Kilépett a babaszobából, és nyitott egy szanatóriumot ideges gyerekeknek

Révész Margit elsőévesen, egy visegrádi évfolyamkiránduláson döntötte el, hogy „végső életformája a szabad természethez fogja kötni”, és ehhez „csatlakozott asszonyos vágya, hogy saját otthona egyúttal munkahelye is legyen”. Huszonöt volt, amikor apja kezessége mellett övé lett a János-hegy tövében, a Remete úton fekvő régi villa és hatholdas vadregényes park. 1911-ben nyílt meg a Révész Margit Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium és Erdei Iskola; a Szani, ahogy sokan emlegették. A harmincas évekből fennmaradt prospektus azt írja, az „ideges, gyengén fejlett, üdülésre szoruló vagy más okból otthon nehezen nevelhető” gyerekek, fiatalkorúak gyógyítása és nevelése volt a cél. Ez volt az első intézet Magyarországon, ahol a természeti nevelés egybeforrt a mindennapi iskolai tevékenységekkel.

„Alföldi, poros, sivár kisvárosban nőttem fel. Erdő, hegy sehol”– írta Révész Margit a feljegyzéseiben, magyarázva, miért is nyűgözte le a Zugliget. Az itt töltött majdnem negyven év rengeteg változást hozott. A kezdetek kezdetén szinte különcségnek számított a városnak ezen a peremén lakni, villamos alig járt, a kocsiút rossz volt, petróleummal világítottak, télen a külvilágtól elvágva éltek. Aztán divatba jött a környék, és a Szani is. Tizenöt gyerekkel indultak, majd folyamatosan bővítették az intézetet: 1915-ben a villa kapott egy nagyobb épületszárnyat, 1921-ben egy új épületet húztak fel a medencés, teniszpályás, játszóteres ősparkban. A szanisták nagystílűen Andrássy útnak hívták azt a déli fekvésű sétányt, amelyről pompás kilátás nyílt egész Budapestre és a szüleiket hozó villamosmegállóra. Kedvenc búvóhelyeik a bokrok közötti kis lakások voltak, meg a barlangok a hatalmas kertvégi sziklákban. A második világháború dúlása elől is menedéket nyújtott Zugliget, a forrás vizet adott, az erdő tüzelőt.

Erdei manók és társaik egy intézeti előadáson

„Lehangolt, dacos, önző, betegeskedő, rosszul evő, ideges, rosszul alkalmazkodó gyermekek mindig voltak. De nem annyian, mint most. Nem a szülő hibája ez – a kor hozta létre. A súlyos gazdasági viszonyok, a családi élet növekvő bajai, az ’egyke’ rendszer. [...] A társadalom kezdi érezni a megoldás módját: a gyermek kiemelését családi környezetéből. És hogy ebben nem szabad szomorú idők következményét látni, arra nézve elég, ha a nálunk annyival boldogabb és gyereknevelés terén annyival fejlettebb angolszász országokra utalunk”– ajánlotta magát a Szani a korszellemet magyarázva és a szülők szorongásait oldva a harmincas években. A szanatóriumi részlegben az egészségügyi vagy más okból otthonukban nehezen fejleszthető fiúkat és lányokat fogadták, három évestől kamaszkorig.

A Szani internátusában olyan gyerekek éltek, akik bármilyen okból kénytelen voltak otthonról elkerülni, de nem szorultak szanatóriumi kezelésre. Az intézetben működött az első magán-erdei iskolák egyike: az oktatás az év legnagyobb részében a parkban zajlott, a különböző tantárgyak közötti szerves kapcsolat és a természettel való állandó együttélés megteremtésével. „A hivatalosan előírt tantervvel kapcsolatban módot talál arra, hogy a növendékek az iskolai munka nagy részét ne száraz szótanulással, hanem cselekvő foglalkoztatás révén végezzék el”– foglalta össze a korabeli prospektus. De tartottak játékos foglalkoztatót a nem iskolaköteles kicsinyeknek a „természetes érdeklődés kiélésére és az erők begyakorlására”, és vizsgafelkészítést a középiskolásoknak.

Az én gyerekeim, az ő gyerekei, a mi gyerekeink; Szani valójában egy nagy család volt.

„Lassanként megtanultam, hogy nem szabad az anyák helyét elfoglalni a szeretet vonalán, mégha az édesanya nem is töltötte be tökéletesen szerepét az ún. nehéz gyermekével szemben”, ezért Révész Margit az egymás iránti megértés és méltányosság érzésének felébresztéséért dolgozott. Bár a kicsikhez ösztönös közelség vonzotta, igazi mély hatást a serdülőknél ért el. Értelmi-intellektuális érdeklődésük felkeltése után jött a „lelkiség kiformálása”, amely lényegében ösztön-nevelés volt. Vallotta, hogy pedagógiai és pszichoterápiai eredményt csak az egyéniség ősi, ösztönös magván belül lehet elérni. Nemcsak a szanisták túlzott kötödésével akadtak gondok, de saját gyerekei is megkövetelték a csak velük töltött perceket, ki jobban, ki kevésbé jobban viselve az osztozkodást.

Szanistának lenni közösséget jelentett, a maga írott és íratlan törvényeivel együtt. Mindenki törődött a másikkal, a konfliktusokat a Jószívű Barátok Körében vagy a pedagógusok a heti megbeszélésein oldották fel. Amikor az intézet már évek óta az enyészeté volt, az egykori, sokat átélt, megmaradt munkatársak összejártak a Szani Barátok Körében, az egykori tanítványok unokáiknak mesélték a hagyománnyá vált közös holdfényes sétákat az erdő egyik tisztására.

„A park tönkrement, a régi Szani meghalt”– írta valamikor nem sokkal halála előtt Révész Margit, végignézve évtizedek elkötelezett munkáján. A háború után a Joint nemzetközi zsidó segélyszervezet vette bérbe a Szanit, árván maradt gyerek költöztek a falak közé. 1948-ban elérte az államosítás, volt tanoncszálló, politikai iskola, az ötvenes években szükséglakásokat alakítottak ki az épületekben. A hely fokozatosan az enyészeté lett: a Libegő építésekor a toldalékszárnyat elbontották, később a lelakott lakásokból kiköltözők helyére hajléktalanok jöttek. A helyi védettség későn érkezett, a villát lebontották, de pár éve visszaépítették és társasházként funkcionál.

Révész Margit nemcsak a Szaniban foglalkozott gyermeklélektannal, gyógypedagógiával, nehezen nevelhető gyerekek és „erkölcsi fogyatékos” fiatalokkal. A tízes évektől rendszeresen közölt tanulmányokat e témákban, de írt kriminálpedagógiáról, nőlélektanról, a tehetséges és a háború sújtotta gyerekekről is.

A háború után Révész Margit a kísérleti lélektan előadója lett a Gyógypedagógiai Főiskolán, előadásokat tartott feminista körökben, majd dolgozó nők között. 1956 áprilisában, hetvenegy évesen halt meg. „Bejárt az ideggyógyászati klinikára haláláig. Otthon is rendelt. Arra emlékszem, hogy mikor egy gyermekes anya meglátogatta, akkor a gyermek vizsgálata után, miközben ő az anyával tárgyalt, én szórakoztattam a gyermeket, és jutalmul egy pici feketekávés csészében én is kaphattam egy kicsi kávét. Nagyon megtisztelve ereztem magam”– mesélte egyik unokája, Weinacht Krisztina a nagymamája társaságában töltött nyolc évet felidézve.