A Monarchia többszintű katonaiskolái, internátusai, rendies szokásokat őrző tisztképzői az elaggott birodalom jellegzetes zárványai voltak, amelyek a polgári kritika szerint lélektelenségükkel, tekintélykultuszukkal szomorú paródiaként foglalták magukba mindazt, ami a k.u.k. világot végső soron halálba vitte. A tisztikar becsületét védők ugyan ezt érthetően legfeljebb csak ostoba féligazságnak mondhatják, a katonaiskolák ma már elválaszthatatlanok irodalmi ábrázolásaiktól.
A középfokú katonaiskolába 14 éves, négy középiskolai osztályt elvégzett, testileg alkalmas fiúk kerülhettek be. Az internátusi nevelés heti 40-42 tanórás elfoglaltságot jelentett. A hadapródiskolákban 37 féle tárgyat tanítottak a szolgálati szabályzaton és tereptanon át a “katonai közigazgatás és katonai ügyirály” nevű tárgyig bezárólag. A gyakorlati kiképzésnek a laktanya- és szobarend ugyanúgy része volt, mint a lövészügyi kiképzés és a vívás. A tisztikar elsősorban a becsület eszméjén és rendies társadalmi kellékeken alapult, így a tananyagban fontos szerepet játszott az illemtan, az egészségápolás, a tánc és korcsolyázás is.
A katonai képzés a hadapródiskoláktól és reáliskoláktól az akadémiára, majd a legjobbaknak Magyarországon a Ludovikára vezetett. Az itt látható 1913-as képeken szereplők viszont 1914 őszén rögtön a frontra kerültek. Hogy hányan kaptak kitüntetést, kiknek ívelt esetleg magasra a karrierje, és hogy kit milyen testi és lelki sérülésekkel szereltek le, hányan maradtak a harcmezőn, és hányak neve áll falujuk, városuk világháborús emlékoszlopán, nem tudjuk.
A képek id. Péchy László gyűjteményéből kerültek a Fortepanra. Ő maga is a kismartoni iskola növendéke volt, a háborúból 1918 végén szerencsésen hazavergődött a forradalmak dúlta országba - 1919-es, a Tanácsköztársaság Budapestjét megörökítő képeit nálunk, az Indexen is láthatta.
Alábbi képeinek egy része abban a kismartoni katonai főreáliskolában (úgyismint Militär Oberrealschule) készült, ahol két évet Robert Musil is lehúzott a XIX. század utolsó évtizedében - az osztrák író Ifjú Törlesse nagyrészt ebből az élményanyagból született. Musil a katonai internátust szadista és brutális világnak ábrázolja, ahol a látszólagos rend mögött az altiszti terror, a jó családból származó diákok közötti megaláztatások, homoerotikus kalandok, igazságtalanságok és igazságkeresések rejlenek.
A Monarchia ugyan a világháború utolsó napjaira gyakorlatilag szétesett, a dualista birodalom katonai iskoláinak szelleme a Trianon utáni Magyarországon is tovább élt, ha bújtatva is. Bár a békeszerződés értelmében be kellett volna zárni ezeket az intézményeket, hogy nem így történt, az Ottlik Géza húszas évekbeli saját élményeit feldolgozó Iskola a határon című regényéből is tudható. A névleg nevelőintézetekké átalakított intézményekben a rossz nevelők, rafinált kínzások, kegyetlen kamaszok akár Törless társai is lehettek volna. Az alábbi képeket az Iskola a határon mondatai illusztrálják.
Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Délelőtt, a felvételi vizsga befejeztével az egyik földszinti szobában el kellett vonulnunk egy orvosezredes előtt, anyaszült meztelenül. Az orvos ránk pislogott csiptetője mögül, megnézte a torkunkat; egy két részre osztott fatartóból kivett egy kávéskanalat, a nyelével lenyomta az eléje lépő fiú nyelvét, aztán a kanalat visszadobta a tartó másik rekeszébe. Mindnyájan szégyelltük magunkat így teljesen meztelenül; (...) ott facsargattuk kínosan a könyökünket, vagy takargattuk sovány kis ágyékunkat, valamennyien éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
- Auf die Plätze! Az "auf die"-t tagolva és halkan ejtette ki, a "Plätze" szónál pedig a dühös vakkantás után ráfagyott arcára a fintor: bajusza úgy maradt felhúzva, vizenyős szeme kidülledt. Mindenki az ágya végéhez rohant, aki nem volt ott, s újra a tiszthelyettes felé fordulva megmerevedett. Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara. Ha eddig nem értettem egyet-mást, hát most aztán olyan sűrű köd szállt le, hogy ettől fogva minden összezavarodott; s napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De az már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam. Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett féltucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket, határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból anyanyelvünk megfelelő kifejezéseit. Ezenfelül azonban még azzal is megkülönböztettük magunkat, azaz megkülönböztettek bennünket a pongyola és laza civil világtól, hogy itt lehetőleg más neve volt sokszor a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és félrevezető neve. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Később mégis újra elfogott az utálkozás és a harag. Már megmosdottunk, rajonként, vezényszóra. Már cipőt tisztogattunk, levetkőztünk, felraktuk az éjjeliszekrény tetejére a ruhánkat, összehajtogatva, alulra a nadrágot, rá a zubbonyt, inget, sapkát. Már Schulze körbejárta a hálótermet, és ledobálgatta majdnem mindnyájunk ruháját, s éppen újra hajtogattam, nyomogattam, préselgettem én is a zubbonyomat, hogy megpróbáljam megközelíteni a "Szekrényrend" vonalzóval rajzolt eszményét, azt az éles, síkokból és derékszögekből álló, késsel elvágott bazalttömböt, amit Schulze megkívánt, amikor észrevettem, hogy már megint Medve Gábort nyaggatja a terem túlsó végében. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Észrevette például, hogy szinte már kezd esetlenné válni, mint egy lány. Amikor a lépcsőn elgáncsolták, elhagyta magát, s ügyetlenül, zsákszerűen zuhant neki a szögletes oszlop sarkának. Nem torolhatta meg senkin, mert fogalma sem volt, hogy ki gáncsolta el; azonkívül fel kellett ugrania, amilyen gyorsan csak tudott, és tovább kellett mennie, nehogy a tiszthelyettes észrevegye a dolgot; de joga sem volt elégtételt venni, legalábbis nem akárkin. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Fájdalmas volt ráeszmélni, hogy milyen nyomorúságosan kevés idő telt el, mégis számon kellett tartani valahogyan a napokat, mert a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a nemrég múlt eseményeket. Az időközök megnyúltak, vagy semmivé zsugorodtak, vagy akár visszájukra fordultak olykor, felborítva az időrendet is. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
A csuklót - amit bajos volna polgári nyelvre lefordítva, mondjuk, kötelező csoportos reggeli tornának nevezni, mert egyfelől nem is volt kötelező, csak annyira, amennyire a harangnak kötelező szólni, ha húzzák, vagy amennyire a fejszének kötelező kint tartózkodnia az udvaron, ha kihajították, másfelől pedig senki sem erőltette azt a látszatot, hogy testedzés a célja: pusztán arról volt szó, hogy hajnalonként egy félórás büntetéssel kezdjük mindig a napot; hiszen a csuklóztatás más időpontban leplezetlenül büntetésszámba ment. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Engem először egy kicsit feszélyezett, hogy jelen nem levő, idegen ember holmiját túrjuk fel. Azonban fontos volt, hogy Merényiék magukkal vittek; s ha az ember egyszer túltette magát ezen az idegesítő érzésen, többé nemigen tért vissza. Rájött az ember, hogy igazuk van; azaz, hogy igazunk van; hogy érdekes, izgalmas mulatság; hogy igazságot szolgáltatunk. Nem is merte senki szóvá tenni, amikor este hűlt helyét találta a kincseinek: csak saját fösvénységét, hitvány önzését állította volna pellengérre vele, és meg is kapta volna a magáét. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Pontos előírás nem volt, érzék kellett hozzá, ami később mindnyájunkban ki is fejlődött, és tudtuk, hogyan viselkedjünk látogatóinkkal a napos tiszt jelenlétében. Ilyenkor az ember édesanyját a szüleinek kijáró szeretetteljes udvariassággal üdvözli. Tiszteleg neki, persze kissé hanyagabbul, mint ahogy kell, de lovagiasan; odalép, kezet csókol, széket hoz, ha a társalgóban történik mindez; megvárja, míg a szülő leül, majd a tisztelettudó ragaszkodás számos jelével árasztja el: mint például azzal, hogy ő maga nem dől hátra a székén, nem terpeszkedik el kényelmesen, hanem előredőlve, fél ülepével a levegőben, figyelmesen, szerényen néz a szülő arcába, s mintegy várja, hogy leejtsen valamit, amit azután ő ugorva, szolgálatkészen, boldogan felemelhet. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Még nem szívtuk el a cigarettánkat, amikor Homola megjelent, és bekergetett mindenkit az árnyékszékről. "Ez nem kaszinó!" - mondta Schulze szavával. Aztán az egyik fülkéből szinte azonmód kidobta Palugyayt. Újabban megint kiterjesztették hatalmaskodásaikat az árnyékszékre is, pedig már elég régóta védett terület volt ez, a békesség szigete, vagyis éppen kaszinó; sokaknak az elviselhető társasélet, az emberi méltóság és a jómodor létfontosságú, végső menedékvára. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. (Fotó:
Péchy László / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon