Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A magyar csapat csúcstámadása, visszafordulása, és Ács Zoltán kis híján tragikus végű kalandja számtalan kérdést felvet. Ezek jó része, a távolság és az egyenetlen kommunikáció miatt megválaszolhatatlanok.

A bizonytalanság közepette azonban tanulsággal szolgálhat annak megállapítása is, hogy a történet melyik elemére érdemes odafigyelnünk. Az expedíció sajtóügynöksége ekképpen kommentálta az esetet:

"A magyar csapat május 16-án hajnalban rajtuk kívülálló okok miatt kialakult rendkívül nehéz, hátrányos körülmények között vágott neki a csúcsnak. A mászók 8350 és 8700 m közötti magasságokból fordultak vissza oxigén nélkül, ez a sportteljesítmény minden szempontból világviszonylatban is kiemelkedőnek számít és Erőss Zsolt új magyar csúcsot állított fel ezzel. "

A sajtóügynökség által megszólaltatott Klein Dávid - a 2001-es Everest Expedíció vezetője - is pozitívan vélekedik a próbálkozásról: "Bár az Everesten küzdő honfitársaink a csúcsot nem érték el, mégis, egyedülálló eredmény született a magyar hegymászás történetében. Május16-án a csúcsra induló három magyar hegymászó egyike 8700 méterig, a másik kettő 8600 illetve 8350 méterig jutott palackozott oxigén belélegzése nélkül.

Ez a magyar magassági rekord azért is kiemelkedő teljesítmény, hiszen a csúcsra indulást megelőző napon a legfelső (4.) táborba érkező hegymászók korábban odakészített felszerelése (élelem, cukor, edény, sátor) eltűnt. Így az éjszakát veszélyes és kényelmetlen körülmények között töltötték. Ennek ellenére vállalták a kockázatot, megfelelő pihenés és folyadékbevitel nélkül nekivágtak az utolsó szakasznak - és élve lejöttek a hegyről. Le a kalappal előttük."

Dr. Vida Gábor - a 2001-es Explorers Everest Expedíció orvosa - pedig a tagok ésszerű döntését méltatja: "8000 méter fölött az un. halálzónában optimális körülmények között is rengeteg veszély leselkedik az egyébként jól felkészült akklimatizálódott hegymászókra. A ritka és száraz levegő és a megváltozott légköri nyomás miatt görcsös köhögés rosszabbik esetben a tüdőben folyadék gyülemlik fel, a szemben lévő apró erek megpattanhatnak, részleges vagy teljes vakságot okozva, az agysejtek között folyadék halmozódik fel, az agy megduzzad, mivel a koponya térfogata adott így az agy a koponya belső falához préselődik, hallucinációhoz vezethet, koordinációs zavarokat és halált okozhat. A fenti veszélyek ismeretében a hegymászókat bármilyen, az optimálistól eltérő körülmény visszafordulásra kényszerítheti a biztonságos lejutás érdekében. A fentiek leghatékonyabb orvoslása az alacsonyabb magasságba való mielőbbi visszatérés."

Jómagam, némi magashegyi tapasztalattal, továbbá a szakma hazai képviselőivel folytatott beszélgetéseim után, szintén elismeréssel adózom a csapat eredményei előtt. Még a hiányos hírek ellenére is feltűnő azonban néhány olyan momentum, amelyek átértékelik a magyar magassági rekord és az eltűnt sátor rejtélyével jellemzett sztorit.

Elgondolkodtató, hogy habár a csapat nem találta meg az olyan fontos élelmet is rejtő sátrat, az éjszakát azért eltöltötték valahol, sőt, némi meleg teához is hozzájutottak. Feltételezhető tehát, hogy rajtuk kívül mások is tartózkodtak akkor a négyes táborban. Ezek a személyek pedig talán nem csak menedéket, hanem élelmet is szolgáltattak volna megszorult bajtársaiknak - ha kérik. Különösen, hogy a kereskedelmi expedíciók soha nem kiszámított adagokkal mozognak a hegyen.

A mieink talán nem akarták túlzott kérésekkel zaklatni segítőiket. Ez, a körülmények ismeretében, morálisan elfogadható döntésként is értelmezhető. Ezek után viszont nehéz magyarázatot találni arra, hogy az elcsigázott hegymászók miért nem fordultak vissza másnap.

Illetve, ha az előzményeket követően mégis próbálkoztak a csúccsal, miért tették azt külön-külön? Talán lassabban haladtak volna együtt, de az amúgy is kiélezett helyzetben nagyobb biztonsággal mozogtak volna odafenn.

Mécs László ráadásul nagyon későn kezdett mászni, három és fél órával az előtte induló Erőss után, 4 óra 30-kor. A hegymászók közt ismert, hogy az utolsó táborból, még tartalék oxigén belégzéssel is 12-13 óráig tart az út a csúcsra, és vissza. A késői indulás fokozottan növelte számára a baleset veszélyét.

Alpinistáink, végül, helyesen, a visszafordulás mellett döntöttek, de nem változtattak mászási stílusukon. Ki-ki maga kezdte meg az ereszkedést, egy angol hegymászó gondjaira bízva válságos helyzetben lévő társukat.

A történtek egy olyan csapat képét rajzolják ki, amelyet, habár azonos zászló alatt tartunk nyilván, valójában individuális hegymászók átmeneti csoportosulásának tekinthető. Sem közös tervekre, sem közös felelősségvállalásra nem látni példát.

Az eset némiképpen érthető, hiszen a Magyar Mount Everest Expedíció 2002 tulajdonképpen két rivális csapat tagjaiból áll. A jelenlegi expedíciót az ISM közösen kiutalt támogatása hívta életre. Ráadásul a hegymászók vállára nehezedik az ellentmondásos támogatási helyzetben rájuk irányult figyelem és a magas elvárások súlya.

Tanulság, ítélet megfogalmazása még korai lenne, az azonban már látszik, hogy a felsőbb szinteken hozott döntések hatálya éppen a hegymászás kezdetéig tart. A kialakult, ellentmondásos helyzetet viszont már egyedül az alpinistáknak kell kezelniük. Úgy, ahogy.

A kimerült hegymászók most az alaptáborban pihennek, de hárman közülük - Erőss, Mécs és Várkonyi - hamarosan ismét elindulnak fölfelé.