Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Szóba elegyedtünk, majd kiderült, hogy ő svájci állampolgár, Francois-nak hívják és a Budapesti Polgármesteri Hivatallal együtt a kerékpározás népszerűsítésén dolgozik.

A legmeglepőbb volt, hogy a Városi Biciklizés Barátai Egyesület tagja, mint mi, ő ugyan csak egy hete. Kicseréltük e-mail címeinket, hogy később is találkozhassunk. Az elkövetkező hónapokban rendszeresen bringáztunk együtt.

Egyszer azzal az ötlettel jött, hogy menjünk ki hozzá Svájcba, a szomszédban rendezik a Grand Raid Cristalp hegyikerékpáros maratont, melyen a magyar színeket képviselhetnénk.

A csapat létszámát öt főben állapítottuk meg, mert Francois szüleinek háza szolgált szálláshelyül korlátozott fekvőhellyel és szülői türelemmel, és csak öt résztvevőnek volt biztosítva az ingyenes nevezés. Egy lányt is szerettünk volna a csapatban tudni, aki nem vadidegen és bírja a hosszú távokat. A profik az Európa-bajnokságon vettek részt, ezért a hobby kategóriában versenyző Valcsó Anikót kértük fel, hogy képviselje hazánkat a női kategóriában. Az ötödik csapattag Máthé Tamás lett, a Nagy-Szoplák Hegyikerékpáros Maraton főszervezője.

1998. augusztus 14-én délután darabjaira szedtük a három bringát és bezsúfoltuk a kocsi csomagtartójába a csomagokkal együtt. Másnap hajnali négykor nekigyürkőzött járgányunk az útnak és délután hatig repített minket. A másik kocsival Péter és Anikó csak 3 nappal később indult utánunk munkahelyi teendőik miatt.

Svájc Vallis tartománya a Rhone folyó széles völgyét és a körülötte magasodó hegyeket foglalja magába. Francois ódákat zengett a csodálatos napos időjárásáról, amit némi kétkedéssel fogadtunk. A következő tíz napon Sion város közelében a hegy tövébe települt Bramois faluban szálltunk meg. A házat úgy 300 éve építette Francois barátunk valamelyik őse: vastag falak, kandalló, fa gerendák, pince tele sajtokkal. Pas de Lona, a fellegek között

Első túránkon pályabejárásként a verseny legnehezebb szakaszát tekertük végig és terepen jöttünk vissza a célból, Grimentzből. Francois édesapja felvitt minket kocsival az 1300 méteren a hegyoldalban elterülő faluba, Mase-ba. Innen aszfalton tekertünk fel Eison-ig, ahol elértük a verseny útvonalát. A hegyekben nagyon sok helyen található itató az állatoknak, melyből tiszta forrásvíz folyik. Így mindig volt elegendő vizünk.

Eisonból egy lépcsővel és egy meredek füves oldalban vezető keskeny ösvénnyel folytatódik a pálya. Néhány száz méter után beértünk a fenyőerdőbe és felkapaszkodtunk egy széles sóderos útra. Az út nem volt túl meredek, helyenként vízelvezetők keresztezték. Kitartóan kanyargott az erdőben felfelé, míg kiértünk a hegyi legelőre.

Itt rögtön megéreztük a magashegyi nap erejét, az izzadtság patakokban folyt rólam, pedig rövidujjúban tekertem. A vizünk éppen elfogyott, amikor felértünk a 2368 méteren fekvő L' A Vieille-be. Ez egy kis tanya néhány istállóval és egy turistaházzal. A kútból jéghideg forrásvíz csobogott, amely gyorsan oltotta szomjunkat. Néhány bringás hozzánk hasonlóan vedelte a friss vizet, és kiderült róluk, hogy Francois rég nem látott barátait tisztelhetjük bennük. Rövid beszélgetés után tovább indultuk a tehenek közt a legelőn.

Az ösvény egyre nehezebb és meredekebb lett. Nagy köveken kellett átlendítenünk triálmutatványokkal a gépet. Egy kis domb után elértük a verseny útvonalának legmeredekebb szakaszát. Kőzúzalékkal borított lejtőn kacsázott felfelé a turisták által kitaposott nyom.

Elkezdődött a tolás. Feljebb megpróbáltam futni, de nem akart úgy menni, mint az ob-futamokon. Gyorsan kapkodtam a ritkuló levegő után. Szerencsére a tolás nem volt nagyon hosszú, talán 250 métert emelkedtünk. Fent a 2785 méteres Pas de Lona nevű nyeregben lefeküdtem a fűbe és élveztem a forró napsütést, a csodálatos kilátást, amíg a többiek felértek.

Mesze, dél felé gleccsereken és havas csúcsokon szikrázott a nap, északra alig egy kilométerre a Becs de Bosson függőleges tornyai emelkedtek. A hegyoldalból fúvószenekar hangjait sodorta a szellő. Mit keres itt egy zenekar? Nemsokára megjelent az ösvényen lefelé két csinos lány és megkérdeztük tőlük a dáridó okát. Mosolyogva újságolták, hogy most avatják az új turistaházat, a Cabane Becs de Bossont, mindenki halál piás.

Később egy népviseletbe és borgőzbe burkolódzó vörös orrú bácsi dülöngélt lefelé, szerencsére nem voltak szakadékok, amibe beleeshetett volna. Vidáman odakiabált valamit franciául, hogy hajrá kerékpárosok, vagy hasonlót, de nem értettük pontosan.

Felpattantunk a bringára és legurultunk a meredek ösvényen a Lac de Lona tengerszem partjára. Általában a tengerszemek csábítóan hatnak tiszta kék színükkel és átlátszó vizükkel, de ennek a partja iszapos volt és a környéken 6000 éve őshonos tehénfaj lepényei díszítették. Az ösvény ismét kiszélesedett és meredekebb szerpentinbe váltott. A legkönnyebb fokozatra azért még nem volt szükség. Az újabb hágó, a Basset de Lona a verseny legmagasabb pontja, 2792 méteren vezet át a Val de Moiry völgybe. A nap vékony felhőréteg mögé bújt és hirtelen hűvösebb lett. A lejtőzéshez a széldzsekit is felvettük. Hosszú szerpentin következett, helyenként fej nagyságú kőzúzalékkal.

Az egyik kanyarból valami csodálatos türkizkék bukkant elő, a Lac de Moiry víztározó. Megálltunk néhány percre fotózni, majd tovább száguldottunk lefelé a tó sarkáig. A 120 méteres gát aljáig meredek füves ösvény vitt, majd többször kereszteztünk egy patakot. A sík völgy hirtelen meredek letöréssel folytatódott, valamikor egy gleccser morénahalmának a lejtője lehetett. Erről az utat alkotó dinnye és még nagyobb méretű legömbölyített kövek is tanúskodtak. Tamás nagyon lemaradt, mert nem szerelte be a teleszkópos villáját. Mi sem vágtattunk, 10-15 km/óra sebességgel zötyögtünk a köveken. Később a kövek mérete csökkent és gyorsabban gurulhattunk a verseny-célterületig.

Grimentz-ből egy harántirányban emelkedő utat választottunk. Kis hegyi tanyák közt felkapaszkodtunk 1900 méterig, majd egy hatalmas fenyőerdőben gurultunk lefelé Vercorin faluba. Itt kezdődött Francois kedvenc downhill pályája, amely 800 métert ereszkedett köves utakon az erdőben. A kedvenc jelzőt azonban hamar elveszítette az út, miután Francois átgázolt egy törött üvegen és jókora lyukat vágott a hátsó gumijába. A legnagyobb gumijavító folttal tapasztottuk be, az is éppenhogy elégséges volt. A nap már csak a hegyek tetejét aranyozta be, amikor hazaértünk.

Grand Dixence, a gigantikus víztározó

Reggel Francois bement Sion-ba magyarországi munkájának meghosszabbítását intézni. Édesanyja felajánlotta, hogy úgyis megy fel a hegyekbe, felvisz minket egy darabig. Bepakoltuk az Espace-ba a bringákat és felautóztunk Pralong-ig. A környéken, de talán egész Svájcban itt van az egyetlen szabad kemping, 1600 méteren. Az előző napi húzós túra még éreztette hatását, így kényelmesen indultunk a Grand Dixence víztározó felé.

Hoszszú szerpentinen jutottunk fel a tározó tövében levő szállodáig. Elindultunk a gát mellett, a hegyoldalban levő sóderos szerpentinen és szinte észre sem vettük a kerékpározni tilos táblát az út elején. Utána jött a gyalogosan belépni tilos tábla, de mi szerencsére kerékpáron ültünk, így ez ránk nem vonatkozott.

A gát tetején kis zöld tábla hirdette, hogy mi mindent nem szabad: sátorozni, turistaútról letérni, virágot szedni, szemetelni és kerékpározni. Mi úgy véltük, montizunk, de hamarosan egy hasonszőrű társunk gurult le a gátra, így teljesen megbizonyosodtunk róla, hogy nem kerékpározunk. A tó nyugati oldalán köves út vezetett, majdnem vízszintesen kanyarogva a lankákon. Az elején néhány nagyon sötét alagút is volt, de sikerült végigtekerni rajtuk falnak ütközés és a kivilágítatlan turisták elgázolása nélkül. Több helyen kis patakok folytak keresztül az úton és mormoták füttyögtek a dús, fűvel benőtt mezőn.

A tó vize piszkosszürke volt a koszos gleccservíztől, pedig a Lac de Moiry-hoz hasonló kék vízre számítottunk. A tó vége szűk hasadékban végződik, így egy 120 méteres kötélhídon folytatódik a turistaút. Az ingatagnak kinéző szerkezeten kicsit félelmetes volt áthaladni, de rájöttem, ha gyorsan tekerek, nem érezni, hogy mozog. A túlparton folyik be a fő vízgyűjtő alagút, félelmetes mennyiségű vizet okádva magából.

Tamásról készítettem néhány fotót a hídon, ő pedig rólam az alagútnál és indultunk visszafelé. Az egyik kanyar után egy legelésző marhacsordába kerültünk, az állatok ijedtségükben öszsze-vissza kezdtek rohangálni, majd egymásnak rontottak. Szabályos bikaviadal közepén találtuk magunkat, így jobbnak láttuk kereket oldani. Néhány ügyes manőverrel kikerültük az egymást öklelő marhákat és a felénk irányuló támadások elől is kikanyarodtunk. A pulzusom egy ideig még vadul lüktetett az adag adrenalintól. A gát tövében jó kis zuhanyt kaptunk egy sötét felhőből, de lefelé száguldva már javult az idő. Fél óra múlva Bramois-ban főztük a spagettit.

L' Ar du Tsan - síkság a hegyen

Francois azt mondta, a környék legszebb természetvédelmi területét fogjuk megnézni, mikor délelőtt felültünk a bicajra. Elgurultunk Chalais-ba, a szomszéd faluba, ahonnan kabinos felvonóval vitettük magunkat 1300 méter magasra Vercorin-ig. A jegy meglepően olcsó volt, a mi kis János-hegyi libegőnknél sem volt drágább. Vercorin-ban Francois és barátja, Gilles észrevette, hogy nem hoztak kaját.

Ezért vettünk egy sárgadinnyét, egy kolbászt és egy kisebb kerek hegyi sajtot. Nem a legszerencsésebb összeállítás ebédre és nem is bringás kaja, de jóízűen lakmároztunk belőle. A következő 10 kilométeren egy enyhén emelkedő széles, murvás úton kanyarogtunk a Cret du Midi hegy oldalában. Az erdőt hatalmas lucfenyők alkották, egy kivágott törzsön 180 évgyűrűt számoltunk meg, amíg bevártuk a hátul lihegő Tamást és Gilles-t.

Az egyik kanyarban egy fatörzsből faragott kecske bámult ránk fásult szemekkel. A lucfenyők lassan elmaradtak, a hegyi legelőn kószáló tehenek kolompja visszhangzott a meredek völgy felett. Eltekertünk egy meredek szikla alatt és a völgy hirtelen széles síksággá szelídült. Elértük a L' Ar du Tsan völgykatlant. A réten Francois és Gilles megpróbálta megszelídíteni a legelésző lovakat, de azok némi fenntartással közeledtek a kerékpárok láttán.

Az energiacsokim azonban csábítóan hatott rájuk. A 2200 méteren fekvő lapályt egy gyönyörű vízesésen át hagyják el a vizek. Itt csapatunk szétvált, Tamással a nyugatra fekvő Col de Cou nevű nyereg megmászásába kezdtünk, Francois és Gilles a kényelmesebb gurulást választotta. A térkép meredek ösvényt jelzett, így nem volt meglepetés, hogy a vállunkon küzd a tériszonnyal a bringa.

A hegyoldalból visszapillantva fantasztikus látványt nyújtott a síkság. A kis patakok a Tisza kanyarulataihoz hasonlóan tekergőztek a zöld fűtengerben. A 2528 méter magas nyeregben csak egy magányos kereszt álldogált. Erre kevés turista tévedhet, mert a kitaposott ösvény is keskeny volt. Lefelé éles kanyarokkal és öles kövekkel küzdöttünk. Az erdő szélén találtunk egy ősrégi tanyát műanyagmentes épületekkel, hagyományos vallis-i stílusban építve. Tamást lencsevégre kaptam két istálló közt, majd folytattuk a 2000 méteres lejtőzést szállásunkig.

Éjjel a telefon ébresztett, Péter és Anikó hívott a falu széléről, hogy megérkeztek, irányítsam őket. Hamarosan a ház előtt parkoltak és álmosan felvonszolták a csomagjaikat az emeletre.

Cabane Becs de Bosson

Szerdára Péterrel kemény edzést terveztünk a verseny előtt. Ezt lehetőleg úgy, hogy a versenyen ügyességünket leginkább igénybevevő szakaszt is kipróbáljuk, és szintkülönbség is legyen benne elég. Telepakoltuk a hátizsákot túlélő-felszereléssel és aszfalton indultunk Bramois-ból. Gyors tempót diktáltunk, 20 perc múlva már az 1000 méter körül fekvő Vex falun haladtunk át. Rövid időre megálltunk Euseigne-nél a fantasztikus földpiramisokat fotózni.

A verseny Evoléne-nál keresztezi a Val d' Hérens völgyet, itt jön a legnehezebb szakasz. Bekaptunk egy banánt és nekiláttunk egy meredek, 400 métert emelkedő sóderos szerpentinnek. 1792 méteren Fourcla településnél kezdődik a hullámvasút. Egy keskeny ösvény vezet tovább az erdőben. A hegyoldal olyan meredek, hogy tériszonyosoknak nem ajánlott rajta közlekedni. Három kilométeren keresztül rövid meredek lejtők és emelkedők váltakoznak az 50-60 fok meredekségű hegyoldalban. Péter még a szerpentinen lemaradt és a verseny pályáját jól jelző táblák ellenére eltévedt.

Eisonban fél órát vártam rá, majd visszafordultam, de hamar összefutottam vele. Eisonból a már Tamással és Francois-val bejárt útvonalon feltekertünk a Pas de Lona nyeregbe, de innen nem a verseny útvonalát követtük. A nyeregben balra, északnak fordulva az új Cabane Becs de Bosson ház felé vezető ösvényt választottuk. Először egy száz méteres dombra tekertünk fel, de csigalassúsággal, mert nagyon meredek volt az ösvény, onnan két kis tó között legurultunk a turistaház alatti törmeléklejtőhöz.

A nagy sziklatömbök közt nehéz volt pontosan azonosítani a nyomot, a bringa is a vállamon billegett. 10 perc mászás után a turisták legnagyobb csodálkozására a ház előtt leparkoltam a gépet. Hideg szél fújt, és a nap is a felhők mögé bujdosott. Gyorsan bementem a házba és rendeltem két teát. Leültem, a térképen tanulmányoztam a lejutási lehetőségeket.

Péter zihálva esett be és elégedetten szürcsölte a forró italt. Rendeltünk még egy-egy bögre buillont, ez forró marhahúslevest takar, és megörökítettük a bringákat a 2985 métert jelző tábla alatt. Lefelé Péter nem vállalta az általam kinézett útvonalat, így ő viszszagurult Eison felé. Én kelet felé indultam. 100 méter cipelés után az új turistaházhoz épített vízszintesen haladó úton eljutottam a Becs de Bosson keleti nyergéhez.

Itt az ösvény északnak fordult és meredek szerpentinbe váltott. Fejméretű kőzúzalékból épített ösvényen majd szélesebb, de rázós úton gurultam Bendolla irányába. A táj kihalt és kopár volt, ilyen magasan már fű sem nő. Bendolla egy kabinos felvonó felső állomása Grimentz fölött. Itt rákanyarodtam a 8-as számú hegyikerékpáros útra. Túráink során gyakran haladtunk hosszabb-rövidebb szakaszokon hegyikerékpározásra kijelölt utakon.

A nyolcas számú azonban megmaradt emlékezetemben. Az ösvény az elején enyhén emelkedett, a nagy köveket és a sok gyökeret csak triálos gyakorlatokkal lehetett legyőzni. Az Orzival nevű hely után fantasztikus lejtőn száguldottam és nagyokat repültem a rengeteg ugratón. Egy balkanyarban szembe jött egy terepjáró, de néhány centire sikerült kikerülnöm.

15 perc gurulás után értem Vercorin-ba. Itt az első napi túrán megismert útvonalon további 800 méter lejtőt gyűrtem le. Ez a túra volt életem leghosszabb emelkedője és lejtőzése. 2500 méter szint majdnem egyfolytában felfelé majd lefelé. Hazaérve kissé megijedtem, mert Péter még nem jött meg, pedig ő az aszfaltutat választotta, amely gyorsabbnak tűnt. De nem bizonyult annak.