Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Na megvan - bök rá Gizi az útra. Albatros a neve, jó nehéz, meg hosszú is, ez Anica Kuk-on az utak bevett szokása.

Öt sör után marha bevállalósnak érzem magam, megnézem a falrajzot, és áldásom adom a tervre, hadd szóljon. Másnap délelőtt, a beszállás felé támolyogva már picit - de csak nagyon picit, hiszen alapvetően kemény csávók vagyunk - megfontoltabbak leszünk, az egyik kanyarban Huba ijeszt ránk, hogy Áron saját bevallása szerint ilyen nehéz 7+-t még nem mászott.

A beszállás sajnos egyértelmű, így Gizi be is száll, repülni az Albatrosszal. Az első hossz a legnehezebb, az a bizonyos 7+. A hangeffektek egy olasz hardcore pornó soundtrackra simán ráférnének, zeng a völgy Gizi nyögéseitől.

A hétplussz tényleg nehéz, főleg nekem, de hát ahogy a kedvenc mondásunk tartja, nyugodt tenger nem nevel jó hajósokat. Én is nyögdösök, meg egyszer át is A0-zok egy kunsztot - a lelkiismeretem nem túl jó, de haladni kell, az első hossz közel ötven percig tart így is.

A második az enyém, fura egy mászás, hatalmas leander bokor mellett kell terpesztgetni, aztán rájövök, hogy mitől lett Albatros az út neve - mindenhol guanó, a legjobb fogásokon a legtöbb - a pont az i-n a testrepedéses kiszállás, össze is kenem trendi mászó-pólómat tisztességesen.

A harmadik hossz gyönyörű, a negyedik szintén, csodaszép táblamászás, és kezdünk ellazulni, hogy megy ez, feljebb már nem túl nagyok a nehézségek - a kaller szerint legalábbis. Ebben az oldott lelki állapotban kezdi Gizi az ötödiket, 6+-ért.

A kunsztban egy röpke félórácskát csüngve elbizonytalanodik, hogy jó helyen járunk-e, meg is kérdezi a mellettünk levő útban robogó Rácz Zsoltiékat, hogy itt van-e az itt - persze, persze, jó helyen toljátok, jön a válasz. A kunszt csak nem akar kikerekedni, így marad a végelgyengült mászó leghűségesebb társa, a kötélgyűrű bevetése, másodmászóként én sem találok megoldást (mint ahogy az várható is volt) és csont nélkül A1-ezek.

A hatodik nekem jut, 6-, az előbbieken okulva már nem lepkesúlyú az örömöm, főleg amikor felnézek, hogy mi is vár rám: az első akasztás vagy 6-7 méteren, addig reibungos orgonákon fel, aminek a jobb fele tök vizes, lövésem sincs, hogy mit fogok kezdeni benne - ez már egy picit túl viharos tenger. Nem untatok senkit a következő közel két óra eseményeivel, szürke kis életem eddigi legnehezebb hossza ment ki, a számozás már lényegtelen, az ilyen biztosítást a szakirodalomban a "szellős" szóval szokták jellemezni (ötven méteren volt vagy négy akasztás) és ahogy pszichós könyvekben lehet ezt olvasni, megismertem a saját képességeim határait.

A harmadik akasztásnál komolyan fontolóra vettem a lehetőségét annak, hogy a mászócuccomon túladva veszek egy bazi nagy kényelmes fotelt meg egy kandallót, és soha sziklának a környékére sem megyek, csak ülök otthon, és pipázás közben, a barátságosan duruzsoló tűz mellett simogatom a doromboló macskámat a hasamon. A standban persze már gömbölyűbb a világ, a kandalló projekt elvetve, amúgy sem lenne hova tenni az albérletben.

A nap közben igen csak előrehaladt, és Sasék előző napi tortúrájából okulva (napnyugtakor értek fel és 10-re értek le a parkolóba) rohamtempóban nyomjuk a maradék - most már tényleg könnyű hosszokat, fent még egy-két perc pihi - gyönyörű naplemente, megisszuk Zsolték ránkhagyott plusszos vizét (vizet meg fejlámpát nem hoztunk, minek is az, ugye) - aztán erőltetett menetben tépünk lefele.

A patakhoz már teljes sötétségben érünk, de azért még így is megtaláljuk az elrejtett söröket és iszunk egy jót a madár egészségére.