Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

EXIT: A Bajkál tó vidéke nem nevezhető éppen divatos uticélnak. Hogyan kerültél Szibériába?

Szató: Tulajdonképpen nem is egyszer voltunk a Bajkálnál. Három út alatt készültek a képek. Az ötlet egy barátom beszámolója nyomán fogalmazódott meg bennem, aki sámánkutatással foglalkozik. Sántha Istvánnak hívják, téhával... Sokszor járt Szibériában, most is kiment kutatni, egy évre. Ráadásul akkoriban, 93-94-ben volt összedőlőben a Szovjetunió, nagyon olcsón lehetett utazni, és sok olyan helyre be lehetett jutni, ahova addig nem. Zavarosak voltak a körülmények. Az emberek nem igazán tudták, hogy milyen szabályok vannak még érvényben, mik nem, mindenki a saját életével volt elfoglalva. Egy gépelt hamis levéllel, olyan diákigazolvány szerűséggel felszerelkezve utaztunk, ami az Irkutszki Egyetem hallgatói jogviszonyát igazolta. Ezzel például olcsóbban tudtunk vonatjegyet venni.
Működtek persze a régi beidegződések. Egyszer betértünk egy faluba, és akkor rögtön körülvettek minket, hogy Úristen, hol az engedélyük, mit keresnek itt ezek a külföldiek?! Mutattuk az úti levelünket, de mondták, hogy ez ide nem szól. Fel is hívták a rendőrséget, hogy itt van három inosztránci (külföldi), és mit tegyenek velük. Igazából nem akartunk küzdeni, kiharcolhattuk volna, hogy ott maradjunk, de inkább leléptünk.

EXIT: Ez volt az első túra? Ekkor kereszteztétek a Bajkál-tavat?

Szató: Ez volt az első téli túra. Még csak ismerkedtünk a vidékkel. Ezt követően eltöltöttünk még egy nyarat odakinn, és a harmadik utunkon történt a Bajkál-tó keresztezés.

EXIT: Ezt az ötletet is Sántha Istvántól kaptátok, téhával?

Szató: Nem, a jeges túra a saját őrültségünk volt. Ott kinn megismertünk egy csoda-világot, amit minél jobban be akartunk járni. A helyiek mesélték, hogy télen milyen a tó, hogy autókkal járkálnak a jégen... Egész sztrádák alakulnak ki a tó jegén. Arra, aki nyáron el akar jutni a tó egyik végéből a másikra, 1500 km-nyi zötykölődés vár a rossz utakon, míg télen ez megoldható egy 600 km-es autóúttal, a jégen.

EXIT: Milyen autókkal mernek rámenni a jégre?

Szató: Eleinte csak személyautókkal, aztán, ahogy mind jobban fagy be a tó, úgy merészkednek rá teherautókkal is.

EXIT: Elbírja azokat a súlyos orosz monstrumokat is?

Szató: Persze. Legtöbbször. Egyszer voltunk egy szigeten, ahol találkoztunk egy fiatal srác síremlékével. Kérdeztük a helyieket, hogy mi történt vele. Mondták, hogy egy teherautóval indult el a túlsó partról, de soha nem érkezett meg.
A jég elég biztonságos, de előfordul, hogy repedések keletkeznek rajta, egyes helyeken elválik egy tábla, a helyén pedig vékonyabb marad a réteg egy ideig. Ha megy az ember hatvannal, nem tűnik fel, hogy előtte másfél méter vasrag a jég, vagy öt centi.
Van olyan is, hogy háromszög alakban reped ki egy tábla. Amikor rámegy az autó, akkor az egész átfordul, és a kocsi a mélybe süllyed. De azért nem olyan kiszámíthatatlan a tó télen. Az 1904-es orosz-japán háborúban például az oroszoknak mindenképpen át kellett dobni a csapataikat a távol-keletre. De az akkori Transz-Szibériai vasútvonal foghíjas volt a Bajkálnál. Az oroszok vasúti síneket fektettek le a jégre, és így a katonákat meg a harckocsikat könnyen át tudták vinni a tó túloldalára.

EXIT: Szóval a helyiek történetei, és a könyvekből szerzett információk hatására megszületett az ötlet, hogy megpróbálkozzatok egy téli túrával, a jégen...

Szató: A végső lökést egy moszkvai cseregyakorlat adta, melyre két társammal jelentkeztünk, és felvételt is nyertünk. Persze sokan csodálkoztak, mikor a másfél hónapos intenzív nyelvi gyakorlatra hatalmas hátizsákokkal és síbotokkal felszerelkezve érkeztünk meg. Egy hétig tervezgettük az utat Moszkvában. Tudtuk, hogy nem lesz gyerekjáték az út. Óriási viharok lehetnek a jégen. Hallottuk, ha ott kinn feltámad a szél, viszi magával még a böhöm nagy teherautókat is. Mikor a terv összeállt, leléptünk Moszkvából. Irkutszkban rendeztük be a főhadiszállásunkat. Ott szereztük be az élelmet, és a hiányzó felszerelést. Az előkészületek alatt ötlöttük ki a mondást, hogy Oroszországban egy nap egy dolgot lehet elintézni. Volt egy nap, amikor rizst vettünk, egy másik, amikor cukrot, egy következő napunkat szánkó vásárlásra fordítottuk... Szibériában, télen alig tudtunk szánkót venni_ Gondolhatod, milyen viszonyok voltak...

EXIT: Mire kellettek a szánkók?

Szató: Úgy terveztük, hogy azon húzzuk magunk után a felszerelést.
A vásárlásnál nagy gondot fordítottunk arra, hogy olyan élelmiszert vásároljunk, ami csak minimális vizet tartalmaz, mert ott kinn minden megfagy. A csokit például a bicska fűrészével kellett szeletelni... Vodkát is akartunk vinni, de úgy gondoltuk, minek vigyünk vizet magunkkal, mikor a Világ édesvízkészletének egyötöde ott lesz alattunk! Úgyhogy inkább tiszta szeszt szereztünk be, azzal a felkiáltással, hogy majd a helyszínen hígítjuk.
Leutaztunk a tóhoz, este felvertük a sátrat a parton, és aludtunk egyet a mínusz 30-ban. Reggel már kezdődtek is a kalandok. Megjelent egy fiatal srác, fejszével, hogy mit akarunk mi ott. Közben a felnőttek távolabbról figyelték az eseményeket. Nem értették, hogy kik azok az őrültek, akik a szabadban alusznak, télen. Aztán persze megmagyaráztuk a helyzetet, és elindulhattunk felfelé, hogy elérjük azt a magasságot, ahonnan a keresztezést terveztük. A jégen valóságos autópályák vezetnek, bejáratott csapások, amit minden autós használ. Elindultunk az észak felé vezetőn, hogy majd felkéredzkedünk az egyik kocsira. Pár óra után jött is egy teherautó, és onnantól a platón folytattuk az utat. Nem volt meleg... A sofőr egy kis kunyhónál rakott ki minket. Azon a vidéken, egymástól egynapi járóföldre télikunyhókat építenek a vadászok, hogy legyen hol megszállniuk a nagy hidegben. A berendezés egy vaskályhából, némi tüzelőből, és egyszerű ágyakból áll.
Elszállásoltuk magunkat és nekiálltunk főzni. Mikor már jócskán beállt az este, megjelent az ajtóban két hatalmas bunda, meg kucsma. Mikor kigombolkoztak, derült ki, hogy egy apa meg a fia, akik hazafelé tartottak. Látták a fényt, és ott szokás, hogy az emberek nem mennek el szó nélkül egymás mellett. Bejöttek melegedni egyet, és megnézni, kik vannak a kunyhóban. Éppen kész lett a vacsoránk, és ahogy mások minket is, megkínáltuk őket a levesünkből. Aztán mondtuk, hogy van vodkánk is_ pontosabban alkohol. Mindjárt felhígítjuk, hogy ihassunk. De a fickó mondta, hogy jó lesz neki így is. Gondoltuk, biztos félreértette, és magyaráztuk, hogy az nem vodka, hanem tiszta szesz, és vizet kell bele önteni. De ő csak mondta, hogy nem baj, nem baj. Meghúzta a 96%-os alkoholt, minekünk meg leesett az állunk. Akkor jöttünk rá, hogy mi addig kispályások voltunk, és, hogy ez a módi arrafelé. Onnantól apró cseppekben mi is fogyasztottuk a "szpirt"-et.

Másnap elindultunk. Olyan tiszta volt a levegő, hogy láttuk a legközelebbi szigetet. Gyaloglás közben furcsa dolgokra lettünk figyelmesek. Egész teherautó karavánokat vettünk észre a távolban. Aztán, hosszú órák után kiderült, hogy csak a feltorlódott jégtáblákon csillogó fény tévesztett meg minket.
A széllel csak az első napon voltak gondjaink. Volt, hogy a szánkóink, amiken a felszerelést vittük, megelőztek minket. Estére aztán elcsitult a szél, és sátrat vertünk a jégen. Nem volt nyugodt éjszakánk. A jég mozgott, nyikorgott egész éjjel. Olyan túlvilági hangokat adott, úgy kongott, hogy szinte hallottuk, az 1600 méternyi mélységet alattunk. Mintha abból a hatalmas mélységből visszhangzottak volna a reccsenések. Tudtuk, hogyha megreped alattunk a jég, semmi esélyünk a túlélésre. A bezipzározott hálózsákokból normál körülmények közt is nehezen tudtunk kikecmeregni. És még ha sikerül is kibújnunk a vízbe esés után, mínusz negyven fokban pillanatok alatt megfagy az ember. Hogy ez mennyire valós veszély, jól mutatja Reinhold Messner északi sarki túrája. Pár éve megpróbált átgyalogolni az Északi sarkon keresztül Kanadáig, de miután egy éjjel megrepedt alattuk a jég, és az egyik szánjuk elsüllyedt, visszafordultak.

Később adódtak egyéb problémáink is. A nagy hidegben alig üzemeltek a gázfőzők. Beléjük fagyott a gáz. Hosszas melegítgetés után annyit sikerült elérni, hogy a jégből vizet olvaszthassunk. A hideg vízbe áztattuk be a levesport, és azt rágcsáltuk reggelire.
Estére szerencsére elértük a szigetet, ahol volt egy meteorológiai állomás, és egy igen vendégszerető család. Náluk tölthettük az éjszakát, és kicsit rendbe hoztuk a felszerelésünket. Nem siettünk tovább, végül is azért jöttünk, hogy lássunk valamit. Körülnéztünk a szigeten, és környékén. Fotózgattunk. Ott készítettem a macskás képet.
A következő nap indultunk tovább. Estére elértünk egy vízbefagyott bárkát. Ez nem csak szállásul szolgált, hanem a kiszabadított deszkákból tüzet is tudtunk rakni a jégen. Pár óra után egy jó harminc centis mélyedésben volt már a tűz. Másnap is találtunk egyébként egy jégbefagyott roncsot. Az egy fém uszály volt, aminek a kabinjába még a nagy hidegek előtt becsaptak a hullámok. Később a víz megfagyott, és csodás jégtermeket alakított ki. Olyan volt, mint valami mesevilág. Ott is készült egy kép.
Nem sokkal ezután elértük a túlpartot. Egy félszigetre érkeztünk, aminek csücskében a nyári túránkról már ismerős falucska fogadott minket. Kellemes meglepetés volt, hogy nem csak mi emlékeztünk a falura. Még a nyáron innen indultunk egy hetes barangolásra, és akkor elkísért minket az egyik falubeli kutyája. Gyönyörű, fekete kutya volt. Elneveztük Csortyiknak, ami feketét jelent oroszul. Nem kergettük el, megosztottuk vele a szűkös élelmünket, sőt, egyszer, egy hatalmas vihar idején még a sátrunkba is befogadtuk. No, ahogy akkor télen megérkeztünk a faluba, a Csortyik fogadott minket, aki fél év elteltével is megismert minket, és rettentően örült nekünk.

Gondoltuk, felkeressük a Szergejt és a feleségét, akiknél a nyáron laktunk. Szergej mindig arról beszélt, hogy mennyire szereti a felségét, ha ő meghalna, vele halna... Megdöbbentünk, amikor a házukat lelakatolva találtuk. A falubeliek mondták, hogy a Szergejt keresitek? Hát az addig verte a feleségét, míg el nem vitték börtönbe.
Úgyhogy végül is a hal-átvevő telepen szállásoltak el minket. De be is fogtak dolgozni. A kifogott halakat kellett egyenletesen kiteríteni, lapáttal, hogy ne fagyjanak egymáshoz. Egy 60 év körüli asszonysággal dolgoztunk együtt, akit mi csak Tank-Maminak hívtunk. A ruhája valószínűleg még a Második Világháborúból származott. Mindig ordibált, úgy beszélgetett velünk. Mi persze az egészből nem sokat értettünk, de ez őt nem zavarta.

Pár nap hal lapátolás, és pihenés után felkerekedtünk, hogy végül visszajussunk a civilizációba. Mindenkitől elbúcsúztunk, és elindultunk a pusztába. Mikor már egy jó fél órája jövünk, éktelen üvöltözést hallunk magunk mögül. Láttuk, hogy a Tank Mami közeledik nagy gyorsan a távolból. Elfelejtettünk elbúcsúzni tőle, és futott vagy egy kilométert, hatvan évesen, hogy elköszönjön. Lihegett egy kicsit, mondta, hogy sztyudenti, viszontlátásra, megfordult és hazament.

Mi pedig nagy nehezen visszadöcögtünk Irkutszkba, majd a Transz-Szibériaival Moszkvába. A hősöknek kijáró fogadtatás helyett meglehetősen feszült légkörbe érkeztünk. Ugyanis kisebb fajta diplomáciai bonyodalommá terebélyesedett a mi kis túránk. A csoporttársaink nem tudták titkolni, hogy elutaztunk. Nem jött hír felőlünk, kerestetni akartak minket. Haza érve még az egyetemről is ki akartak minket rúgni. Aztán sikerült nagy nehezen egy rektori rovással megúszni a dolgot. Ami az egyetemünk történetében akkor már vagy hét éve nem fordult elő. Hát így született ez a képanyag.