Erdély, megfigyelés közben

Az ötödik nap - hazaút sok kitérővel

A hazautat meglepetésre kelet felé kezdte az egyre inkább lankadó intenzitású megfigyelés alatt álló csoportosulás: a Gyilkos-tót és a Békás-szorost látniuk kellett, hiszen csak 70-80 kilométer ide... A tavat bemutatni különösebben nem kell, nagyjából mindenki hallott róla, de az talán nem annyira ismert, hogy elég fiatal képződmény, a zárt völgyet 1837-ben öntötte el a víz, a helyén azelőtt álló évszázados fák törzseinek maradványai még ma is kiállnak a tó felszínéből.

A Gyilkos-tó Klikk a képre!

Tibor a csónakkölcsönzőben nagybátyja után érdeklődik, aki huszonhárom évvel ezelőtt, részegen, egy Daciával landolt a tó fenekén - azelőtt még nem próbálkozott autóvezetéssel, és egy hosszú, kemény este utáni alkalmat ragadta meg, hogy próbát tegyen barátja gépjárművével. A csónakos viszonylag friss ember, nem ismeri az esetet, másnál pedig célszemélyünk nem próbálkozik.

Néhány kilométerrel arrébb található a Békás-szoros, egy meghökkentő természeti képződmény; a szűk, szurdokszerű út mellett mindkét oldalon sok száz méter magas, teljesen függőleges sziklafal meredez fenyegetően. A szoros egészen hosszú, nem is megyünk végig rajta, helyette ismét csak fogyasztás: a szorosos keresztülvezető út mindkét oldalán véges-végig kézműves árudák találhatók, telepakoljuk a kocsikat.

Innentől már hazafelé mutat a haladás irányvektora, sűrű megállókkal eleinte: jó magyar turistaként (akinek alapszabálya: várat alulról, templomot kívülről, kocsmát belülről) megállás (két percre a gyergyószárhegyi Lázár-kastélynál, majd hosszabban időzünk Gyergyóalfalun, mely település minimum két dologról híres. Az egyik a helyi és betelepülő művészek nagy száma - tizenhat, akadémiát végzett festő dolgozik a faluban -, a másik, hogy itt található a főtéren az az emlékmű, amely átvészelte a Ceausescu-időszakot is, pedig nem kevesebbet hirdet - magyarul! -, mint azt, hogy ez a föld székely, és örökre az is marad.

Az ebédet a szászrégeni református plébánián költi el a csapat, ahol vendéglátónk egy újabb menedzser-lelkész, Demeter József, aki arról lesz nevezetes az utókor számára, hogy temploma mögött adományokból és támogatásokból hatalmas közösségi házat húzott fel - az épületet Makovecz Imre tervezte, a kivitelezés pedig rendkívül igényes, négycsillagos szállodákat idéz. Pedig az egész építkezés azért indult, mert kellett volna egy új paplak, a régi romos helyére, persze végül a lelkészlak maradt a régi. A komplexum természetesen nonprofit alapon, még talán az önköltséget is jóval alulmúló árakon látja vendégül az ide látogatókat, ezen kívül pedig napi több száz adagos ingyenkonyha is működik benne, aminek a környék legszegényebbjei az életet köszönhetik.

A szászrégeni református templom, belülről Klikk a képre!

Egy gyors vizitet tartunk még a templom belsejében is, amely egyfelől a református puritanizmus és bensőségesség iskolapéldája, mondhatnánk, a mennyezeteken viszont valóságos kis csodák: kézzel festett kis kazettaberakásokon száznál is több erdélyi templom képmása tekinthető meg.

Hazafelé menet még belekeveredünk egy brutális viharba a Királyhágón, az emberek az utcára menekülnek a néhány perc alatt mindent - kerteket, házakat - vastagon elöntő víz elől. Az út mentén addig csak vékonyan csordogáló patakok szempillantás alatt vágtató áradattá duzzadnak, aztán egyik pillanatról a másikra kiérünk az esőzónából, és ragyogó napsütés ismét - így ér véget kronologikusan kalandos akciónk, a jelentés viszont folytatódik, ám ezt a részt a szigorúan titkos minősítés miatt lapunk sajnos nem közölheti.