vajdaságban a „hideg napok”? Része-e a szerb történelemoktatásnak?

A „hideg napok” elnevezés tulajdonképpen az 1942-es eseményekre utal, és Cseres Tibor az újvidéki vérengzést feldolgozó regényének, majd a regényből készült játékfilm címéből ered. 1942-ben magyar katonai alakulatok egy katonai razzia következtében számos szerb és zsidó polgári személyt lemészároltak. Ez a tény soha nem volt titok, és a köztudat részét képezi Szerbiában. Viszont az 1944-45 telén bekövetkezett iszonyatos méretű megtorlás – amikor a jugoszláv partizánalakulatok többnyire bírósági perek nélkül civil magyarok és németek ellen követtek el népirtást – ennek ténye nagyon sokáig tabu volt. Mindenfelé lincselések voltak, vagy táborokba internálták a lakosságot és válogatott kínzásokkal gyilkolták le tömegesen az embereket. Erről évtizedeken át hallgattak az emberek.  Sokan még ma is csak félve szólalnak meg, annak ellenére, hogy azért már igen sok kutató és történész foglalkozik az események felkutatásával és dokumentálásával. A Vörös az 1944-es vérengzésekre koncentrál – miközben nem kívánja figyelmen kívül hagyni annak 1942-es előzményeit.

Miért született meg önben az elhatározás, hogy színdarabot írjon erről a tragédiáról?

Máté Gábor, az előadás rendezőjének felkérésére kezdtem foglalkozni ezzel a témával, viszont nem tudom, hogy a sokféle forrásból, de többnyire számos vallomásból mondatról mondatra összeollózott mozaikos dramaturgiájú szöveg  nevezhető-e színdarabnak. Úgy gondolom, hogy a megszületett munka – most az írott szövegről beszélek – inkább nevezhető színpadi szövegnek, mint színdarabnak. Visszatérve a kérdéshez: valamikor tavaly októberben kaptam az információt Mezei Zoltántól, a társulatvezetőmtől, hogy Máté Gábor egy 1944-el foglalkozó előadást szeretne rendezni a Katona társulatával együtt, és én volnék az előadás szövegének „felelőse”. Be kell vallanom, hogy akkor, amikor meghallottam, hogy enyém volna a tisztség, hogy megírjam ennek az előadásnak a szövegét az első reakcióm inkább volt gyomorgörcs, mint boldogság. Nagyon érzékeny téma ez, és akkoriban még kilátásban sem volt Áder János és Tomislav Nikolić közös főhajtása Csúrogon. De aztán szép lassan, a kutatásaim majd a szöveg írása közben egyértelművé lett, hogy ennek a tulajdonképpen még feldolgozatlan traumának helye van a színházban, ezzel dolga van a színháznak.

A borzalmak ábrázolása hogyan hat a vajdasági magyar és szerb nézőkre? És hogy fogadja a budapesti közönség?

Eltérő módon reagálnak a magyarországi és a szerbiai nézők. A vajdasági emberek között is akad különbség, mert van, aki érintett – ez esetben gyakran előfordul, hogy egyeseket nagyon felkavar az előadás, felismernek egy-egy helyzetet, eseményt, ráismernek valakire a történetből –, a fiatalabb nézők között pedig akad, aki a téma ismerője és vannak olyanok is, akik szinte teljesen tudatlanul ülnek a nézőtérre és itt szembesülnek először az eseményekkel. Többektől hallottam vissza, hogy az előadás kapcsán kezdeményeztek beszélgetést a rokonokkal, és kiderült, hogy bizony a családjukban is van vagy volt valaki, aki ott és akkor... csak soha, senki sem mert beszélni róla. A szerb közönségről csak annyit tudnék mondani, hogy egyelőre nem mutat különösebb érdeklődést az előadás iránt – annak ellenére, hogy az előadást Szabadkán folyamatosan szerb nyelvű feliratozással játsszuk. A budapesti közönség kissé tájékozatlanabb az akkori események tekintetében, ami nem is csoda, hiszen az 1944-es népirtás tabu volt Magyarországon is, és sokan pont az előadás miatt néznek utána a történelmi tényeknek. Viszont nagyon izgalmas volt azt tapasztalni, hogy a budapesti nézőben is meg tud születni az előadás – csak kicsit másként, mint itthon. Néha előfordul, hogy egyesek aktuálpolitikai áthallásokat vélnek felfedezni a történetekben, de ebből a szándékból részemről csak annyi igaz, hogy tényekre alapozva szerettem volna megmutatni: egy ideológiai agymosás milyen terrorhoz vezethet. Bárhol, bármikor. És ahhoz, hogy emberhez méltóan tudjunk élni, és felülemelkedni a hasonló fenyegetések csapdáján, tudnunk kell, hogy mi történt.

Jelenet az előadásból
Fotó: Barakonyi Szabolcs

 

Célja volt-e, hogy a színház eszközeivel gyógyítsa a 70 évvel ezelőtti sebeket?

Ha ignoráljuk a sebet, akkor az begennyesedhet, és rosszra adhatja magát. Néha fel kell tépni a sebeket ahhoz, hogy begyógyulhassanak. Beszélni kell erről, mert a hallgatás, az elhallgatás, az elfojtás nagyon sok negatív energiát, feszültséget termel, akkor is, ha ez nem tudatos. Szóval: igen. Volt ilyen reményünk.

Hogyan alakult ki a Vörös szerkezete?

Tavasz közepéig gyűjtöttem az anyagot, akkor még nem beszéltünk szerkezetről, csak fel szerettem volna térképezni, hogy milyen dokumentumok állnak rendelkezésünkre az előadáshoz, és akkor még nem foglalkoztam azzal, hogy ezek közül melyik szöveg, dialógus, monológ vagy szituáció hasznos színházi értelemben. Lényegesen több anyagot sikerült beszereznem, mint amennyire számítottam, és a mennyiség olvasmányként is tetemes lett. Júniusban Gáborral három napon át próbáltunk utat vágni a dzsungelben, és megtalálni az előadás formáját, nyelvezetét, szerkezeti felépítését. Ez nem volt egyszerű feladat, mert sem Gábor, sem én nem szerettünk volna hagyományos dramaturgiájú, lineárisan építkező történetet, egyetlen sorsot végigkövetni, mert az óhatatlanul szűkít, bezár, megköt. A kulcsot végül a tárgyalóasztalon pihenő ásványvizes flakon adta meg a struktúrához, mert teljesen véletlenül, de ennek apropóján jutott eszembe jelenetek ún. “tárgyi kötése”. Ez a megbeszélés után raktam össze nyáron a szöveg elsődleges változatát, amely a végleges formáját a próbák során nyerte el.

Mennyire törekedett a történelmi hűségre a személyek, a jelenetek szintjén? Tudott-e beszélni túlélőkkel, szemtanúkkal szerb vagy magyar oldalról?

Igyekeztünk mindvégig autentikus szövegeket használni, akkor is, ha mondatokról, vagy mondattöredékekről volt szó – vagyis olyan szövegeket beépíteni, szervesíteni, amelyeket az adatközlők (túlélők, utódok stb.) meséltek. Sikerült számos szöveghűen rögzített vallomáshoz is hozzájutnom, ahol a szerkesztők, a gyűjtők nem írták át az adatközlő nyelvezetét. Ezek az interjúk nagyon értékesek voltak, hiszen a beszélt nyelv, a tájszólás olyan hitelességet kölcsönöz a jeleneteknek, amit a meglévő írói fantáziámmal sosem tudtam volna  biztosítani. Maximálisan törekedtünk a történelmi hűségre. A helytörténeti könyvek, levéltári dokumentumok, tudományos kutatások és gyűjtések képezték a szöveg gerincét. Ha lehet színházban objektivitásról beszélni, akkor ez volt az egyike a legfontosabb szempontoknak. A szituációk valósak, a dialógusokban felhasznált mondatok nem a fantázia termékei, szinte kivétel nélkül beazonosítható mindegyiknek a forrása. Egyedül a neveket változtattam meg, mert kizárólag Szirtes Ági zárómonológjában felsorolt nevek a valósak.

A ma sem nagyon ritka etnikai incidensek, mint a temerini esetek vajon összefüggenek az akkor történtekkel?

Mindig lehet ürügyet találni az agresszióhoz. Attól még az nem tolerálható és nem indokolható.

Van-e személyes, családi kapcsolódása a tragédiához?

Szerintem Vajdaságban nagyon kevés magyar vagy német család él, amelynek hellyel-közzel nincs kapcsolódása a történtekhez. De nekem is – mint sokunknak – csak sejtésem volt erről, mert a mi családunkban sem beszéltek az eseményekről. Most, hogy felnőtt fejjel, már tudva a történelmi háttérről, megkérdeztem volna felmenőimet vagy rokonaimat, már nem tehetem, mert vagy meghaltak már, vagy pedig elkoptak az emlékeik... Apai ágon magyar érintettségem van, anyai ágon pedig német volnék, szóval...

Társulati tagként, dramaturgként aktívan részt vett a próbafolyamatban? Milyen volt a munka Máté Gáborral?

Ha jól emlékszem, nem volt próba, amelyen ne lettem volna jelen. Végig dolgoztam, gyúrtam írtam/húztam a szöveget, együtt gondolkodtam Gáborral, és ennek következtében sokszor fordult elő, hogy a próbákra új szövegekkel jelentem meg. Azt hiszem, hogy életem egyik legkimerítőbb, legfelkavaróbb és leghosszabb munkafolyamata volt ez. És ehhez mindenképp hozzátartozik, hogy ez nem csak színházi értelemben volt egy életre szóló tapasztalat, hanem talán emberileg is megváltoztatott bennem valamit. A Gáborból sugárzó nyugalom, biztonság és tudás nem csak értelmileg működteti, mozgatja, „rakja sínre” az embert, hanem a zsigerekig hatol. Nem volna szabad engednem, hogy kikopjon belőlem az, amit tőle kaptam/loptam.

Hogyan látja az elkészült produkciót? Mit gondol a két társulat alkalmi fúziójáról?

Valahol olvastam, valami olyasmit, hogy a Vörös az első lépés egy történelmi lépcsőn, és lehet, hogy nem a legmagasabb lépcsőfok, de mindenképp a legfontosabb. Azt remélem, hogy sikerült egy fontos lépést tennünk egy emberibb világba vezető úton. Szerintem már az első olvasópróbán megtörtént, hogy a szabadkai és a budapesti csapat eggyé olvadt, fuzionált, ha úgy tetszik. Lehet, hogy most ez nagyképűnek tűnik, de meggyőződődésem, hogy nagyon hasonlóan gondolkodó és alkotó emberekről beszélhetünk, és azt tudom, hogy a szabadkai csapatra nagyon inspiratívan hatott a Katona társulata. Remélem, hogy ez kölcsönös volt.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

 

Terveznek-e hasonló együttműködést a későbbiekben?

Ez nem rajtam múlik.

Min dolgozik jelenleg?

A szabadkai Népszínházban Terék Anna Vajdasági lakodalom című drámáját Táborosi Margaréta rendezi – jelenleg ebben az előadásban dramaturg vagyok. Ezen kívül dolgozom egy szövegen, amelyet a szabadkai színi tanoda számára írok 16-20 éves fiatalokról, fiataloknak (és nagyon kellene már haladnom, mert szorít az idő). Meg persze a fejemben alakul valami független, amire talán majd nyáron lesz időm.