Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A helyszín történelmi múltja tökéletesen illett a kétnapos hegyi-őrület szelleméhez; a karintiai Alpok e pontján elkeseredett harcok folytak a nagy világégések idején, ezúttal szelídebb összecsapásokra számítottak. A régió központja Kötschach-Mauthen városa, amely a verseny hétvégéjén az egész Európából összesereglett adrenalin-rajongóknak is vendéglátója volt. A hegyláncolat déli oldalán fekszik Paluzza, az olaszországi Carnico-vidék határvárosa. Extrémjeink megpróbáltatásai is itt kezdődtek_

Nem kevesebbről van ugyanis szó, mint egy 130 kilométeres hegyi szakasz leküzdéséről, kerékpárral, gyalogosan és alpintechnikával. Akiknek pedig ez még mindig kevés lett volna, azok is elhallgattak, mert a kihívás utolsó szakaszaként, a rendezők még egy vizes élet-halál harcot is beiktattak: canyoningozás várta a versenyben maradt csapatokat. Hogy mi is az a canyoning, arról kicsit később. A kihívást elfogadó résztvevők összesen 6.100 méteres szintkülönbséget tettek meg hegynek felfelé, és valamivel többet lefelé. Ezek az embertelen "paraméterek" és az állandóan változó időjárás nem sok jóval kecsegtettek. Csapatok a rajt előtti optimizmusa hamar elpárolgott volna, ha valaki közölte volna velük: a negyven indulóból csak tíz vonszolja majd át magát a célvonalon. Maradjunk egyelőre a rajtnál. Este kilenc óra. Az indulók és kísérőik feszülten "hallgatják" a digitális visszaszámláló óra képzeletbeli ketyegését, majd eldördül a rajtpisztoly. Pedálok és váltók éktelen recsegése árasztja el hirtelen a rajthelyül szolgáló szurdokot. A lassabb felfogásúak még a térképet böngészik, mentségükre legyen mondva, a versenyrendezők nem kényeztették el a mezőnyt: a rajt előtt csak néhány perccel derült fény a "non-stop-triatlon" pontos útvonalára. Pár másodperc és az utolsó bringás is eltűnik a szinte vágható ködben, hogy végigküzdje a hetven kilométeres, sziklás, ágas-bogas, sokszor sártengerben úszó kerékpárszakaszt.

Eszembe ötlenek a hawaii ironman napfényes helyszíne, amely Karintiához képest szinte felüdülés lehet, aztán kérdően nézek szikár hegyi vezetőmre, Leóra: Hogyan tovább? "Ha nem akarunk idefagyni, követjük őket" - ábrázolja a helyzetet a hórihorgas osztrák. Természetesen a rövidebb úton, hogy legalább esélyünk legyen utolérni legalább a sereghajtókat. Szakadó eső, három fok. A magasabb ormokon -fittyet hányva arra, hogy már áprilist írunk- havazik, fejlámpám szépen lassan elázik. Ekkor jelzőrakéták fénye villan a hegyoldal egy távoli pontján: valaki bajban van. Bekövetkezett, amitől a szervezők a leginkább tartottak, a víz áztatta hegyi kaptató földje megindult az egyik kerékpáros kíséretében, akit végül egy szakadék előtt, egy fa állított meg. Szerencsés fickó: kéztöréssel és agyrázkódással megúszta.

Leóval a legelső regisztrációs pontig kerekezünk, sok helyen, -a dagonya miatt- vállunkon a bringával, gyalogosan kelünk át. A legjobbak már rég elhúztak. Nem sokat időzik el egyik csapat sem az egyes állomásokon: miközben az egyik csapattag a nyilvántartó lapot lyuggatja, -bizonyítandó, hogy itt jártak- a másik üveges tekintettel egy narancsot rágcsál. A csapatoknak együttesen kell elérnie minden "checkpoint"-ot, amelyből a rendezők összesen huszonegyet rejtettek el az alpoki erőszak-túra útvonalán.

Hetven kilométerrel a pedáljukban, éjjel egykor elsőként érkezik meg a helyi sörfőzde által szponzorált osztrák kettős Kötschach-Mauthen központjába. A sziklás-rögös bicikliszakaszt kevesebb mint három óra alatt letudták. "Túl gyorsak" -ingatja fejét Leo. Az óriási különbséget jól mutatja az a tény, hogy az utolsók még csak most vágnak át a talián-osztrák határon: ez valóban egy határok nélküli verseny. A kerékpárok letámasztását gyors öltözködés követi, a bringás ruhát és cipőt a hegymászó felszerelés váltja fel. Vállveregetés apucitól, anyucitól, esetleg még egy meleg leves szóba jöhet, de többre nincs idő; szieszta nem szerepel a tervben. Negyven kilméteres gyalogtúra várja őket, egy sosem látott útvonalon, amelyet a szakasz végén egy kis alpin hegymászás bolondít majd meg.

Túravezetőm ismételten utal arra, hogy nem vagyunk jegesmedvék: álldogálás helyett vagy öltsünk mi is hegymászó "mezt" vagy a terepjáró melegében kövessük az eseményeket adóvevőnkön. Kíváncsiságom nagyobb, mint a hideg "allergiám", ezért az osztrák-finn vegyes páros nyomába szegődünk. Még néhány mondatot is sikerül kipréselnem belőlük. "A partnerség ezen a versenyen nagyon fontos. Mindkettőnknek voltak mélypontjai az éjszaka folyamán, de nem ugyanabban az időben. Ebben a válságos periódusban társadnak ott kell segítenie, ahol csak tud, legyen szó testi vagy lelki kimerültségről" -magyarázza az egyetlen finn résztvevő. Meglepő módon, a kieső csapatok nagy része a pszichére nehezedő nyomás miatt adták fel. Az állandó koncentráció akár mottója is lehetne ennek az extrém találkozónak. A fejlámpa akkumulátora egy óra használat után végleg elgyengül, ettől kezdve a szinte teljes vakság kíséri végig a csapatokat útjukon: a kiszámíthatatlan bukkanóktól, váratlan farönköktől a bokaizületek ilyenkor úgy nyúlnak, mint a gőzgombóc a közeli hegyi fogadóban. Eközben csak a mellettünk elhaladó "team"-ek ritmusos menetelése hallatszik; karabínerek csattogása, hegymászó botok kalimpálása. Nem sokat társalognak: egy idő után már szólni sincsen kedve az embernek a másikhoz.

Időközben a mezőny fele kihullott. Volt, aki egyszerűen eltévedt, mások sírógörcsöt kaptak a kimerültségtől. A versenyben maradt csapatok sem jártak sokkal jobban: gyorsaságukért a "jutalom", az idegeket nem kímélő várakozás volt. A szervezők nem számítottak ugyanis arra, hogy az élboly ilyen tempóban teljesíti az egyes szakaszokat, így történhetett meg az, hogy mire a versenyt vezető két vasember az alpintechnikát igénylő szakadékhoz ért, nem kelt még fel a nap! A versenykiírás pedig szigorúan kikötötte, hogy az alpin szakaszt csak pirkadat után lehet megkezdeni. Amikor a helyszínre érkeztünk, fásultan a szakadék fekete semmijébe meredő emberek képe fogadott.


Az éjszakai strapa után, a Senza Confini elnevezésű hasadék felett sugárzó nap valódi felüdülést jelentett. A napkeltével aztán eljött az igazság pillanata is, az összetorlódott mezőnyben minden a párok hegymászó tudásán állt és bukott. Még az avatatlan szemlélődő számára is egyértelművé vált, ki gyakorlott hegymászó és ki az, akinek ez a szakasz egyáltalán nem erőssége. Volt, aki meggondolt lassúsággal ereszkedett alá, mások egyszerűen elrugaszkodtak a sziklafaltól, zuhantak öt métert, majd hirtelen megváltoztatva a karabinerben futó kötélzet szögét, lelassultak. Így szökdécseltek egészen a földszintig. A leggyorsabbak reggel tíz órakor értek a hegy lábához, hogy aztán a megpróbáltatások legdermesztőbbikével folytassák útjukat, nevezetesen a canyoninggal.

Először is miről van szó? A canyoning olyan "hibrid" sportág, amelyben a rafting, a hydrospeed és a hegymászás technikai elemei egyaránt fellelhetőek. A canyoning kihívását elfogadó jelöltek, extra vastagságú búvárruhában, hegymászó felszereléssel ellátva ereszkednek le, egy szédítő mélységű kanyon falai között. Vízesések, síkos csúszdák, és erőszakos sodrás fogadja a lelkes canyoningozót, akinek legfőbb erénye a türelem, az állandó koncentráció képessége és persze a jó felszerelés. A canyoning elmúlt tizenöt éve alatt -a sport szülőhazája Franciaország- számos halálesetnek lehettünk tanúi, melyek oka legtöbbször a kapkodás, vészhelyzet esetén a pánik miatti további, meggondolatlan mozdulatok voltak. A canyoning őrülettől egyébként a természetvédők sincsenek elragadtatva. Szerintük a canyoningozók csörtetése megzavarja a halakat, felkavarja a vizet és megbontja a környezet harmóniáját azzal, hogy a sziklákon élő mohákat és a velük kölcsönhatásban álló mikroorganizmusokat "legyalulják". A canyoningozók, akik ezekre az aggodalmakra persze fütyülnek, vérbeli extrém sportolók, arénájuk a természet kreatúráinak egyik legkülönösebbje, ahol az egyetlen ellenség maga a természet.

A karintiai Klamm "patak" vízáradatát az öreg kontinens egyik legszebb szurdoka kíséri végig útján, sokszor kétszáz méteres sziklafalak mentén, amelyek szinte izzanak a hidegtől. A kanyon aljához eljutva a napnak is búcsút inthetsz, mert a hasadék oldalai sokszor szinte összeérnek: a párásan szürke félhomály lesz útitársad. Itt aztán valóban közel kerülhetsz a nyers természethez nyájas olvasó, amikor a mindössze ötfokos jeges áradatban találod magad, és rémülten veszed tudomásul, hogy végtagjaidnál, nyakadnál kíméletlenül tör be víz.

Visszatérve: mire a canyoning-szakaszra sor került, már csak hat csapat pislogott fáradtan a kanyon bejáratánál. Aki itt egyszer elhatározta magát, többé már nem volt visszaút: a kanyon egyetlen kijáratát egy kilométerekkel lejjebb zuhogó, csaknem húsz méteres vízesés jelentette. Mindenki elismerő pillantásokkal kísérte a mezőny egyetlen versenyben maradt női indulóját, amint az elsők között aláereszkedett. A versenyzők lelki kimerültségét jól ábrázolta, amint néhányan mozdulatlanul csüngtek kötelükön a vízesés legközepén és igyekeztek összeszedni gondolataikat a következő lépéseket illetően. Pedig a canyoning szakasszal még korántsem értek révbe extrémjeink: várta még őket tizennégy kilométer futás az osztrák városka központjáig, ahol a már türelmetlen szurkolótábor mellett, az egyedülálló sportesemény tizennyolcadik órájában még egy kiadós jégeső is fogadta őket_