Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Exit: A nagy várakozásokkal útnak indított 1996-os Csomolungma Expedíció sajnos nem csak hogy nem érte el a célját, de emberéletet is követelt. Tanulhatunk-e az akkori tapasztalatokból, vagy a vak véletlen okozta a kudarcot és a tragédiát?

K. Á.:Mint a hegyen általában, sok múlik a körülményeken, de a mászónak rengeteg befolyása van. Szerintem a gondok ott kezdődtek, hogy a csapat technikai vezető nélkül maradt. Dr Nagy Sándor expedícióvezető a nagy tapasztalattal rendelkező Dékány Pétert hívta meg technikai vezetőnek. Amikor ő váratlanul visszalépett, úgy gondoltuk, át tudjuk hidalni ezt az űrt. A technikai vezető feladata ugyanis legnagyobb részt a kijutással kapcsolatos szervezés, felszereléslista összeállítása, a mászás ideális útvonalának kitalálása. Mivel mindezek ekkorra már megvoltak, a normál út mászása miatt nem volt kérdéses az útvonal sem, azt gondoltuk, nem lesz szükségünk technikai vezetőre.

A menetközben adódó vitás kérdéseket pedig valamiféle bölcsek tanácsa mintájára, együttesen akartuk eldönteni. Utólag úgy gondolom, hogy egy teljhatalmú vezetőre nem volt szükségünk, de komolyabb technikai vezetés hasznos lett volna. A legtöbb problémát mégsem ez, hanem a pénzhiány okozta.

Pénztelenség

Kezdődött mindez a kiutazással. Sikerült elérnünk, hogy az expedíció felszerelését egy ukrán-magyar hajótársaság ingyen elszállítsa Bombaybe. Nagyon örültünk, mert egyrészt rengeteg pénzt takarítottunk meg így, másrészt a módszer a Cho-Oyu esetében 1990-ben már bevált.

Ezúttal azonban másként alakultak a dolgok. A hajó valami engedélyek hiánya miatt csak jóval később tudott indulni. Akkor úgy nézett ki, ezt nem sokan tudják, hogy el sem tud indulni az expedíció, mert nem ér oda a felszerelésünk időben. Nem is ért volna oda, ha Sanyi (Dr Nagy Sándor - a szerk) el nem intézi, hogy Karachiban kirakják a cuccainkat, és repülőn szállítsák el Kathmanduig. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel az erővel akár otthonról is feladhattuk volna azt a jó párszáz kiló csomagot.

Felszerelésünk azonban még így is tíz nappal később érkezett meg a tervezettnél. Azaz tíz nappal később indultunk a hegyre. Pont azt a tíz napot csúsztuk, ami az akklimatizációra volt betervezve. Ahelyett, hogy a tibeti fennsíkon, 3 800-4 000 méter közt lébecoltunk volna, hogy a szervezetünk hozzászokjon a magassághoz, gyakorlatilag egy menetben felmentünk az 1 100 méteren fekvő Kathmanduból (ami gyakorlatilag Budapest magassága) a 6 300 méteren fekvő előretolt alaptáborig.

Az időt két okból sem lehetett húzni. Egyrészről a monszun érkezése szinte napra pontosan behatárolja a mászásra fordítható időt. Ha megjön a csapadék, nincs több mászás a hegyen. Másrészről a kínaiak rettentő rugalmatlanok voltak. Be volt táblázva, hogy melyik expedíció mikor indul, hány teherautót, jakot, teherhordót rendeltek. Mikor megpróbáltuk átütemezni a dolgot, azt mondták: Vagy most felmegyünk az előre megbeszélt terv szerint, vagy esetleg két hét múlva kerül ránk a sor. Szóval felmentünk.

A hirtelen emelkedés persze mindenkit teljesen kikészített. További gond volt, hogy mi az úgynevezett regenerációs határ felett táboroztunk. 5 700 méter felett a szervezet lebontó folyamatai erősebbek, mint az építők. Ez azt jelenti, hogy pihenhetsz te akármennyit, eheted a legtáplálóbb ételeket, a kondíciód csak romlik. Mi pedig ott fenn, 6 300-on próbáltunk helyre rázódni_

Itt mutatkozott meg a technikai vezetés hiánya. A többi expedíció ugyanis egy jól felszerelt tábort tartott fenn 5 200 méteren, a gleccser aljában. Oda jártak le pihenni, regenerálódni. Mi erre nem is gondoltunk. Meg kellett volna tervezni, hogy a magyar csapat bizonyos időközönként lemenjen. Mi azonban fáradtak voltunk, és néhány alkalmat leszámítva nem volt kedvünk legyalogolni a két hely közti 40 kilométert. Tettem ugyan egy javaslatot egy alsó tábor kiépítésére, de a közösség végül leszavazott. Ebben a helyzetben is jobb lett volna a technikai vezető, mint a demokratikus döntés.

Szintén a pénztelenséghez kapcsolódik, hogy önköltséges alapon eljöhettek velünk olyan mászók is, akiknek kisebb esélyük volt a csúcs megmászására. Úgy gondoltuk, hogy mivel nincs keret serpák felfogadására, ők segítenek majd a hegyre vezető táborlánc felépítésében. Egyengetik majd a csúcsesélyes emberek útját. Mint kiderült, erre hiába számoltunk, mivel képtelenek voltak lépést tartani a csapattal, nem tudtak segíteni. A sikerhez szükséges harcos csapatszellemet pedig - amúgy nagyon kellemes -, kedélyes légkörré alakították.

Exit: Ennyire fontos a hozzáállás?

K. Á.: Persze. Nem mindegy, hogy egy csapat hegymászó kimegy azzal az eltökélt szándékkal, hogy megmásszák a hegyet, vagy mondjuk visznek magukkal néhány csajt is. Nagyon jó az is, de más típusú eredményeket tud elérni az ember. A táborban remek volt a hangulat, de nem voltunk annyira a mászásra motiválva.

Potenciális veszélyforrás volt a tábori orvosunk, Gárdos Sándor szituációja is. Ő ugyanolyan fizető hegymászó volt, mint a többiek, nem volt kimondva, hogy egyértelműen egészségügyi feladatok ellátására jön ki velünk. Adott esetben ő is megpróbálkozhatott volna a csúccsal. A mászást és az egészségügyi munkát azonban nem lehet együtt csinálni. Ha ő mászik, nem tud segíteni annak, akinek szüksége van rá. Végül persze ő sem volt olyan állapotban, hogy a csúcsmászáson törte volna a fejét.

A tragédia okai

Exit: Ahogy tudom, a csapat két tagja, Erőss Zsolt és Reinhard Wlasich képes volt annyira összeszedni magukat, hogy komoly mászásba kezdhettek. Sajnos aztán ez okozta a legnagyobb problémát_

K. Á.: Zsolt olyan szerencsés alkatú ember, hogy hihetetlen sebességgel képes alkalmazkodni a magashegyi viszonyokhoz. Reinhardot pedig hosszú mászó múltja segítette. Mi a Kommunizmus csúcs mászásakor ismertük és szerettük meg őt. Benne volt már a magyar Cho Oyu expedícióban is. Volt a Mustagh Atán, a Broad Peaken. 1995-ben a K2-t is mászta, de végül is nem jutott fel, mert egy társát kellett lementenie a csúcs alól.

A 7 000-es tábort még együtt építettük ki, de a 7 800-asba már csak Zsolt és Reinhardt jutott fel. Erőss Zsolt egy magányos kísérletével 8 000 méter fölé jutott. Ez adott erőt egy újabb próbálkozáshoz, melyben már a Reinhard Wlasich is részt vett. Ekkor már sátrat sem vittek magukkal, hanem egy indiai expedíció által feltelepített sátrat kaptak meg használatra. Reinhardt igen nagy nehézségek árán ért fel a 8 200 méteren fekvő táborba. Rosszul érezte magát. Odafenn - talán megint csak a technikai vezető hiánya miatt- súlyos hibát követtek el. Ahelyett, hogy másnap megpróbálkoztak volna a csúccsal, egy napos pihenőt engedélyeztek maguknak. A gond csak az, hogy 8 000 méter felett nem létezik pihenés. Egy napot feküdni a sátorban rosszabb, mintha másznál. A szervezet számára, a magasságból adódó megterhelés mindenképpen óriási. A mozgás legalább keringeti a testnedveket, nem hagyja, hogy a magashegyi betegségek, a tüdőödéma, agyödéma kialakuljanak.

Reinhard állapota persze csak romlott, és későn vették észre, hogy tüdő ödémás tüneteket mutat. A csúcsról visszaérkező angol expedíció orvosa haladéktalan levonulást javasolt a hegyről. Rainhard azonban nem élte meg a reggelt. Zsolt, borzalmas állapotban, egyedül jött vissza a hegyről.

Exit: Ezzel véget is ért az expedíció?

K. Á.: Igen, a motivációnk a nullára esett vissza, senkinek nem volt kedve ezután próbálkozni. A levegőben amúgy is benne volt már a katasztrófa hangulata. Mi akkor már hallottunk a nepáli oldalon történt elképesztő tragédiáról, melynek során 12 ember veszett oda a csúcs közelében.

Exit:Nézzünk egy pillanatra a jövő felé is. Az idén két expedíció is indul az Everestre. Az egyik csapat, a Milleneumi Mount Everest Expedíció a '96-os útvonalon, és az akkori csapat legjobbjaira építve próbálkozik. Egy fiatalabb expedíció, az Everest-Lhotse Expedíció viszont nehezebb útvonalon akarja meghódítani a csúcsot. Milyen esélyeket látsz a sikerre?

K. Á.: Az Everest és a Lhotse együttes megmászását nem tartom igazán komoly tervnek. Jól hangzik a szponzorok felé, de szakmai szempontból esélytelennek látom a kísérletet.

Ha egyáltalán megpróbálkoznak a tervükkel. De nem hiszem, hogy ők komolyan gondolnák. Éppen ezért etikátlannak tartom az Everest-Lhotse Expedíció név használatát. A tulajdonképpeni csapatban két ember mászott 7 000 méteres csúcsot, egyikük 8 000-eset. Erősségük egy meghívott hegymászó, Várkonyi László. Ő feketén, tehát engedély nélkül már kétszer próbálkozott az Everest megmászásával. Neki van megbízható magashegyi tapasztalata.

A Milleneumi Everest Expedíció tagjai közt szinte mindenki mászott legalább három 7 000-eset. Öt ember 8 000 méter feletti csúcsokon is volt. Az expedíció vezetője, Nagy Sándor pedig hét darab 7 000-est és két 8 000-est tudhat magáénak.

Ha az esélyeket latolgatjuk, tudni kell, hogy egyik csapat erőssége, Erőss Zsolt és Várkonyi Laci sem igazi csapatjátékos. Míg a normál úton induló csapat tagjai már másztak együtt Zsolttal, és nagyobb a magashegyi tapasztalatuk is, jobb esélyekkel kezdenek.

Várkonyi Laci azonban szerintem nem igazán része az Everest-Lhotse Expedíciónak. Ha csak elmegy velük a Himalájába, mint villamossal a Nyugatiba, akkor ő megmászhatja a csúcsot, de ezzel nem sok mindent tett a csapatért. Nekik meg kell találni azt a módot, ahogy közösen dolgozhatnak. Csak így lehet sikeres az egész csapat.