Nagy Budapest Törzsasztal és Fortepan: 15 év, 15 kép
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A betöltött 15. születésnap alkalmából ezen a héten a Nagy Budapest Törzsasztal néhány tagját arra kértük, mutassa meg legkedvesebb Fortepan fotóját.
Török András filantrópia-tanácsadó, útikönyvíró, a Törzsasztal titkára: A dandy, előérzetek nélkül
Gyerekként sokszor hallottam, hogy a legutóbbi háború 1939-ben kezdődött és csaknem hat teljes évig tartott. Azt képzeltem, hogy azonnal jött az elsötétítés, a bombázás, az éhezés, a szörnyűségek. Ezt az eredeti, lomtalanított Fortepan anyagból származó képből az derül ki, hogy egészen más volt a helyzet. A Fortepan megfejtői szerint a kép 1943-ban készült. Nem tudjuk, ki volt a Dunakorzón nézelődő, elegáns és jól táplált, halványan a fiatal Nádasdy Kálmánra emlékeztető férfi, csak azt látjuk, hogy a békebeli pincér siet, hogy rendelését felvegye. A háború igazi borzalmai már egyre közelednek Budapest felé, de még ekkor is egy vonzóbb, érdekesebb világ volt itt, mint az én gyermek- és ifjúkoromban. Jól tudjuk, hogy korántsem ment mindenkinek ilyen jól. Meg hát később sem – ez már sajnos a világ rendje. Azért is szeretem különösen ezt a képet, mert (parányi) fizikai eredetije is az enyém – személyesen Tamási Miklóstól, azaz Mr. Fortepantól kaptam ajándékba, bekeretezve. Annak bizonyítékául, hogy végleg befogadott a Fortepan csapat. Ma az irodám falán arra emlékeztet, hogy milyen apó dolgokból milyen nagy dolgok épülhetnek. Mint például a Fortepan archívum.
(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)
Ha a Fortepan keresőjébe beütöm szűkebb pátriámat, Zuglót, 2823 találatot kapok – egy egész kincsestár. A legtöbb kép a Ligetet mutatja, közülük választottam én is egy olyat, amely két ugrással kedves 19. századom első felébe repít. Mint az olvasók nyilván felismerték, az Országos Kiállításra 1885-ben épült pavilont, mai nevén Palme Házat látjuk. A Fortepan megfejtőin a szobrok sem fogtak ki: bizony, ezek egykor a mai Vörösmarty téren állott Pesti Városi Német Színház homlokzatán állottak. Az meg, mint az köztudomású, 1847 februárjában leégett, a nyáron újra nyitott, de két évvel később végleg bezárt. A szobrokat egy előttem nem ismert kitérő után ide, a Ligetbe mentették át, aztán az ostrom alatt nyomuk veszett. Köszönet Fortepan!
(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)
Azt mesélték, melóstól bankárig fél Pest-Buda a Római-partra járt hűsölni. Ültek a hársak alatt, akinek melege volt, úszott a Dunában, a kényelmesek sör-virslit vagy hekket rendeltek. Persze mindenki udvarolt vagy udvaroltatott; a Kossuth, a Dunaföldvár szállította hozzá az alapanyagot. Bennünket, ifjonc magoncokat mindez nem érdekelt. Elengedtük a fülünk mellett a régi történeteket, és lenéztük a tohonya kielboatokat, amint lassan, de biztosan evickélnek folyásirány ellenében. Tízévesen, egyesületi mezben, magasan hordtuk az orrunkat, a kényes-keskeny szkiff tetszett, s alig vártuk, hogy beleülhessünk. Aztán megtörtént, és egy délután fölényesen beírtuk a hajónaplóba: irány fölfelé... slussz. Visszafelé elkapott az évtized vihara, nem tudtuk, melyik a fent és hol van a lent, ki ahogy bírta, lovagolta a dühöngő déli hullámokat. Végül csapzottan, vacogva kimásztunk a stégre, az öregek pokróccal, jó szóval vártak: itt ember lesz belőletek!
(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)
Pöttyös ruha, szandál, Duna-part… Mit olvashat ez a huszonéves lány azon a kicsit hűvös napon a rakparti lépcsőkön ülve? Persze szerelmes regényre vagy színházi újságra gondol az ember. Aztán kinagyítja a Fortepan-fotót, és kibetűzi a mellette heverő füzet címlapját: „Évszázados harc a … ellen”. Nép? Munkások? Dolgozók? A pöttyös ruhás lány a kommunistákkal érkezett Budapestre Vas megyéből. Pontosabban egyetlen kommunistával, és a lány akkor még nem tudhatta, hogy mindketten belekeverednek majd a Rajk-ügybe, mélyen eltemetik magukban ötvenhatot, beállnak munkásőrnek, vidékre mennek téeszt szervezni, és egyetlen gyerekük születik, habár minden vágyuk, hogy sok legyen. Ötven évvel később ez a pöttyös ruhás lány lett az anyósom. A háta mögött, mosolyogva csak etetőművésznek hívtuk. Amíg élt, sosem láttam róla fiatalkori képet.
(Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)
Meglehet, beállított a jelenet. Mondjuk, beállított a hölgy ebbe a nem tudom, melyik presszóba, és beállították. A mosolya és az öröme, hogy egyszerre két duplát raktak elébe, így is természetes. Láthatólag civil, kíváncsin megilletődött a kávéfőzőnő tekintete is, ám a mozdulata, ahogyan a karjával épp a gép karját húzza, már rutinszerűen valódi. Meglehet, nem kínáltak szálával ingyen cigarettát minden eszpresszóban 1969-ben Budapesten és Magyarországon. Bizonyos az is, hogy a reklámfotóról áradó boldogság a hatvanas évek végén nem öntötte el mindenestől a főváros és az ország népét. A kávézás és a szál cigaretta meghitt kettősét szorgalmazó táblácska és a tény, hogy a pultra téve képi alkalmat teremtett, ma mégis híven tanúskodnak a világ irdatlan változásáról.
(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)
Korai eszmélésem egyik hangulati összefoglalása ez a kép. Arra csak a közelmúltban döbbentem rá, hogy a szóda milyen fontos – volt és lesz – az életemben, de a gomolygó füst és az odafordulás a fehér abrosz felett már gyerek fejjel is a társas lét egyik tipikus életképe volt számomra. Hogy fröccsöztek az is nyilvánvaló, az üres karaf árulkodik és árválkodik, várva az újratöltést. A pogácsa már csak a ráadás.
(Fotó: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / FORTEPAN)
Klösz György képe nekem egy kellemes társasági együttlétről, az örömteli munkámról és a barátságról beszél. Az 1884 őszén elkészült épületet Ybl Miklós tervezte, aki delegált tagként tevékenykedett a Városligetben rendezett 1885-ös Országos Általános Kiállítás előkészítését irányító bizottság munkájában. Az uralkodói pavilonhoz Ybl több variációt is készített. A reneszánsz villától a barokk kastélyig ívelő tervváltozatai Budapest Főváros Levéltára Ybl-hagyatékában találhatók, amelynek jelenleg én vagyok a gondozója. Az esemény után némi átalakítást követően Gerbeaud Emil cukrászdát nyitott a helyen. „A nagy pompával végbe ment és nagyjelentőségű ünnepély történeti emléke marad a királypavilon” – írta a kortárs tudósító, aki nem számolt a bő fél évszáddal később bekövetkező világégéssel. A II. világháború alatt megsemmisült egykori Királypavilon bölcs művészettörténeti áttekintését Vadas Ferenc barátom írta meg az Ars Hungarica 1992/2. számában.
(Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György felvétele / FORTEPAN)
1942 nyár, falum, a Tabán, a Döbrentei utca vége, tüchtig szőlőskerttel és káposztafölddel. Mussolini Róma parkjait ültette be így, de találtam képet a neten a leningrádi Szent Izsák templom előtt viruló káposztákról is, szintén 1942-ből. Jászay István cukrászdája 1935-tól 1950-ig működött. A névválasztás telitalálat volt, az ország 1930 óta dúdolta Kalmár Pállal Barna Pál tangóját: „Kis tabáni cukrászdában…” A háttérben Gömbös Gyula komorlik. „Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt” – írta róla Márai. Pásztor János művét 1942. június 21-én avatták, a partizánok 1944. október 6-án felrobbantották. Erről ma egy emlékkő mesél, hol vörös, hol fekete festékkel szokták leönteni.
(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)
A Fortepan remek böngészési módja egy év átlapozása.
1954: még golyónyomok, hiányzó tetők és hidak, szürkeség és rend, sok foghíjtelek.
Ezen a Kálvin térin a Magyar-Holland Biztosítótársaságnak az ostrom végén eltűnt épületében a később eltűnt Raoul Wallenberg irodája működött száznál több emberrel.
A kép csupa rejtvény.
Az üres falon emeletnyi magasan kő triptichon, talán díszterem-maradvány.
Baloldalt magasra kúszó lécrács – minek? Közöttük, de nem középen vas vörös csillag uralkodik.
A mából úgy látom, hogy a troli vezetékei érvénytelenítik.
A régi járműcsoda rendszámán múltba veszett utópia: X-ben GA úr a 101-es számot kapta. Hátul igazi reptéri busz, a Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Részvénytársaságé.
„Ezt a trolit …. állította forgalomba” – kicsoda?
A Múzeum utcába lovas szekérrel behajtani tilos. A hirdetőoszlopon filmreklám. "Életjel."
(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)
A pesti Pannónia utca, Vígszínház és a Szent István park háromszögében, az Újlipótvárosban nőttem fel. A nagymamámmal a forró nyári szombat reggeleken mindig a Lehel piacra jártunk vásárolni, persze gyalog. Utunk a Csanády utcán át, rengeteg apró üzlet mellett vitt el. Szűcs, szabó, autóvillamossági bolt („delejező”), egy akkoriban modernnek számító konditerem biztosan volt köztük. Ezek közt a boltok közt furcsa kirakatával és még furcsább tevékenységével kitűnt egy üzlet: a paplankészítő. Annyira nem szívesen mentem azon az oldalon, hogy miattam át kellett mennünk a másik oldalra. Kitömött libák a kirakatban? Az akkori kor marketingje nekem nem jött be. A fotográfia – időkapszula. A munkám során rengeteg képet látok és készítek, keresek. Mikor megláttam ezt a fotót bekapcsolt az időgép és visszakerültem a 80-as évekbe. Köszönöm ezt az utazást (is), Fortepan.
(Fotó: Makovecz Benjamin / FORTEPAN)
1953. A kép hátterében könyvesbolti kirakatokat látunk. Akkor még nem Írók Boltjának hívták, az Állami Könyvterjesztő Vállalat egyik üzlete volt, a hajdani Japán kávéház helyén, a Bukovich Gyula tervei alapján 1878-ban felépült, neoreneszánsz stílusú bérpalotában, a Liszt Ferenc tér és a Sztálin út sarkán. A falon a korra jellemző propagandaplakát. Csorba Géza Ady-szobra még sehol, noha a terve már 1951-ben készen állt, ám csak 1960-ban állították fel. Bájos, vékony, huszonkét éves lány mosolyog a kamerába, fehér szandálban, hosszú, sötét szoknyában és apró pepitamintás, rövid ujjú, vékony blúzban. Nyár lehet. Sztálin már néhány hónapja halott, az Andrássy út azonban még 1956-ig az ő nevét viseli. A lány bal csuklóján férfi karóra. Valószínűleg az apjáé. Akiről évekig azt sem tudta, él-e, miután 1950-ben, szocdem vezetőként, koholt vádak alapján lecsukták. Úgyhogy a lány mosolya nem lehet felhőtlen, de azt legalább már megtudta, hogy az apja - a nagyapám - él. Ő pedig az édesanyám.
(Fotó: Aradi Péter /Szenczi Mária / FORTEPAN)
Ez a kép a Papnövelde utca 8-ban készült – itt, az első emeleten lakott a családunk 40 éven át, én magam csaknem 15 évig. Alattunk a félemeleten a Helikon kiadó helyiségei voltak, a postás gyakran tévesen dobta be a leveleinket Szántó Tibornak, a Helikon vezetőjének és nekem. Így gyakran találkozhattam vele, amikor a leveleket visszacseréltük. Nem tudom, ki a képen látható kisgyerek, de akár én is lehettem volna, mivel ez az első emeleti lakás, ahol mi is laktunk, amikor én 5-6 éves voltam. A lábtörlő a konyha ajtaja előtt van, mögötte tartotta a nagymamám az élő csirkét, amit a Nagycsarnokban vásárolt. Ott élt és hízott a csirke egészen addig, amíg le nem vágta – akkor megettük. A jobboldali ajtó a szomszéd lakásba vezetett, ahol a lakókat (nagyon kedves embereket) 1956-ban két tizenéves, fegyveres suhanc kiirtotta és a lakást is felgyújtották – majdnem leégett az egész ház. Szörnyű élmények egy kisgyereknek.
(Fotó: Nagy Gyula / FORTEPAN)
Az Extra áruház fölött a magasban a Duna felé nézve működött az első digitális óra. Az egyetem után hazafelé ballagtam, felpillantottam. Mozaikos felülete megsokszorozta a nap sugarait. Egyszerre olyan szeretet hullám öntött el ott, hogy úgy éreztem mindenkinek ki tudnék mérni belőle, mégsem fogyna el. Akkortájt egy napszemű fiúba voltam szerelmes.
(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)
Egy fotó, ami visszarepít a gyerekkorba. Hol volt még akkor a 3-as metró, a felüljáró? A kiskörúton döcögő villamos nem csak a Deák térig járt, egészen a Nyugati pályaudvarig utazhattunk vele. Ha meg a Keleti felé igyekeztünk, felszálltunk a térről induló trolibuszra. A közúti forgalmat fadobogón álló rendőrök irányították. A térre kihelyezett pavilonokban tejet, könyvet, lottót, újságot árultak. Szendvicset, üdítőt, kávét, kakaót a sarki automatából lehetett vásárolni. A virágosstand mellett álló utcai személymérleg csimpaszkodásra volt alkalmas, másra aligha. A tűzfalat óriási hirdetőtábla borította, tele lakáshirdetéssel. Ám a pályaudvar melletti Westend-házra, amit csak a felüljáró építésekor kezdtek bontani, még így sem emlékszem. Szerencsére ott van egy másik Fortepan képen.
(Fotó: BFL / Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építési Osztályának felvétele / FORTEPAN)
Hogy melyik képet választom? Bármelyiket! Nem tudhatom, hogy holnap melyik lesz a fontosabb, melyik mire ébreszt rá, mit fedezhetek fel benne, s mi üzen. Mert Budapest varázslatos város – abban az értelemben is, hogy mindig szélesre tárja múltját és jelenét, s egykedvűen várja holnapját. Mi, kis emberek, barátocskáim, valamennyien a köpönyegedből…. Bocsásd meg, hogy szépségeiddel másoknak kérkedtem. Sorsod, mint a regényhősöké egyszerre egyedi, tipikus és egyetemes, el- és befogadásod speciális. A te könyved végtelen történet – mint egy valódi káeurópai saga –, amely mindig befejezetlen lesz, mint a frankhitelünk, és az a bizonyos mondat. Csak még mi nem nőttünk fel hozzád – bár kapaszkodunk nagyon – Budapest.
(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon