18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Fotóriporter a mentőautó anyósülésén: vér és szenzáció helyett mentős mindennapok Urbán Tamás képein

Urbán Tamás 1983 és 1986 között követte Nikonjával Budapesten és vidéken az Országos Mentőszolgálat munkatársait. Éjjel és nappal, esettől esetig, az anyósülésen kapaszkodva kísérte őket. Néha nemcsak az objektívet, de Prestont, vagyis a „Preston 7512” szirénát is ő kezelte. Mindent gondosan dokumentált, szabályos esetlapot töltött ki magának. Hogy ki volt az orvos, az ápoló, a gépkocsivezető, és mi történt az esetnél, most, harminc évvel később is pontosan tudja.

Mindig a háttérben fotózott. Úgy emlékszik, az évek során soha sehol senki nem kérdezte meg, hogy miért veszi elő a fényképezőgépét, és kattint mások kiszolgáltatott, lemeztelenített, de mindenképpen mélyen emberi pillanataiban.

Mit keresett egy fotóriporter a mentőknél, és miért élt közöttük? „Engem nem az izgalmas esemény, a véres szenzáció vonzott, hanem a kiélezett élethelyzet, és benne a szenvedő és a cselekvő ember. A helytállás pillanatait akartam tetten érni; a veszélybe, gyakran életveszélybe sodródott ember életéért folytatott, sokszor sikeres, néha reménytelen küzdelmet megmutatni” – vallott erről a sok ezer képéből válogató, 1987-es Mentők című kiállítás katalógusában.

Volt abban valami izgalmas és kiszámíthatatlan, hogy három ember: az ápoló, az orvos, meg a gépkocsivezető beült egy rozzant kocsiba, fogalmuk sem volt, mit és kit találnak: részeget az árokparton, elgázolt gyalogost, balesetet szenvedett kisgyermekes anyát, közúti baleset halálos áldozatait? Urbán Tamást a sajátos társadalmi keresztmetszet is vonzotta. Úri környék, falusi ház vagy lakótelep: „mindig olyan környezetet ismerhetem meg, ahol minden a maga kendőzetlen valójában mutatta magát, s ahová fotográfus ritkán kerülhet” – írta. Közben csodálta a barátaivá vált mentősöket, akiknek bárhol és bármilyen körülmények között helyt kellett állniuk, gyors és életre szóló döntést hozniuk.

„Naponta találkoztam a baj, a betegség, a gondok szorításában vergődő emberrel. Megismerhettem az önpusztítás leggyakoribb, legkegyetlenebb eszközeit: az erőszakot, az alkoholt, a kábítószert és a magányt, amely szintén sokszor kényszeríti az embert végzetes tett elkövetésére. A mindennapos munka során, amikor átéltem sikereiket, tanúja voltam kudarcaiknak, megtanultam tisztelni az Országos Mentőszolgálat munkatársait. A megszállottsággal határos hivatástudatukat. Higgadt, fegyelmezett munkájukat. Azt, hogy számukra nincs lehetetlen, megoldhatatlan helyzet. Teszik a dolgukat télen, nyáron, ünnepeken és hétköznap, éjjel és nappal, mindig, ha szükség van rá. Fényképeim erről szólnak, remélem, ékesebben, mint a szavak.”

Köszönet Baki Lászlónak (Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár) a Mentők című kiállítás katalógusáért.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport