Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Ha Iránról kérdeznek, Khomeini az Iszlám és a csador előtt mindig a foci jut eszembe. No meg a csönd, forróság, por és a minden színt kiszívó, vakító napfény.

Tétován várakozunk, hogy átjussunk az iráni-pakisztáni határon. A szögesdrót túloldalán Pakisztán csöppet sem szemet gyönyörködtető, lapos kősivatagja vész bele az egykedvűen szállongó porba. Várunk, mint egy ilyen úton annyiszor, és a kopott bőrlabdát rugdosó iráni határőröket nézzük. Csak egy hangtalan egymásrapillantás kell, és feledve az port, a meleget, már ott állunk a pályán és rúgjuk a bőrt. Nem hivatalos iráni-magyar labdarúgómérkőzés, melynek csupán a két, falnak támasztott géppisztoly és a hátizsákjaink voltak a közönsége. A játék egyetlen nemzetközi visszhangja a szomszédos Pakisztánból jött... Ők rúgták vissza a labdát mikor átrepült a szögesdróton.

A hivatali óra eljöttével magától értetődően szakadt félbe a játék, hogy mindenki felvehesse a rá szabott szerepet, és az élet a maga rendes medrében folyhasson tovább: az utazók mosolyogtak, a határőrök pecsételtek és kicsit turkáltak a csomagokban.

Ez az apró momentum számomra Irán. A borostás, szigorú ábrázat mögött vibráló mosoly és barátságos önérzet. Perzsák vagyunk- hangoztatják, és nem alaptalan ez a megkülönböztetés. A környék népeitől külsőleg is különböző, egyenes hajú, barna bőrű, európaias külsejű nemzet büszkén emlékszik több ezer éves múltjára, melyre sosem volt jellemző a mai bezárkózás.

A plakát-Khomeini vesébe hatoló tekintete és a szemekből áradó hideg elutasítás, a széleskörű propaganda ellenére is távol áll az emberektől. Az érdeklődés és a bizalom jeleivel találkoztunk szinte mindenhol. Nem véletlen, hiszen az országot 1978-ig ellentmondásos, de a nyugat felé nyitott rendszer irányította. A nyugati termékekkel együtt szabadon áramolhatott ide a nyugati kultúra.

Khomeini nevével fémjelzett iszlám diktatúra egy pillanat alatt levágta az országot a világ vérkeringéséről. A viszonylagosan szabad világ képét azonban nem tudták kitörölni az emberek fejéből. A perzsák egy része azóta is nosztalgiával gondol vissza a régi szép időkre. A bátrabbak az utcán állítotják meg az utazót, hogy információmorzsákat szedegethessenek fel a tőlük fényévnyi távolságra lebegő külvilágról.

Nagyokat hallgatunk a szeptemberi fényben fürdő hotelszobácskában, ahol egy idős ügyvéd az Iszlám törvénykezésről mesél: kézlevágás, botozás, megkövezés... A munkásőrséghez hasonló, a rend betartására ügyelő milicia... Semmi meglepő újdonság: a diktatúrák ugyanabból a szűk eszköztárból válogatnak. Irán felett ott lebeg a mi ötvenes-hatvanas éveink párttagsági könyv szagú levegője.

A múltból azonban nem csak a szép emlékek maradtak vissza. Megmaradt a hetvenes évek teljes tárgyi kultúrája is. A városok egy huszonöt évvel ezelőtti, gazdag ország skanzenjének tűnnek. Az autók, ruhák, az üzletek kínálata az akkori legfrissebb divatot követi, és mindez annyira egységes, hogy néha azt érezzük, visszaléptünk az időben. Csupán a jellegzetes alakú kólásüvegekben kacsingat ránk az iszlám által engedélyezett, narancsszínű izé.

Mintha egy országot raktak volna el télire, akárcsak egy üvegnyi piros, édes meggybefőttet. A hetvenes évek befőttje azonban csak a látványos felszín. A legmélyén mindennek, rendszerektől és ideológiáktól érintetlenül tovább élnek a poros, szegény, ázsiai falvak is: a vidék alig változó, öntörvényű világa.