Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Amikor beköszönt Budapest csillagtalan éjszakája, tízezer ember ugyanolyan vakon bámul bele a sötétségbe, mint őseink, jól ismert civilizációs mókájuk kezdetén. A rongyokkal kibélelt telefonfülke magasságából az élet még mindig gyűjtögetés, vadászat, szakóca és félelem a holnaptól. Csak nézőpont kérdése, hogy a piramisok, a görög filozófia, a festett kupolák, az írásbeliség és az űrhajó ne legyen több, mint ködös vízió. Jelenünk egy közepes falut megtöltő embersereg számára a mindennapi túlélés színhelye: szürke, rosszlevegőjű, kopár vadon.

Folytathatnánk innen egy kereskedelmi tévé moralizálgató stílusában, hogy íme, a XXI. század küszöbén, mikor egyesek már a virtuális világban barangolnak, ezrek laknak az utcán.

Vagy a mindennapi ember módjára kimondhatjuk, hogy aki igazán akar, az képes megteremteni magának a minimális létfeltételeket, akiben van büszkeség, az nem támaszkodik másra, nem kutat a szemétben, nem koldul.

Az Exit tudósítója mindezek helyett csatlakozott inkább a hajléktalanok éjszaki búvóhelyeit végigjáró Krízisautó szolgálatához, hogy testközelből ismerhesse meg a nagyváros köntösébe bújt őskort.

Krízisautó Szolgálat A hajléktalanok egyéni problémáira közvetlenül reagáló szolgálat 1998-ban alakult a Menhely Alapítvány égisze alatt. A lakossági bejelentések alapján kiszálló szociális munkások a túléléshez szükséges élelemmel, gyógyszerrel, eszközökkel (pl. takaró) és információval segítik a hajléktalanokat. Végzik továbbá a hajléktalanok felkutatását, és helyzetük dokumentálását is. A krízishelyzetben talált hajléktalanok elhelyezésére 35 férőhelyet tartanak fenn éjszaki menhelyükön.

A Krízis autó egy amerikai sorozatban biztos hatalmas furgon lenne, csörlővel, fedélzeti számítógéppel, karosszériára szerelt reflektorokkal, nem pedig egy átlagos küllemű Toyota busz. Belül sem fogadnak tágult pupillával mentésre kész alakulatok. Felkai Béla és Mészáros Attila kezet ráz velem, szöszölnek egy kicsit egy aktával, aztán betelefonálnak a központba, hogy itt volnának a Lehel téren, és mindjárt felkeresik a Kollárovics bácsit, akinek valamilyen hivatalos ügyben kell segíteni.

Percekig bolyongunk a kihalt aluljáróban, de csak egy Fedél nélkül -árussal akadunk össze.

Túl szeles ez a hely - mondja. Télen itt nem jó aludni. Biztos a Nyugatiban vannak.

A Nyugatiban ne keressétek - tanácsolja később a Központ is -, onnan üldözték el őket. Kollárovics bácsi azt mondta, hogy minden nap hét-nyolctól megtaláljuk a Lehel aluljáróban.

Nem értem, hol lehetnek - teszi hozzá Béla. Én viszont azt nem értem, hogy lehet ilyen pontos találkozót megbeszélni egy hajléktalannal. Gondoltam, ők ott dőlnek le, ahol rájuk esteledik.

A csövik rendszerint azon a környéken fordulnak elő, ahol annak előtte éltek - magyarázza Attila.

Csöves dada

Ott van például a Rózsa, aki a hajdani lakásával szemközti padon rendezkedett be. Ha a volt felesége kinézett az ablakon, láthatta is őt. Már, amíg meg nem fagyott. Ezt már Béla meséli, miközben beindítja az autót, és rutinosan megfordul a négysávos úton. Kezdem magam amerikai akció-sorozatban érezni.

Meg a Brigi néni is ilyen, akihez most megyünk - próbálja elvonni a figyelmem a közlekedési manőverekről Attila. Brigi néni most annak a bölcsödének az oldalában lakik, ahol húsz éven át dolgozott. Értetlenkedem tovább. Csöves dada?

Miután a férje meghalt, összeköltözött egy férfival, és eladta a saját lakását. Sajnos az élettárs is elhunyt, még azelőtt, hogy összeházasodtak volna, hogy bármilyen hivatalos papír készült volna. A rokonok kirakták Brigi nénit a lakásból, így lett hajléktalan.

Szikár sztorik ezek, nincs mit hozzátenni, szótlanul robogunk a kihalt utakon.

Brigi nénit nem találtam volna meg egyedül. Egy púpos rongykupacnak tűnt, míg Béla jó estétjére ki nem dugta fejét.

Hogy van, Béla? - kérdezi. A ruhahalmok és a sapka közt csak a hidegtől piros arc látszik, úgy ötvenévesnek tippelem. Mosolyog. Állok, és nem értem.

Nincs hideg, Brigi néni?

Takaróira csap. Nincsen, mondja, alig lehet mínusz három. A hálózsákom még ki sem nyitottam. És nincsen szüksége semmire, köszöni, igen, talán egy forró tea. Kap a kocsi hátuljából egy pohárral, meg pár csomag nápolyit. Kortyint, mondja, hogy a rendőrökkel, azokkal nem volt gondja, de a közterület-emberek. Ők elküldték már innen egy párszor. De mostanában békén hagyják.

Tessék itt lenni szerdán, és elintézzük a személyit is. Megszereztük a papírokat - mondja Béla, meg, hogy bocsánat, hogy felkeltettük.

Nem keltettek fel. Még rádiót hallgattam-és nevet, mintha valami táborozáson lenne, pedig nem azon van, mindnyájan tudjuk.

Az árkádok alatt mogorva, negyvenes férfi ül kartonpapíron. A Magyar repülés úttörőinek emlékművére látni onnan, meg az Őrs vezér terére. Most készültem lefeküdni, mutat a pokrócaira.

És a jó hálózsákja meg hol van? Ellopták, feleli Petz úr, nem dühösen, nem szomorúan, hanem, mint tényt. Volt, nincs, pedig jó NATO zsák volt, mínusz húszban is lehetett benne aludni. A Keletiben kapta egy segélyszervezettől. De elvitték, nappal, mert hát nem cipelheti magával, mikor kukázikk, vagy az aluljáróban árulja a talált holmikat.

Nem akar bejönni éjszakára a menhelyre? Hideg lesz.

Nem akar, mert ott lopnak. De hát itt is lopnak. Hát igen. Én már csak a saját szállásomra megyek innen. Majd nyáron, akkor lesz munka. És olyat vállalok, amihez szállás is jár. Talpra akarok állni. Okosabban csinálni, mint a múltkor.

Mi volt a múltkor? Béla rágyújt, megkínálja őt is, igen, vehet kettőt, az egyiket elrakja. Dolgoztam, napi háromezerért, aztán mikor összegyűlt vagy nyolcvanezer forint járandóságom, a főnök megvert, eltörte a bordám, pénzt meg nem kaptam.

Hol élt azelőtt? - kérdezzük. Csönd. Az egy más kérdés - mondja, és magára húzza a takaróját.

A buszban felcsavarjuk a fűtést, és robogunk Kőbányára, közben jön a sztori Petzről. Egy erdélyi nővel költözött össze, és a nevére íratott mindent. Aztán a csaj lelépett egy biztonsági őrrel. Meg a lakással-teszi hozzá Attila.

Kőbányán megszűnt az élet, buszunkkal néptelen utcákon csattogunk. Mintha már hajléktalanok sem léteznének, pedig tudom, az üresség ezernyi sorsot rejt.

Nincs annyi - pontosít Attila. A világ kevésbé színes hely, mint a képzeletünk. A hajléktalanok alig néhány sorstípuson osztoznak. Vannak a fiatalkorúakat nevelő intézetekből tizennyolc éves korukban utcára kerülők, a válás után lakás nélkül maradó férjek, vagy a faluról szerencsét próbálni érkezők. Az utóbbira Béla is odafordul. Menjünk el a vécébe? Rám néznek. Milyen vécé? - kérdem.

A park hideg neonfényében csenevész bokrok és egy alacsony betonfal dereng. Mögötte sötét lépcsőlejáró. Attila egy bazinagy lámpával levilágít. Ürülék, szemét, ágyrugózat, lombját vesztett karácsonyfa, nedves rongyok rajzolódnak ki, ameddig a fénycsóva elér. Minden, amire az embereknek nem volt szükségük, amit nem akartak, hogy szem előtt legyen.

Elindulunk lefelé, iszamós dolgokat érzek a talpam alatt, világíts nekünk is - mondja Béla. Nem jut eszembe amerikai sorozat, sem kereskedelmi tévés riport-gagyi. Némán tapogatózunk az odúban. A felvillanó csempe fekete, mindenhol törmelék, szemét. Mintha atomháború utáni tájat tárnánk fel, semmi nem utal emberi jelenlétre. A hallózás fémesen verődik vissza a falakról. Toporgok, a bűzt már megszoktuk, de nincs miért maradni. Attila felfeszít egy félig nyitott ajtót. Jó estét - mondja.

Talán majd otthon lesz új lány

Jó estét, válaszol a srác hunyorogva. Már aludt. Igen, nem volt itt a múltkor, mert elvonóra ment, nemrég engedték ki. Igen, talán két hét múlva hazamegy, most már tényleg. Haza, Borsodba. Ott dolgozott is, az állattenyésztésben. Juhász volt. Egy lánnyal jött fel Pestre, de az már mással él.

Talán majd otthon lesz új lány. Hogy hány éves? Huszonkilenc. Találunk egy srácot a szomszéd fülkében is. Egy sitthalomnak dőlve alszik, testét alig fedi takaró, remeg. Jól vagyok, mondja, nincs semmi gond. Hígító szag jön ki a száján. Szipuzott, azért reszket? Igen. És ez elmúlik? Nem. Be akar jönni a hajléktalan szállóra? Jó itt. Mennyi idős? Harminc. Előttük az élet.

Fagy a kezünk, jövünk ki, ez húzós, mondja Béla, meg hogy világíts, nehogy belelépjünk valamibe. Csoszogunk felfelé, ne rángasd a fényt, bocsánat, feleli Attila, aztán meg, hogy ssza meg, beleléptem. Állunk a busz mellett, Attila bottal piszkálja a cipőjét, hagyjad, majd a szállón lemosod. Én csak nézek, a park felett templomtorony, vaskos fénynyaláboktól ragyog.

A hajléktalanszálló irodája belakott, túlfűtött helység, kintről tévézörgés hallatszik be, az éjszakára behúzódók nézik az adást. Itt biztosítunk hajlékot azoknak, akik nem akarnak az utcán aludni, és elfogadják a szabályokat is. Meg akiknek jut hely.

Feltáplálva, iratokkal, gyógyultan - hiába

Ha valaki igazán akarja, és szüksége van a segítségre, tőlünk megkapja. Innen feltáplálva, iratokkal, gyógyultan távoznak az emberek. De hiába. Egy év múlva ugyanúgy lerongyolódva, igazolványok nélkül, fagyott végtagokkal szedjük össze őket. Nincsenek itt látványos sikerek. Mi nem a sikerért, hanem a túlélésért dolgozunk.

Hogyan segítsünk? Nem könnyű megállapítani, hogy az utcán látott hajléktalan segítségre szorul–e. Ha felmerül a gyanú, hogy hozzáértő beavatkozására van szükség, hívjuk a Menhely Alapítvány 24 órában működő diszpécserszolgálatát: 338 41 86. Mondjuk el, hogy hol találkoztunk a hajléktalannal, és miért határoztunk úgy, hogy segítséget kérünk. Hasznos információkat szerezhetünk úgy is, ha magától a hajléktalantól érdeklődjük meg, szüksége van-e segítségre. Segítséget nem csak a hajléktalanok, hanem a velük foglalkozó Mehely Alapítvány is igényel. Tárgyi adományok felajánlói a 266-1901 és a 338 41 86-os telefonszámokon jelezhetik nemes szándékukat. Adónk 1%-át pedig az alábbi adószámon fogadják: 19013213 1 42