Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Egzotikus tájak fotósának lenni tuti választás, nagyjából olyan szerep, mint hajdanán az Afrikát járt vadászíróké. A távoli vidékek nevei önmagukban is vonzóan hatnak, és már egy szürke hétköznap leírása annyi érdekességet tartogat, hogy nem lehet nem odafigyelni.

Hát még ha a fehér vadász kilép a vadak közé, hogy a nagy vad után eredjen! Vagy, ahogy a mai, fényképezőgéppel vadászók teszik, színes, érdekes pillanatokat örökítsen meg! Kész siker.

Nincs is ezzel semmi baj, hagy ismerje meg a mindennapokba ragadt ember a nagyvilágot, érezze, hogy van élet a hetes buszon túl.

Gond csak akkor van, ha a jámbor kiállítás látogató elhiszi, a messzi vidékek tényleg olyanok, mint a képen, Afrikában ágyékkötős feketék járkálnak lándzsáikkal, Hawaii-on mindenkinek virágfüzér van a nyakában és Indiában csakis szent guruk élnek. Az utazó fotósok ugyanis hajlamosak a sztereotip jellegzetességek kiemelésére, nem rosszindulatból, vagy vakságból, hanem mert számukra is érdekesebb egy turbános öreg, mint az aktatáskájával buszra váró hivatalnok.

Hasonló probléma, ha a fotós, képeinek sikerében nem érzi a szerencsés témaválasztás erejét. Ha nem teszi fel magának a kérdést: érdekes lenne a kép ugyanennyire, eszkimó iglu helyett mondjuk egy lakótelepi lakással? Ha valamelyik képén az asszonyok nem színes batyukat, hanem nejlonszatyrot tartanának kezükben?

Aki Szendrő Szabolcs képeit régről ismeri, tudja, utazó fotósként kezdte, a legjobb fajtából. Sőt, inkább utazó, pontosabban hegymászó, aki fényképezőgéppel járta a világot. Nagy hegyeket fotózott, vad tájakat. Embereket alig. Már ebben a korai időszakban elvarázsolta a természet lenyűgöző ereje, és szelídsége. A kettősség, mely az összes táj közül a hegyek közt a legnyilvánvalóbb.

A képek visszafogott stílusban, és éppen ezért elementáris erővel képesek ábrázolni a magashegyek világát.

Szendrő a keresőn keresztül megpillantott egy olyan világot, ami több mint egzotikus, aminek formái, színei, vonalai elbűvölték. Ez a lenyűgöző, képre kívánkozó valóság azonban nem csak a Himalája vidékének sajátja. A leghétköznapibb helyszíneken is megtalálható. Szakított hát az utazó vagy hegymászó-fotós státussal, egyszerűen fotózni kezdett, olyan témákat, amikben örömét lelte, és amik hatottak rá.

Az egzotikus témák mellett megjelentek a Börzsönyben, a Dunánál, vagy akár a gödöllői parkban készült fotók, és így fényképei bebizonyították, hogy többek, mint szép képek.

Fenséges panorámái, apró emberalakjai az örök és a tünékeny egymás mellett éléséről beszélnek. Makro felvételeinek és színében, vonalvezetésében hasonló tájelemek képeinek egymás mellé rendelésével az arányokkal játszik a fotográfus. Kedvelt motívumai, a csavarodott, megtépázott fák a tájat a művészi önkifejezés terepévé lényegítik át.

A hosszú idő alatt képeinek egyetlen jellemzője maradt változatlan, az alkotó teljes háttérbe húzódása, a téma kiteljesítése érdekében. Ez azonban -aki ismeri Szendrő Szabocsot, tudja- nem művészi, inkább személyiségjegy. Nem ő a lényeg, tartja, hanem a világ, amit lát.

A kiállítás megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeumban (Ludovika tér 6.), május 28-áig, kedd kivételével minden nap 10-18.