Csavarogtam én sokat

Kilátás a Gellérthegyről 1967-ben

Ezek a dolomitsziklák már az őssziklamászókat is kísértésbe hozták, megmászásuk sokáig az első próbatételek közé tartozott a századfordulótól az ötvenes évekig.

Ahogy az 1913-as Hefty-Vigyázó-féle korai mászó kalauz írta: “Budapest közvetlen területén is számos alkalom kínálkoznék a sziklamászásra, de ezeket nem szabad kihasználni, nagyobb részben méltánylandó okok miatt. Itt van elsősorban a Gellérthegy, amelynek gyönyörű dolomitsziklái izgalomba hozzák a sziklamászó szívét; mégsem szabad rájuk menni s helyesen, mert eltekintve attól, hogy a sziklamászás által meglazított és legurított kövek veszélyeztetnék a forgalmat s a járókelők épségét, a mászásnak a város kellő közepén való gyakorlása folyton csődületet okozna s oly elemeket (különösen gyermekeket) csábítana utánzásra, amelyek nem bírnak sem a kellő értelmi, sem az anyagi tökével, amely a sziklamászás természetében rejlő veszedelem korlátozását lehetővé tenné.”

A BM-szanatórium betegei egészségügyi sétájukat végzik a Budakeszi úton a hatvanas években

A természetjárást azért nemcsak receptre írta az orvos. Egyre többen voltak a századforduló óta, akik kedvtelésből töltötték idejüket a szabadban. Hogy milyen a modern természetjáró, arról 1964-ben szemléletváltást sürgető társadalmi vita zajlott a Képes Sport hasábján: „Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a szabad természetet kerékpáron, motoron (sőt akár gépkocsin), csónakon, vitorláson, sítalpon éppen olyan sportszerűen lehet „járni”, mint gyalogosan-botosan. Továbbá az sem maradhat íratlan törvény, hogy csakis az a természetjáró, aki jól megpakolt tarisznyát hord a hátán, minden úton bakancsban caplat, ha már nem sátorban, hát a turistaház padlásán alszik és reggel okvetlenül forrásvízben mosdik.”

A sziklamászó társaság és egy Škoda Octavia a tatai Fényes-forrásnál 1968-ban

Egy képen a sziklamászás két fontos eleme. Az egyik az autó, ami nélkül nehéz eljutni a félreeső területekre. A másik pedig a félmeztelen mászó alakja, amely eszerint nem csak korunk mászókultúráját határozza meg, hanem eleinkét is. A sziklamászós félmeztelenség jellegzetessége, hogy időjárásilag teljesen indokolatlan, ahogy a képen is látszik, a szálkás srác barátai kabátban vannak. A jelenség szimplán esztétikai, párkereső funkciót lát el.

A Szent György-hegy a Škoda ablakából 1968-ban

A Balaton-felvidék is bővelkedett mászóhelyekben, szénakazlakban, strandokban és kalandokban. A Badacsonnyal egy időben keletkezett Szent György-hegy tetejét borító bazaltsapka a hetvenes években lett védett természeti érték.

Pompás kilátás az egykori Német Demokratikus Köztársaságban található Bastei-kilátóból, 1971-ben

Bastei Szász-Svájc népszerű kirándulóhelye, a klasszikus sziklamászás egyik fontos helyszíne. A torony tetejére a fiatal mászó nem speciális cipőben, hanem jó bőrbakancsban kapaszkodott fel.

Ébredés szénakazal mellett, 1968

Természetben alvás a high tech matracok és hálózsákok feltalálása előtt, gumimatrac és plédek segítségével. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a szabadban éjszakázás kényelmesebb is lehet, mint otthon, az ágyban. A sajgó csontokért csak egy jó kis Badacsony-mászás kárpótolt.

A Vaskapu-szikla a Pilis-hegységben, 1965

A félreértelmezett, tiltásközpontú természetvédelmi elvek miatt a pilisi Vaskapun manapság már nem szabad mászni, de a hatvanas évek sziklamászói még boldogan lenghettek a köteleiken, biztosítóeszköz, karabiner, beülő, vagy bármilyen egyéb biztonsági eszköz nélkül.