Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A terület hat vadőrének egyike, egy Tarzan névre hallgató, bajuszos nyomkereső csapódik hozzánk, és a sűrűben mesélni kezd a négylábú őslakókról. A 3-4 méteresre is megnövő, 140 kg-os sárkányok félelmetes ragadozók hírében állnak. Legtöbbször lesből támadnak, s vagy a préda nyakát kapják el, vagy izmos farkukkal verik le az áldozatot a lábáról. Először rendszerint a belső szerveket tépik ki a hasüregnél, s csak ezután kezdik el szétmarcangolni a nem ritkán még élő áldozatot. Szép kilátások! - Hati-hati, laba-laba! Vigyázat, pók! - mondja Tarzan, éppen mielőtt belesétálnánk egy tenyérnyi golden orb hálójába. A pók onnan kapta a nevét, hogy az oldalról lencse alakot formázó hálója napfényben arany színben csillog. Vezetőnk szerint a potrohos mérge egy óra alatt végezhet a gyengébb fizikumúakkal.

A golden orb után aztán végre belebotlunk az első – meglehetősen jóllakott - varánuszunkba is. Ahogy így elnézem az óriási testet, legalább kétszer beleférnék, ami nem jelentene különösebb gondot tulajdonosának, mert ha a ragadozó éhes, teljesen elvakul, és szarvat, szőrt, csontot, de még a szarvasagancsot is egészben benyeli. Egy 50 kg-os varánusz - állkapcsát kiakasztva - akár egy 40 kg-os kecskét is eltűntethet egy ültő helyében. Amikor a vastagbőrűek összeállnak, és falkában kezdenek vadászni, még a vízibivaly sincs biztonságban tőlük. Ha a sebesült állat valahogy mégis elmenekül, akkor sem húzza sokáig, mivel a harapás helyén fertőző nyál kerül a vérkeringésébe. A vadász aztán már könnyen megtalálja a tetemet, lévén a sárkányok 8 km-ről megérzik a dögszagot. Éjjelente Komodo egyetlen falujának cölöpházai közé is bemerészkednek, s időnként alaposan megritkítják a kecske- és birkaállományt. Amikor leguggolok az állat egyik hátsó lábának közelében, Tarzan figyelmeztet, állítsam magam elé a nálam lévő villás botot, hogyha a varánusz meglegyint a farkával, inkább az törjön el, mint a bordám. Ebbéli szándékát valószínűleg észrevennénk, mert támadás előtt a sárkánygyík a földhöz lapítja a fejét, a hátsó részét meg a farkával együtt kissé megemeli. Ha ilyen pozíciót vesz fel a pikkelyes behemót, túlélők szerint egy jól irányzott rúgás az orrára megváltoztathatja a ragadozó szándékát. Ha mégsem, akkor viszont jobb, ha szedi a lábát az ember, mert a sárkányok jó futók. Rövid távon az óránkénti 18 km-es sebesség meg sem kottyan nekik, és a tengerben is otthonosan eveznek. A kétlábúakat sem vetik meg a hüllők. 1974-ben egy svájci ornitológus, Rudolf Von Reding Biberegg báró egyedül vágott neki a bozótosnak. A szemüvegén és a fényképezőgépén kívül nyoma sem maradt. Eddig összesen 8 emberi áldozatot írtak a sárkánygyíkok számlájára, úgyhogy még a vadőrök kíséretében sem árt az óvatosság a Világörökség részét képező nemzeti parkban.

1956-ban Attenboroughnak végül sikerült befognia egy komodói varánuszt, ám a zsákmány kivitele már megbukott az indonéz bürokraták ellenállásán. Amikor búcsút intünk a szigetnek, az ő szavai jutnak eszembe: "Egy dolog miatt nem bánom, hogy a sárkányt ott kellett hagynunk. Nem kétlem, hogy boldog és egészséges lett volna a londoni állatkert tágas és meleg hüllőházában, de soha senki nem láthatta volna úgy, ahogy mi akkor Komodon láttuk, tőlünk egy-két méternyire: hatalmasan és fenségesen a saját erdőjében."