Magyar térítők a Mennyei Birodalomban
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Magyar szerzetesek konfuciánus módra vágott ritkás szakállal, kínai gyerekek nevetgélve silabizálják a magyar újságot: a jezsuita misszionáriusok Kínában végzett munkájának páratlan dokumentumai a Jezsuita Levéltárban őrzött fényképek. A két világháború közötti felvételek most a Fortepanra is felkerültek: magyar iskola a Sárga-Folyónál, amikor még nagy kincs volt Kínában a bicikli.
A kínai-magyar kapcsolatok természetesen nem az 500 forintos menükkel, a józsefvárosi piaccal, de még csak nem is a Kádár-rendszert balról forradalmasítanó kívánó maroknyi maoistával kezdődtek; fontosak és régebbiek a részben vallási kontaktusok. Miközben a keleti spirituális divatok keltettek már némi érdeklődést az ilyesmire fogékony hazai körökben, a két világháború között jelentős magyar keresztény térítőmunka zajlott Kínában. 2030-ra (nem sci-fi, 14 éves távlatról beszélünk) állítólag Kínában él majd a világon a legtöbb keresztény, de amikor a magyar jezsuiták a húszas években elindították a missziójukat a Táming nevű városkában (kínai léptékekről van szó), még csak úgy 4 millióan lehettek. Ebből a magyarok által lefedett jó megyényi területen úgy 20 ezer kínai katolikus élhetett. Mire 1947 körül a szerzeteseknek el kellett menekülniük az akkorra kommunistává váló egykori Mennyei Birodalomból, megduplázták az általuk gondozott hívek számát, a misszió épületeiből azonban hamarosan párttanodák lettek. Hogy mi történt a köztes bő két évtizedben, arról azok a fényképek tanúskodnak, melyek a Jezsuita Levéltár után digitalizálva már a Fortepanon is láthatóak.
A Támingban működő jezsuita misszió egy szegény, messzebbi külvilággal testközelből először rajtuk keresztül találkozó vidéken dolgozott. Az 1920-as évekig gyakorlatilag a nyugati misszionáriusok iskoláit kivéve nem volt modern oktatási rendszer Kínában, a vidéki lakosság zöme írástudatlan volt. A képen Litványi György (1901, Komárom – 1983, Tokió), az iskola prefektusa a kínai diákok kórusával. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
A jezsuita szerzetesek tudatosan igyekeztek alkalmazkodni a helyi környezethez és szokásokhoz, még külső megjelenésükben is. Már Matteo Ricci is, aki a legelső jezsuita misszionárius volt Kínában még a 16. század végén, igyekezett a helyiekhez alkalmazkodni, és engedélyt kért, hogy a konfuciánus írástudókhoz hasonlóan szakállt növeszthessen. Ez az alkalmazkodás jellemző volt a későbbi jezsuita misszionáriusokra is. Litványi György 1921-ben lépett be a jezsuita rendbe. 1927-ben érkezett Kínába, egy évig tanulta a nyelvet Tiencsinben, majd a magyar misszióban működött. A kommunista hatalomátvétel miatt 1948-ban elhagyta Kínát, haláláig Japánban élt. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Litványi kínai diákokkal és repülőgépmodellekkel. A jezsuita iskolákban magas színvonalon oktatták a természettudományokat és a modern technikai ismereteket. Komoly hangsúlyt fektettek az idegen nyelvek oktatására is, de ekkor jelentek meg elsőként Kínában a zenei ismeretek és a testnevelés is. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Kínai diákok a kollégium hálófülkéiben. A jezsuita nevelés egységes alapelvei miatt az iskolai keretek hasonlóak voltak Európában és a Távol-Keleten is, de a helyi társadalommal való kapcsolat miatt igyekeztek azért ezeket a helyi szokásokhoz alakítani. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Az egyház a tanítást tartotta az egyik legjobb eszköznek a hitterjesztésre. A tantervben a kínai szabályok szerint nem szerepelhetett a hitoktatás, így az a rendes tanítási időn kívül, külön erre emelt épületekben folyt délutánonként. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
A többi magyar jezsuita körében középen kalappal a kezében Szarvas Miklós, a támingi magyar misszió vezetője. 1946-ban a kínai kommunisták elfogták és megkínozták, de hívei segítségével végül sikerült elhagynia Kínát és hazatért Magyarországra. 1950-ben aztán a magyar kommunisták is internálták, végül 1952-ben a pannonhalmi papi szociális otthonba vonult vissza. A közel három évtizedes kínai jelenlét alatt negyven magyar jezsuita tevékenykedett a misszióban. Közülük egyedül Szarvas tért haza, társai többségükben a Távol-Keleten vagy Észak-Amerikában telepedtek le a Kínából való száműzetést követően. Ma már egyikük sem él, utolsóként Maron József halt meg 2009-ben, 98 éves korában, Tajvanon. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Litványi kínai diákokkal. „Fél nyolckor reggeli, csendben, mely áll kölesleves, sózott répaszelet és köles meg cirokliszt keverékéből készült kenyérből” – írta volt pécsi diákjainak egyik rendtársa a szegényes menüsorról. „Félve a kínai ételektől, megmondtuk, hogy csak tojást kérünk. Nemsokára hozták a rántottából álló vacsorát. Elfelejtettük előre megmondani, hogy a legyeket külön hozzák, majd mindegyikünk tesz bele tetszése szerint, így hát mind benne volt a rántottában” - ez volt az első reakciója érkezése után az egyik szerzetesnek, de a kezdeti kultúrsokkot legyőzve később a misszionáriusok főleg a helyiek ételeit ették, ezzel is igyekeztek alkalmazkodni a környezethez. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Az oktatás mellett a misszionáriusok megpróbáltak valamiféle szociális ellátórendszert is létrehozni. Ahol megtelepedtek, kisebb-nagyobb rendelőket, kórházakat nyitottak, meghonosítva ezzel a nyugati orvoslást is egyúttal. A magyar misszionáriusok közül csak egy képzett orvos volt, Kékessy Imre, de több társa is részt vett egészségügyi képzésen a kiutazás előtt. "A kínaiak közül sokan egyrészt a kíváncsiságuktól hajtva, hogy közvetlen közelről is láthassák a külföldit, beszéljenek vele, sőt akár meg is érinthessék, másrészt a gyors gyógyulás reményében keresték fel a misszionáriusok gyógyító központjait" - áll a visszaemlékezésben. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Magyar nyelvű katolikus diákújságot nézegetnek a jezsuitáknál tanuló kínai gyerekek. Nem sokat érthettek belőle: bár az iskolában tanultak latin írást, magyarul nem, ha már valami, a francia volt a közvetítő nyelv. A kép inkább az otthoni adományozóknak szólt, félig-meddig poén lehetett, azt is szemléltetve persze, hogy jó helyre kerülnek a misszióra szánt pénzek. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
A misszionáriusok mellett “segítőtestvérek” is dolgoztak, volt köztük asztalos, lakatos, szakács, betegápoló is. A képen a támingi építkezéseket vezető francia segítőtestvér. Ő irányította a lourdes-i sziklatemplom mintájára emelt Boldogasszony templom építését, és a templom és a missziós épületek berendezéseit is részben ő készítette kínai munkások segítségével. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Apró, még apróbb és közepecskébb kínai gyerekek, talán a magyar misszió udvarán. A misszió iskoláiba főleg szegényebb vidéki gyerekek jártak, így a jezsuiták kiemelt hangsúlyt fektettek az elemi oktatásra. A támingi misszióban elemi iskola, imaiskola,középiskola, hitoktatóképző és egy francia vezetésű kollégium is működött. A lányok addig teljesen kimaradtak Kínában az oktatásból, a misszionáriusok azonban leányiskolákat is nyitottak, Támingban ezt a a kalocsai nővérek vezették. Emellett az apácák egy árvaházat és egy idősek menhelyét is fenntartottak. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
„A misszionárius térdeplője a bicikli. Mikor misszióba indul, becsomagolja az ágyneműt és a miseládát, amit talicskán eltolnak abba a faluba, ahol a misszió lesz." A jezsuiták sokszor egyszerű kínai ruhában, biciklin, esetleg ökrösszekéren járták a vidéket. A „paraszt-misszionáriusok” életkörülményei szinte semmiben nem különböztek attól, ahogyan a vidéki kínaiak éltek - írja Vámos Péter. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
“Sok nehézségbe ütközik, hogy nincsenek megfelelő segédkönyvek. De még a legegyszerűbb ABC táblázatot sem lehet föllelni. Nem tehettem mást, magam pingáltam egy ABC táblázatot, a kis s nagy nyomtatott és írott betűkkel együtt, melyek mellé egy-egy kínai jelet is pingáltunk, ami lehetőleg megközelíti a latin betűk kiejtését. Az egyes betűket megtanulták ők csakhamar a kínai jelek kiejtése szerint. Hanem több betűből álló szavakat is kell tudni olvasni! Ez pedig nagyon nehéz dolog. Azaz olvassák ők, csakhogy senki rá nem ismer, hogy ez latin akar lenni. Pl.: Javene Muojaöllija kuoölljatzöija nem egyéb lenne: Ave Maria gratia! Ecce, nemcsak nekünk kell küszködnünk az ő nyelvükkel, ők még jobban küszködnek a latinnal!” – írta haza 1932-ben Szajkó József atya, latin tanár. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Koporsók misszionáriussal. A fényképek albumában szereplő magyarázat kissé furcsának hat: eszerint a kőkoporsókat a szegényebb családoknak már nem volt pénze eltemetni, azokat gyakran egyszerűen az utak mentén hagyták. Az úgynevezett inkulturáció jegyében a misszionáriusok mindenesetre igyekeztek minél jobban megismerni a helyi szokásokat, hogy a keresztény tanításokat azokhoz idomíthassák. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Kínai fiatal megkeresztelése. 1936-ban a támingi misszió területén 20 ezer katolikus élt, 1950-re több mint 43 ezer. A misszió iskoláit nem csak keresztények látogatták, sőt, a tanulók többsége nem-keresztény volt. Bár a város környékén éltek Nyugat-Kínából áttelepített muszlimok is, ők ellenálltak a keresztény térítésnek. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Szerzetes motorbiciklin: a már több képen látható Litványi György int Lennon-szemüvege mögül. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
Lischerong Gáspár és két kínai diák kíván boldog karácsonyi ünnepeket Támingból. A kommunista hatalomátvétel után az egyházi iskolákat államosították, a misszionáriusokat börtönbe zárták, többet közülük megkínoztak vagy meg is öltek. Lischerong atya hosszú házifogságba kényszerült, később ő lett a Tajvanon letelepedő magyar misszió vezetője. Az utolsó magyar misszionárius, Császár György segítőtestvér 1955-ben hagyta el a népi Kínát. (Fotó:
Jezsuita Levéltár / FORTEPAN)
A cikkben Vámos Péter tanulmányaira és Mihalik Béla, a Jezsuita Levéltár vezetőjétől kapott sok segítségére támaszkodtunk - köszönet érte.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon