Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Bejutottunk

A keleti országrész forró kősivatagjainak ölelésében fekvő zarándokhely, Mashad, az iszlám egyik bástyája. Olyan, amilyennek Iránt még otthon elképzeltük. A szabados Teheránból megérkezve mintha egy másik országba érkeztünk volna. A nők már nem a fővárosi módon, válltömések segítségével divatossá varázsolt ballonkabátot és fejkendőt hordják csador gyanánt. Ezeken a vidékeken a legforróbb időben is (másmilyen pedig nincs) a tradicionális, fekete csador a kötelező viselet, ami legfeljebb az arcot hagyhatja szabadon.

A széles, napperzselte utcákon együtt gyaloglunk a zarándokhely felé a messziről érkezett, batyukat cipelő, szakállas, turbános férfiakkal, és a mögöttük lépdelő csadoros nőkkel. Vaskos, míves kapu mögött terpeszkedik a mecset. Útikönyvünk szerint termeinek, oszlopcsarnokainak, szószékeinek útvesztőjében bújik meg valahol a zarándoklat célját jelentő szent sír: a nagyrabecsült vallási vezető, Imam Rheza nyughelye.

Muszlim esztétika

Belépés azonban csak muzulmánok számára engedélyezett. Viszont mi másról szól az utazás, ha nem a megismerésről és elvegyülésről?- győzködjük magunkat útitársammal. Egy ideig téblábolunk a bejárat körül hullámzó tömegben, próbáljuk ellesni a rutinos muszlim jellegzetes mozdulatait. Néhány perc múlva belevágunk: mi is megcsókoljuk a kapu kilincsét, leborulunk a küszöbön, majd a polcról elvett imakönyvbe mélyedve a nagy udvaron át az épület felé araszolunk. Jámbor muszlimként, vagy legalább is, ahogy a jámbor muszlimokat elképzeljük, lehajtott fővel, földre szegezett tekintettel vágunk át a márvánnyal borított, nagy udvaron. Mimikrink működik, senki nem ragadja meg a vállunk, hogy "Gyaurok a mecsetben! Kövezzük meg!" felkiáltást követően spontán autodaféval tegye emlékezetesebbé zarándoklatát. Úgy érezzük magunkat, mint két Indiana Jones.

Ezt az Indiana Jones marhaságot persze nyomban elfelejtjük, ahogy vallási fanatikusok "mindenre elszánt", önostorozó csoportja lépked el mellettünk kínos lassúsággal. Szerencsénkre a gyakorlat -érthető okokból- elvonja a résztvevők figyelmét, így ránk egy pillantást sem vetnek. A "vagány kalandor" érzés azonban már nem jön vissza.

A szent sír, zarándoko nélkül

A termek, udvarok és szobák keletiesen túldíszített labirintusában bolyongva észrevétlenül átcsúszunk egy másik univezumba. Mintha nem csak néhány kőfal választana el minket a kopár, reszkető kősivatagtól. Ez itt benn, Allah földje. És az óriás csillárok, kőcsipkés fülkék, tükör mozaikok meg a falakon tekergőző Korán idézetek meggyőző érvnek tűnnek a Magasságos nagyságát illetően. Nincs is híja buzgó hívőknek. Szigorú vonású, turbános férfi magyarázza a Koránt egy csapat kisfiúnak. Kaftánjának ráncai között csak a vaskos könyvet tartó kezek látszanak. A pergamenszerű lapok kacskaringós vonalai mintha Allah szívritmusát rajzolnák ki. Faragott rácsokkal elkülönített helyen imára gyülekvő, csadoros nők ülnek. Fekete ruhájukban olyanok, mint a szántásban gyülekező varjak. A nyugodtabb sarkokban azonban a legkevésbé sem látszik buzogni az áhitat: férfiak heverésznek, beszélgetnek, de az sem rendkívüli, ha valamelyiküket végül elnyomja a buzgóság. Vallási helyen meglepő magatartásukon mintha csak mi csodálkoznánk.

Esti szertartás

Néhány órai bolyongás után végül rábukkanunk a monumentális szőnyeg-faragás-festmény-tükör egyveleg apropójára. Zokogás, kiáltások, hangos imaszó üti meg a fülünket. Itt már minden hívő egyetlen ajtó felé tart. A terembe lesve megdöbbentő látványban van részünk: a máskor nyugodt emberek egymást tiporva tülekednek egy mívesen megmunkált, ezüst ketrecféleség felé. Az objektum hűvösen áll a tömeghisztéria nyomakodó, lökdösődő hullámai közt. Igen ez lesz Imam Reza áldást hozó nyughelye. Mindenki a kezek által már csillogóra fényezett síremléket akarja megérinteni. Néhányan kisgyermekeket próbálnak a tömeg feje felett a sírhoz juttani.

Az egész lüktető, egyetlen célért izzó embermassza racionális(abb), európai szemmel nézve olyan bizarr és felfoghatatlan látvány, hogy földbe gyökerezik a lábunk. Mintha magát az Iszlámot jelentő, éltető maghoz jutottunk volna el Valami olyanhoz, mint a Föld izzó bensője, amelynek a külső világ csupán leképeződése. Amit eddig láttunk a felszínen megjelenő formák gyűjteménye volt. Itt, a forrásnál a testetlen, forrongó, éltető érzelmek és indulatok lakoznak. Idegenül és fenyegetve érezzük magunkat a csillogó teremben, de már nem fizikai értelemben... Szinte kábultan sodródunk ki az áldással feltöltekezettek önelégült áradatával. A mecset udvarának forrósága lehel életet belénk. Nem furcsáltam már a szent hely imádkozó, írásokat tanulmányozó muzulmánjai mellett a szundikáló, beszélgető, vagy nagyokat nevető alakokat sem.

Akkor úgy éreztem: ez a vallás a csupasz, a mélyben lakozó embert veszi alapul. Rátapintott arra, hogy az indulatok, az érzelmek, az áhitat és aggresszió közös forrásból fakadnak. Így már érthető, hogy senki sem ütődik meg, ha magadat korbácsolod, de akkor sem, ha elpilledve ledőlsz a déli hőségben. Most ismét távol van tőlem a perzselő sivatag, és az arcok emlékei elé benyomakodtak a hírek feszes tényei. Gondtalanul hűsölni az árnyékban azonban mégiscsak jó dolog volt.