Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A Déli-sziget délnyugati részén teljesen lakatlan vadon terül el, ez a Fiordland. Egyben a Fiordland Nemzeti Park is, ami az ország legnagyobb területű nemzeti parkja.

Ahogy a név is mutatja (fiord= fjord), a terület fő ismertetőjegye az nagyjából egy tucat hosszú, mély fjord, amelyek mindegyike a Tasmán-tengerre nyílik. Ez Új-Zéland egyik legvadabb része, civilizációnak kevés a nyoma erre. Ennek több az oka.

A maorik csupán néha merészkedtek erre a területre, legtöbbször vadászat illetve a pounamu (jade) gyűjtése céljából. Tartós ideig nem telepedtek itt le, hiszen a régió némileg barátságtalan. Évi több ezer milliméter a csapadék, sok a homoki légy, és a növényzet szinte áthatolhatatlan. Másrészt nem voltak rászorulva, lévén a sziget más részein gond nélkül találtak területeket. De hallgassuk meg, ők maguk mit mondanak.

A fjordok kialakulása A fjordok létrejötte, ahogy az ötödikes környezetismeret könyvből emlékszünk, a gleccsereknek köszönhető: sok százezer éven keresztül mély völgyeket vájtak ki maguknak, úgy, mint a folyók teszik, csak kissé más alakút. A gleccservölgyek alakja egy U-ra emlékeztet, meredek falakkal, szélesebb völgytalppal. Miután a jég visszavonult – vagy azért, mert csupán egy jégkorszak miatt volt jelen, vagy pedig mert más változások vezettek eltűnéséhez - a tengerparti völgyeket sós víz öntötte el. Így alakultak ki a meredek falakkal határolt, legtöbbször keskeny és hosszú fjordok. Szerte a világon megtalálhatóak, értelemszerűen a sarkokhoz közel van belőlük a legtöbb, hiszen a földtörténeti közelmúltban ezeken a területeken volt a jég tevékenysége a legerősebb (természetesen a magashegységek mellett). Így többek között például Norvégia, Grönland, Baffin-szigetek, Chile déli része és Új-Zéland déli része tele van velük.

Egyszer Tu-to-Rakiwhanoa, a nagy isten, gondolt egyet, és fejszéje egyetlen csapásával a földbe karcolta a legdélebbi fjordot, Dusky Soundot. Annyira megtetszett eme foglalatosság, hogy tovább csapkodott, egyre észak felé, és technikája egyre fejlődött, a Milford Sound-ban, a legszebben kicsúcsosodva.

Miután létrehozta eme fenséges tájat, Tut, meglátogatta Te-Hine-nui-to-po, a halál istennője, aki attól félt, hogy az embereknek annyira megtetszik a táj, hogy örökké itt akarnak majd élni. Hogy emlékeztesse az embereket halandó mivoltukra, megteremtette a namut, azaz a vérszívó homoki legyet (sandfly). Eme bestiák a szúnyognál kisebbek, de fájóbb a csípésük, és fekete felhőkben támadnak. Szó szerint isten(nő)csapások. Az eső viszont elűzi őket. Lehet választani.

Cook kapitány 1770-es útján járt erre, de nem merészkedett a fjordokba, mivel az erős nyugati szél kétségessé tette, hogy vissza tud-e jönni belőlük. Kifelé tartva ez ugyanis szembeszelet jelent, és a keskeny szélesség kis manőverezési lehetőséget biztosít arra, hogy széllel szemben rendesen tudjon haladni.

Ma sincs sok település ezen a vidéken, a fjordok legtöbbjét csupán tengeren illetve többnapos, kemény túrával lehet megközelíteni. A területet keletről, a szárazföld felől viszonylag lakott részek övezik, Invercargill, Te Anau, Queenstown – ezek nagyobb városok, amelyeket bázisul lehet használni a park részletesebb felderítéséhez.

A felfedezést megkönnyíti, hogy van néhány kiépített ösvény is a vadonon keresztül. Ilyen ösvények szerte Új-Zélandon vannak, tényleg mindenhol, és népszerű is a túrázás. Van azonban néhány út, amelyeket Great Walkoknak, azaz Nagy Túráknak neveznek, amelyek nagyon népszerűek. Ezek kivétel nélkül több naposak, az ország legszebb részein vezetnek végig, és rendesen karban tartottak, menedékházakkal, jelzésekkel.

Ilyen például a Milford, Kepler, vagy a Routeburn ösvény. Ezek közül a Milford világhírű, és annyira sokan szeretnének végigmenni rajta, hogy szabályozzák a látogatók számát. Hónapokkal előre helyet kell foglalni. Aki ezt nem teszi meg, és elindul, az általában hamar lebukik, és a büntetés igen húzós. Ez persze nem egy szimpatikus dolog, de legalább aki elindul, nem ötszáz másik ember társaságában teszi ezt. Mindenki csak egy irányba mehet, a napi távot meghatározták, ugyanazokban a házakban kell megszállnia minden egy napon indulónak, ami úgy nyolcvan ember. Így nem látni túl sok túrázót, főleg, ha jó korán indul el a vándor, ráadásul garantált helye van a házakban.

Mi a némileg kevésbé felkapottabb Kepler-ösvényen fogunk túrázni. Itt nincs szükség foglalásra, annyi idő alatt lehet végigjárni, amennyi alatt akarjuk, és hasonlóan szép, mint a Milford. Csak ugye kevésbé ismert, és sokan csak azért csinálják a Milfordot , hogy elmondhassák magukról, hogy megcsináltam. Mi csak a túra öröméért gyaloglunk. Négy nap alatt lehet kényelmes tempóban végigjárni, ennyit szánunk rá mi is. Amire számíthatunk: magas hegyek, tiszta tavak, késélességű gerincek, eső és homoki legyek, és még minden, amit egy hegyi túra nyújthat.

Reggel végre napos időre ébredtünk, és ez biztató volt a következő napok túrájára nézve. Miután bevásároltunk , a DOC irodában megvettük a kunyhók használatára feljogosító 3 éjszakás bérletet, és el is indultunk.

Elsöként megkerültük a Te Anau tó déli öblét, esőerdőban haladva. Ezen a részen évente 6-8 000 mm eső esik, ennek megfelelően minden nagyon zöld, és szinte áthatolhatatlan az aljnövényzet. Az ösvény azonban majd egy méter széles, rendben tartott „autópálya”, kis hidakkal és pallókkal a nedvesebb részek felett. E nélkül nagy gond lenne a haladás.

Az ösvény egy idő után elhagyta a tó partját, és megkezdük a kapaszkodást, amelynek célja a mai szállásunk, a Luxmore kunyhó. Ahogy felfelé haladtunk, a fák egyre alacsonyabbak lettek, de a sűrű aljnövényzet megmaradt. Hétszáz méteren néhány magasabb mészkőszikla került utunkba, nem sokkal később pedig pedig elértük a fahatárt. Fű mindenhol, a szél egyre erősebben fújt. Nem panaszkodhattunk, nagyrészt sütött a nap és messze elláttunk.

Délután öt körül elértük a Luxmore kunyhót. Rajtunk kívül még legalább harminc túrázó vert itt tanyát éjszakára. Hiába, a magányt nem itt kell keresni, a Great Walkok sok embert vonzanak, hiszen könnyen elérhető hegyi élmény nyújtanak. Persze mehettünk volna egy istenhátamögötti túrára is, ott biztos nem lettek volna sokan, de most célunk csupán annyi, hogy kapjuk egy kis ízelítőt Fiordland hegyeiből.

Most éppen a kunyhótól néhány száz méterre ülünk egy sziklán, mert itt még van térerő, és így el tudjuk küldni az anyagot. Hiába, trükközni kell… Még jó, hogy a laptop akkuról is megy, reméljük, végig bírja majd a következő napokat. Annak ellenére, hogy süt a nap, fázik a kezünk. Tegnap éjjel 1200 méteren már fagyott. Még jó, hogy nyár van, és mi csak 1400-ra megyünk fel holnap.