Tízezer tanú ha összegyűl

Katolikus iskolába jártam, így eleve gyanakodva tekintek mindenféle egyéb keresztény formációra. Ferenc atya rendszeresen biztosított minket arról, hogy mi az egy, meg mi az igaz, így újságíróhoz nem méltó módon bizonyos prekoncepciókkal érkeztem Jehova tanúinak budapesti nagygyűlésére. Biztos voltam abban, hogy komolyan meg kell majd küzdenem azért, hogy valahogyan beszivárogjak a hívők közé, amit nagymértékben megnehezített, hogy nekem nem volt a többiekéhez hasonló "Járjunk Istennel" feliratos zöld kitűzőm.

Besurranó

Tekintse meg képeinket!

Rengeteg, több ezer autó és jó pár autóbusz sorakozott a Népstadion előtt, viszont alig pár lézengő ember. Semmiféle zaj nem hallatszott ki az omladozó, rendszeresen életveszélyesnek nyilvánított épületből, kezdtem arra gyanakodni, hogy leparkoltak az emberek, aztán elmentek várost nézni. Ezzel aztán végképp elszállt minden esélyem arra, hogy észrevétlenül besurranjak a tömeggel. Az aréna bejáratainál fehér ruhás férfiak álltak, rendező felirattal. Félve közelítettem feléjük, ám csakhamar kiderült, hogy ügyet sem vetnek rám.

Amíg kedvesen rám nem köszöntek, azt hittem, nem vettek észre. Belülről már hallom a kihangosítót: mivel bárki bejöhet, kérlek benneteket, vigyázzatok az értéktárgyaitokra. Ja, szóval bárki? Nagyobb bátorsággal megyek tovább, felérek a lépcsőn, elképesztő látvány fogad: rengeteg ember, néma csöndben tölti meg a stadiont. A "küzdőtéren" különféle, hitélettel kapcsolatos előadások követik egymást, tízezer ember pedig szó nélkül hallgatja azokat. Gyorsan körbejárom a stadiont. Mindenhol információs asztalok vannak, meg ingyen szóda, jól jön a harminc fokos kánikulában.

Világvége

Beülök egy kicsit a stadion napsütötte oldalára, már csak ott van hely. Belehallgatok az előadásba: arról beszélnek, hogy mikor várható a világvége. A beszédet tartó "testvér" megnyugtatja az aggódó híveket: nem feltétlenül kell évtizedeket vagy évszázadokat várni, a mindennapos háborúk és katasztrófák már előre jelzik az Armegeddon közeledtét. Úgy látszik, hogy rajtam kívül ennek mindenki örül.

Elkezd zavarni, hogy semmit sem tudok a vallás filozófiájáról, gyorsan megkérem hát az egyik szervezőt, hogy vigyen el az egyik főpaphoz, vagy illetékeshez, had tudjam már meg, miről is van szó. Kedvesen elkísér a főépületig, közben nézelődöm: mindenféle korosztályból vannak itt emberek, mindenféle etnikum és egzisztencia képviselteti magát, ezt a lent sorakozó autók is bizonyítják: a 105-ös Skoda, meg az A6-os Audi remekül megférnek egymás mellett.

Az emberek nyugalommal hallgatják az előadást, viselik el a meleget. Nézelődés közben valakibe véletlenül belemegyek, működik a pesti reflex és gyorsan elnézést kérek, mielőtt még fejbe vágna. Csak mosolyog, semmi gond, szép napot. Jaaa...

Üldözöttek

A főépületben bemutatnak Kosznovszky Attilának, szóvivőnek, felvigyázónak, de erről majd később. Hűsítő szódavizet kapok, és közben arról faggatom Attilát, hogy mi is ez az egész. Megtudom, hogy világszerte 235 országban vannak jelen (nem is tudtam, hogy van ennyi), összesen 6,4 millió hívük van, ebből negyvenezer Magyarországon él. Jehova tanúinak a célja egyrészt az erkölcsi értékek megszilárdítása a társadalomban, másrészt a Szentírás tanulmányozása, értelmezése, mondanivalójának összefüggéseiben történő vizsgálata.

Mint azt Attilától megtudom, a társaságot az 1870-es években alapították az Egyesült Államokban, céljuk pedig az volt, hogy visszatérjenek az első századi keresztény gyökerekhez, értékekhez. A 19. század vége óta Magyarországon is tevékenykednek, a nácik koncentrációs táborokba, a kommunisták pedig lágerekbe hurcolták őket.

A rendszerváltás óta újult erővel küzdenek azért, hogy minden cselekedetük összhangban legyen Isten akaratával, és hogy úgy éljék az életüket, hogy bármelyik napjuk az utolsó lehet. Itt meg is állítom a beszélgetést, megkérdezem, miért örül itt mindenki annak, hogy nemsokára elpusztul a világ? Attila azonban biztosít engem arról, hogy pusztulásról szó sincs, inkább megváltásról, paradicsomi állapotról, melyben az arra méltók örökké boldogságban fognak élni.

Jehova tanúi? - próbálom provokálni beszélgetőtársamat. Az arra méltók. Mindenki aki jó ember, vagy csak az, aki kitűzővel itt ül? - teszem fel újra a kérdést. Isten igazságos, nem ítél el senkit, aki nem érdemli meg, mi csak segítünk megtalálni a jó utat, mindenesetre az erkölcstelenség, az agresszió nem Istennek tetsző dolgok.

VIP

Beszélgetésünk közben Attila egyszer csak elnézést kér tőlem, féloldalt fordul, fejét leszegi. Kinézek a teremből, látom, mind a tízezer hívő hasonlóképp cselekszik. Imádkoznak. Kissé furán érzem magam, ott van 12878 ember meg én, fogalmam sincsen arról, mit kéne csinálnom, így hát gyorsan leveszem az asztalról a rezgőre állított mobilomat, nehogy az egész stadion az én telefonom berregéstől legyen hangos. Ámen, zárul az ima, Attila pedig int a fejével, menjünk ki, igazi érdekességben lesz részem.

Menet közben megtudom, hogy vezetőm felvigyázó, egyfajta vezető, akinek saját, nyolcvan-száz fős közösségének kell utat mutatnia. Ez nem hierarchia - mondja, hiszen a felvigyázóknak (mely tulajdonképpen a püspök szó görög eredetije lefordítva magyarra) nincsenek különleges jogkörei, csak felelősségük, ráadásul házasodhatnak is.

Miközben a küzdőtér felé haladunk egy táblát látok: VIP szektor. Aha, szóval nincs hierarchia, de azért vannak elsőbbek az egyenlőknél, gondolom, és meg is kérdezem Attilát: kik ülhetnek ide? Az öregek és a betegek, oszlatja el gyanakvásomat, gyorsan le is ellenőrzöm. Valóban, csak idős és tolószékes, vagy más nehézséggel élő emberek ülnek a nézőtér kényelmes, árnyékos részén.

Strand

Klikk a képre!

Miközben lefelé haladunk, megtudom, hogy keresztelés következik. A híveket azonban a katolikus szokástól eltérően nem csak leloccsantják vízzel, hanem teljesen elmerítik őket a kikészített medencékben. "A rendszerváltás előtt nem rendezhettünk ilyen eseményeket, így a keresztelőket folyókban vagy fürdőkádakban oldottuk meg" - meséli Attila, de már meg is érkezünk. Igazán jó hangulata van az eseménynek, két-háromszáz fürdőruhás fiatal, középkorú, idős ember várja, hogy elmerülhessen a vízbe, tudatva mindenkivel, hogy ő már a helyes úton jár.

A tömeg boldog mosollyal és integetéssel nyugtázza a nagy eseményt, a medencében pedig egymást követik a hívek. Keresztelés után elkapom a csurom vizes Pétert, megkérdezem, milyen érzés ennyi ember előtt víz alá merülni? "Nagyon jó, testvéreim között vagyok, boldogságot érzek." Megköszönöm Attilának a segítséget, körülnézek még egy kicsit a tömegben.

Nyugodt nap

Öreg bácsi állít meg: mennyi tizenötször tizenöt? Ööö... 225, miért? Annyi szék volt a keresztelkedőknek. Ennyien lennénk? kérdezi, majd boldog mosollyal eltűnik a tömegben. Fiatalokba botlom: ti már túlvagytok a keresztelőn? Még nem. De tervezitek? Persze. Hisztek mindabban, ami itt elhangzott? "Eleinte csak a szüleim miatt jártam el - mondja egy 15 éves lány - de mára már magamtól jövök." Hisz abban, hogy igaz, amit mondanak, hisz az örök életben és az Igaz Istenben.

Egy kissrácot állítok meg: a barátaid tudják, hogy Jehova tanúja vagy? "Persze." És nem cikiznek téged miatta? "Nem." Még soha senki? "Hallottam már olyanról, akin csúfolódtak, de engem még nem cikizett senki." Több fiatallal is beszélek, és senkit nem ért még kár azért, mert Jehova tanúja. Toleránsabb az ország, mint hittem?

Benézek még a betegszobába, óriási a meleg, sok az ember, érdekel, hogy hogyan bírják. Barátságos orvos fogad, akitől megtudom, hogy ma még nem volt gond, 47-en érkeztek összesen, körülbelül öt ember elájult, de ez nyugodt nap és semmi ahhoz képest, mint amikor percenként hozták hordágyon az embereket. Még mindig jobb, mint ha esne - vetem fel, de megtudom, hogy pár éve, amikor zuhogott, ugyanennyien voltak ugyanilyen lelkesen. Ők jó munkát kívánnak nekem, én meg keveset nekik.

Új esély

Kiérek a stadionból, egy tolószékes fiút látok. Nem tudnám megmondani hány éves, olyan huszonötnek látszik, rajta is ott a kitűző, kedvesen mosolyog. Bemutatkozom, kezet fognék vele, de nem tudja mozdítani karját. Életem egyik legkínosabb pillanata. Miklósnak hívják, elmeséli, hogy 15 évvel ezelőtt fejest ugrott a Tiszába, sekély volt a víz, nyaktól lefelé megbénult. Utána kilátástalan volt az élete, öngyilkos akart lenni, nem evett, nem ivott. Aztán pár éve megkeresték Jehova tanúi.

Otthon keresztelték meg, a kádban. Azóta van miért élnie. Azóta el tudja viselni a tolószéket. Megszokni nem, azt soha, azonban nem a halálra gondol. Inkább a paradicsomra. A jobb életre, mely a mostani után vár rá, ami miatt érdemes kitartania. Addig is, akinek tud, beszél arról, amit megtapasztalt, "terjeszti" az igét. Valóban nyugodtnak és felszabadultnak tűnik, sok ismerősöm tolószék nélkül is frusztráltabb és jobban haragszik a világra.