Drakula tanulhatott volna tőle

2019. december 21., 20:54 Módosítva: 2019.12.22 21:24
587
Harminc évvel ezelőtt, 1989 végén már csak Romániában állt ellen a rezsim minden változásnak, Ceauşescu az utcára vonuló százezres tömegek dacára is azt hitte, hogy ezúttal is el lehet még karhatalommal fojtani az ellenállást. December 22-én azonban a rendszer váratlan gyorsasággal összeomlott, a személyi kultuszt építő pártvezér és felesége helikopterrel, majd autóstoppal menekült, az elnöki párt forradalmárok fogták el. Még ropogtak a fegyverek, amikor a magyar fotóriporter házaspár, Horváth M. Judit és Stalter György egy megpakolt bogárhátúval szenteste elindult Temesvárra, a forradalom kiindulópontjára.

Cukrot, zsírt, kenyeret, tartós élelmiszert zsúfoltak bele az öreg Volkswagenbe, hogy a hivatalos és privát segélyszállítmányokhoz hasonlóan ők is vigyenek valamit, az előrehozott gyors karácsonyozás után pedig még december 24-én elindultak Pestről, hogy valahogy átjussanak a román határon. Stalter György a Képes 7-et, Horváth M. Judit a Heti Budapestet tudósította akkor, és bár a férj járt már korábban válságövetezetben, a feleség nem akarta, hogy egyedül menjen ki, ezért inkább ő is veletartott az útra.

A világ egyik legmediatizáltabb, a tüntetők által elfoglalt, átállt és átállított román televízióban élőben közvetített forradalm két nappal korábban mámoros győzelmet aratott, a harcnak azonban még nem volt vége. Sporadikus és mégis rendszerszintű lövöldözések, kaotikus harcok, melyekről sokszor azt sem lehetett pontosan tudni, hogy ki lő kire, információhiány és tudatos dezinformációk, elvegyülő szekusokról és külföldi terroristákról szóló hírek, kinyíló fegyverraktárak, puskához jutó forradalmárok, vércsík és örömkönnyek, amiről néhány nyugati és magyar riporter próbál helyből tudósítani. 

A fotóművész házaspár – a hetvenes években a kórházban ismerkedtek meg: a férfi betegszállítóként gyűjtött élményeket, Judit gyermekápoló volt; férje hatására kezdett el aztán ő is fényképezni – két ünnepi, de békésnek éppen nem nevezhető napot töltött a forradalmi Temesváron. Voltak életveszélyben, ott látták a tévében a Ceauşescu-házaspár halálra ítélését, jártak a forradalom áldozatai között és frissen kiásott tömegsírnál. Itt látható felvételeiket nem sokkal később a Néprajzi Múzeum romániai forradalom képeit bemutató kiállításán is lehetett látni, most pedig, harminc év elteltével, a Fortepanra is felkerülnek.

„Sötét van, amikor 24-én szenteste elindulunk Nagylak felé. Éppen pirkad, mikor a határhoz érünk, ahol vöröskeresztes autók – franciák, németek, csehek – XX-es bérelt autókkal a nyugati sajtó és persze magyar kocsik várakoznak szépszámmal.” Így kezdődik Horváth M. Judit néhány nappal később írt beszámolója. Mire átjutnak a határon, már tavaszias reggeli napsütésben haladnak konvojban Arad felé, „lobognak a szélben a mentőkocsikra erősített vöröskeresztes zászlók, emberek integetnek az út szélén, ujjával V betűt formál öreg és fiatal”.

Aradon a város határában elterelik őket, időnként lövések dördülnek, a friss hír szerint arab terroristákat fogtak el – ekkor még nem tudni, hogy valószínűleg ez is valamelyik román szervtől származó álhír, amivel talán a vérengzésben részt vevő katonai egységek igyekeztek elterelni a figyelmet a saját szerepükről.

„Páncélozott szárazföldi katonai jármű robog el előttünk az egyik kereszteződésben, rajta kék-sárga-piros nemzeti zászló, középen a számunkra is jól ismert lyukkal. Az egyik utcasarkon izgatott emberek csoportosulnak, egy piros Daciát vesznek körül, szétszórt iratok hevernek az üléseken, állítólag szekuristák menekültek vele. A környező házakat nézegetjük, itt bújhattak el a közelben.” Helyi idősebb magyar figyelmezteti őket a veszélyre: „Hogy lehetnek ilyen hebehurgyák? Miért nem tették vonatra az adományokat? Már két segélyszállító magyart lőttek le” – mondja, majd megtudva, hogy Temesvárra tartanak, útjukra bocsátja őket. „Ott nagyobb szükség van a segítségre”.

A román forradalom Temesvárról indult: a Tőkés László református lelkész tervezett kilakoltatása elleni élőlánccal kezdődött az a tiltakozáshullám, ami néhány nap alatt megdöntötte a rendszert. December 17–18-án több mint negyven embert gyilkoltak meg a városba vezényelt szekusok és katonák, Temes megyében kihirdették a rendkívüli állapotot, december 20-án azonban így is százezres tömeg gyűlt össze a 300 ezres városban. Másnap a hatalom Zsil-völgyi bányászokat küld Temesvárra, de ők is a tüntetők mellé állnak, ahogy a katonák nagy része is. Bukarestben közben a kondukátor tömeggyűlésen ítéli el a „vandálok és huligánok” rendzavarását, de már csak az első sorokba kivezényelt szekusok tapsolnak neki, a gyűlés káoszba fullad. December 22-én Ceauşescu megbukik: az új katonai vezetés már nem követi a parancsait, a pártvezér helikopterrel kénytelen elhagyni a pártszékházat, este pedig Târgoviștében elfogják a feleségével együtt.

December 25-én, a szokatlanul kellemes karácsonyi időben Horváth M. Juditék Temesvár főterén kiégett üzleteket, összetört kirakatokat, kormos falakat látnak, az utcaköveken az áldozatokért gyújtott sárga gyertyák nyomait. A harckocsik tetején fáradt katonák, néhány fiatal fenyőfát díszít.

„Még az Úr is velünk van” – szólítja meg őket egy báránybőrsapkás, hatvan körüli ember, aki maga is Tőkés gyülekezetébe járt. Ebben a két napban ő lesz a kísérőjük: elviszi őket a városszéli szegénytemetőbe is, ahol alig korábban holttesteket hantoltak ki: összedrótozott lábú férfiak és nők, egy anya és csecsemője együtt. „Sokáig csak állok, alig bírok fényképezni.” Mindenki a rezsim által elkövetett tömeggyilkosságokról beszél, de később kiderül, hogy ez is álhír lehetett: a felboncolt tetemeket valójában a kórházból vihették oda, ők nem a harcokban haltak meg.

A temesvári kórház intenzív osztályán fekvő sebesültek már valóban a forradalom sérültjei. Áldatlan állapotok, a pislákoló neonok alatt a kórházi folyosón vércsíkok: „Drakula tanulhatott volna tőle, Hitler kisfiú volt mellette” – mondja a kórház orvosa Ceauşescuról.

A kórházból a kijárási tilalom és a továbbra is tartó lövöldözések miatt alig akarják őket elengedni, ekkor is fekszenek bent lőtt sebbel olasz és amerikai riporterek, és most is hoznak be újabb sebesülteket. A magyar fényképészek a segítőkész báránybőrsapkás lakótelepi lakásában éjszakáznak – penészes falak, nyomorúságos szegénység, de ott, a bánáti magyar házigazdájukkal együtt nézik a fekete-fehér tévén a Ceauşescu-pár élőben közvetített, halálos ítélettel végződő statáriális tárgyalását is. 

Másnap, karácsony második napján némileg normalizálódott viszonyok vannak Temesváron, román utcakép hosszú sorállásokkal a kinyitó boltok előtt. „A forradalom talán győzött, de ahhoz, hogy az ellátás megjavuljon, még hosszú út vezet. Lesz-e ereje a népnek, hogy kilábaljon ebből a káoszból, és megteremtse az emberi élethez méltó körülményeket” – kérdezi Horváth M. Judit az útibeszámolójában.

Délután román harckocsikat kerülgetve indulnak vissza Magyarország felé. Minden igazoltatásnál a lelkükre kötik, hogy senkit ne vegyenek fel, hiszen így akarhatnak elszökni a szekusok. Tejfehér ködben jönnek visszafelé, egy faluban még szétosztják az utolsó konzerveket, majd rendben átérnek a határon.

„Napokig nem mosom le a kocsiról az út porát, sarát. Valakik románul-magyarul

írták rá: Mulțumim – Köszönjük.”

Tovább

Amur a Balatonban, l’amour Tihanyban

2019. december 15., 23:32 Módosítva: 2019.12.17 07:21
890
Gimnazista korától érdekelték a vízi élőlények, az egyetemen az egyik legnevesebb halászatbiológus lett a professzora, így ezzel eldőlt a sorsa. Tölg István 1956-ban, huszonévesen kezdett a mai Balatoni Limnológiai Intézet elődjében. A Klebelsberg-alapítású, nagy múltú, az MTA szárnyai alá vett intézetben felsőbb utasításra évekig többet foglalkoztak például nyulakkal, mint a Balaton vízi életéhez kapcsolódó kutatásokkal. Tölg az intézet új aranykorának tanúja lett, amely nemcsak sikeres kutatásokat, hanem legendás társasági életet is jelentett. Erről szól Szalay Károly regénye, a Bikakolostor. „Az volt az intézet varázsa, hogy barátok vártak, dumák, viták, izgalmak a laboratóriumokban, izgalmak a hálószobákban, potya nők a strandon, és persze érdekes politikai hírek is esetleg”– áll a könyvben, amelyben Tölg a Felvidékről öt szatyorral kidobott Tass neve alatt bukkan fel.

A most bemutatott fotók a Balatonon és Dinnyésen készültek – itt szaporított amúrt és busát két évig Tölg István, mielőtt a százhalombattai Temperáltvízű Halszaporító Gazdaság igazgatója lett csaknem két évtizedre. A többszáz, sokszor saját fotójával kísért szakcikket, illetve könyveket is író halászatbiológus 2009-ban halt meg.

Tovább

Ez lehetne a Kádár-kor instája

2019. december 8., 11:18 Módosítva: 2019.12.09 11:20
792
Szalay Zoltán sokat foglalkoztatott fotós volt, a teljes életműve közel százezer negatívkockából áll. Legtöbb képén a kor rádiós és televíziós személyiségei, színészek, zenészek vagy közszereplők láthatóak. Eddig hat anyaga jelent meg az Indexen: négy a Fortepan mellékletben, egy a nemrég megjelent albuma kapcsán, egy emlékező cikk pedig a halálakor.

A porték mellett fotózott anyagai jórészt gondos munkával elkészített, klasszikus fotóriportok. Kordokumentumok, a 60-as, 70-es évek sajtófotóira jellemző karakterjegyekkel. Pont olyanok, mint amik akkoriban az újságokban megjelentek. Aki publikálni akart, ilyeneket fotózott, nincs ebben semmi különös. De a kíváncsisága őszinte volt, nem a konfliktusokat akarta kerülni. Amikor 1964-ben az induló Tükör című politikai és társadalmi hetilaphoz került, az első számba tervezett anyaga felsőbb utasításra nem jelenhetett meg. Szalay az ingázó munkásokról készített fotósorozatot, de ez a téma, a szegénység jelenléte a szocialista Magyarországon a Kádár-korszak közepén még a túl érzékeny volt, helyére inkább egy Hruscsov-portrécikk került.

Az életmű feldolgozásának vége felé előkerült néhány színes dia is, és ez újdonság, mert színek az eddig ismert felvételeken nem voltak. Ezek a színes képek is összeállnak egy koherens anyaggá, mai értelemben ez lehetne Szalay instája: elkapott hétköznapi pillanatok jó stílusban, tudatos nyersanyaghasználattal és egy határozott állásfoglalás a képek mellett, többnyire 6x6-os fényképezőgéppel színes diafilmre.

Nem ő az egyetlen fotóriporter, aki még életében úgy döntött, legyen a munkája közkincs. Tényleg közös, a szó igazi értelmében, vagyis hozzáférhető, kutatható és szabadon felhasználható, mint a Fortepan összes képe. Valószínűleg kortársai és tanítványai közül sokan fogják még ezt a megoldást választani, az 1989 előtt készült fotóknak ma ez a legjobb helye. 

Tovább

Amikor Ulánbátor az egzotikum földje lehetett

2019. december 1., 23:41 Módosítva: 2019.12.02 18:57
402

Inkei Péter elsődleges munkaeszköze nem a kép lett, hanem a szó. Pedig édesapja, Inkey Tibor a magyar sztárportrék legendás filmgyári fotósa volt, a fiú a társadalmi folyamatok vizsgálata iránt elkötelezett kutatóként, főtisztviselőként és szerkesztőként vált ismertté. Igaz, szemben nővérével belőle nem lett fotóművész, nem vonhatta ki magát édesapja inspiráló hatása alól: hobbifotósként több sorozatot is készített huszonévesen, és csak az egyetem elvégzése után tette le a fényképezőgépet – pontosabban szólva, adta vissza azt édesapjának. Szerencsés helyzetben volt: egy-egy külföldi utazása előtt Inkey Tibor valamelyik profi gépét akaszthatta a nyakába, tőle kapott megfelelő minőségű negatívot, és számíthatott rá akkor is, amikor a lakásuk cselédszobájából kialakított sötétkamrában hívta elő és nagyította a képeit.

Inkei Péter egyik figyelemreméltó sorozatát Mongólia fővárosában, Ulánbátorban készítette 1967-ben. Az akkor angol szakon tanuló egyetemi hallgató a magyar KISZ-delegáció tagjaként utazott ki a Nemzetközi Diákszövetség éves kongresszusára, ahol tolmácsként közvetített a nyugati és a keleti baloldali ifjúsági csoportok között. A hivatalos program mellett pedig vagy csoportosan vagy egyedül járta a várost, és fényképezte az egzotikus utazás pillanatait.

Bár ő maga hívta fel a figyelmünket arra, hogy a Fortepan archívumában található olyan 1969-ben készült fotósorozat is, amely etnografikus értékű képeket tartalmaz a korabeli mongol vidékről, érdekes kordokumentumként szolgálnak az általa készített fényképek is a hatvanas évekből.

Ott, ahol a mai Ulánbátorban hatsávos utakon japán és kínai terepjárók száguldanak, ötven évvel ezelőtt még döngöltföld-utakat érzékelt a kamera objektívje, és a forgalmi táblák azt jelezték, hogy hova nem lehet lóval behajtani, a városi táj közepén pedig kisgyerekek hajtottak karikát. A mongol parlament előtt buszra váró emberek mellett a helyi mozi is feltűnik a képeken, de a korabeli helyi építészet sajátos kétarcúságát is megidézik a fotók.

Több fénykép is érdekes kétlaki világot tár elénk, számos városfotón azt látjuk, hogy a szovjet mintára épült blokkházak mellett jurtákat húztak fel a helyiek. Ezek a fotók annak a tanúi, hogy miként ragaszkodtak hagyományaikhoz, kulturálisan örökölt életformájukhoz a mongolok, akiknek gyerekkoruk óta az volt az alaptapasztalatuk, hogy a család egyetlen osztatlan térben, a kör alaprajzú jurtában él együtt. Vagyis a helyiek számára egyáltalán nem volt természetes, hogy olyan, körülbelül negyven négyzetméteres panellakásokba költözzenek, ahol mindenkinek külön szobája van, és ahol rideg falak választják el a családtagokat egymástól. Annak mementóit látjuk, ahogy a modernizálódó életből visszavágyik a mongol sztyepp népe a tradicionális életkörülményei közé. Ahogy a fotók készítője mondja, úgy éltek a helyiek, mintha lenne egy telkük, csak nem 20 kilométerre, hanem 20 méterre az otthonuktól.

Sajátos politikai kortörténeti dokumentumot is tartalmaz a sorozat. Az egyik képen azt látjuk, egy kislány dirigál egy gyerekkórust. Első ránézésre nem is sejti az ember, hogy milyen többszólamú dráma húzódik meg a kép hátterében. Inkei Péter visszaemlékezése szerint a fénykép egy olyan kirándulás során készült, amelyet a nemzetközi kongresszusra érkező nyugati diákok szerveztek. A helyszín egy kínai telep volt, ahol a Mongóliában dolgozó kínai tanácsadók, vendégmunkások kolóniája élt. A fotós egy olyan jelenetet örökített meg, ahol a delegáció tagjainak fogadására összesereglett gyerekek maoista rigmusokat kántáltak, amit azonban mongol és kínai nyelvtudás híján a vendégek nem értettek. Ám a kongresszus résztvevőit nemcsak dalokkal köszöntötte a kínai közösség, hanem jelvényeket és piros könyveket is osztogattak a látogatóknak. A kínai kulturális forradalom ekkor már javában zajlott. A látogatás után pár órával pedig a magyar KISZ-küldöttség tagjai megtudták, hogy a pekingi rádió bemondta, a Nemzetközi Diákszövetség kongresszusának küldöttei meglátogatták a kínaiakat, és szolidaritási esküt tettek. Inkei Péter úgy fogalmazott, úgy érezték, csapdába estek. A riadalom akkora volt, hogy szinte minden kínai ajándékot megsemmisítettek a magyar vendégek, a helyiek tanácsára pedig mongol kísérőjükkel kapcsolatban hangsúlyozni kellett, hogy neki nem volt tudomása a program természetéről, hiszen ha nem tudják őt kimenteni, akkor kényszermunkatáborba küldhették volna a segítőjüket.

A sorozat legerősebb képei szintén a korabeli társadalmi átalakítás programját idézik meg különös módon. Ulánbátor Gandan-dombra épült buddhista kolostorába turistaként érkezett társaival a fényképész. Bár a hely spiritualitása nem fogta meg a látogatókat, Inkei Péter emlékei szerint a kolostorok és a benne élő szerzetesek sorsa megérintette őt is és a delegáció más tagjait is. Tudták, hogy Mongóliában a férfiak jelentős része hagyományosan szerzetes volt. A korszakban pedig ezt olyannyira felszámolták, hogy dokumentálni a korábbi állapotnak már csak egy kicsi maradékát lehetett. A baloldali elkötelezettségű fiatalokat ennek a változásnak az emberi, társadalmi, történelmi vonatkozásai fogták meg. Ahogy Inkei Péter fogalmazott, szomorú volt az a pici skanzen, amit meghagytak a múltból.

Tovább

Így támadt fel a II. világháború után a magyar autósport

2019. november 23., 19:45 Módosítva: 2019.11.24 21:18
830

Az autósport szerelmesei számára roppant izgalmas fotókkal gazdagodott a Fortepan gyűjteménye. Az alábbi fotók az ötvenes években készültek, és betekintést engednek a korba, amikor egy maroknyian a háború előtt világszínvonalú magyar autóversenyzés feltámasztásán szorgoskodtak.

Érdemes röviden feleleveníteni a magyar autósélet és versenyzés történetét pár pontban, hogy nagyjából el tudjuk helyezni a most közölt fotókat.

  • 1900. november 30-án Budapesten megalakult Magyar Automobil Club, ami 1911-ben felvehette a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) nevet.
  • Az I. világháború előtt a (Királyi) Magyar Automobil Club (KMAC) többnapos túrautakat szervezett, akár külföldre is.
  • Az I. világháború után, a lecsökkent területű országban kezdetben a hegyi felfutók, majd ismét a túrautak bizonyultak népszerűnek.
  • A két világháború között a versenyek szervezésébe a KMAC mellett más egyesületek és szervezetek is bekapcsolódtak.
  • 1936-ban az Elismert Autóklubok Nemzetközi Szövetsége (AIACR) jóváhagyásával került sor az I. Magyar Grand Prix nemzetközi autóversenyre, a Népligetben.
  • 1948. szeptember 5-én megalakult a Magyar Motorsport Szövetség, de a második világháború utáni években az autósport csak megtűrt szakág volt.
  • 1948–1949-re az államosítási hullám elérte a kis műhelyeket is, ezzel az autósportban is új korszak kezdődött, amelyben csakis egyesületi tagok állhattak rajthoz
  • 1950 végén rendeleti úton szinte teljesen megtiltották a magántulajdonú autóhasználatot, ettől kezdve még nehezebbé vált az autósport helyzete.
  • z ötvenes években Magyar Motorsport Szövetség a motorkerékpár-versenyek szervezésére koncentrált, de néha a motorok után az autókat is „elengedték”. A Tihanyi Motorkerékpáros Nagydíj, a budaörsi vitorlázó-repülőtér körüli utakból kialakított háromszög és a budai Vár voltak a fő autóverseny-helyszínek.
  • 1953-ban létrejött az Autósport Bizottság, amely kezdetben a hazai versenyautó-építést is koordinálta, a versenyzők leginkább taxi- és teherautó-sofőrök, illetve autójavítóban dolgozó szakemberek (autószerelők, raktárosok) közül kerültek ki.
  • 1961-től ismét nemzetközi versenyekre került sor, majd a 60-as években a gyorsasági autóversenyek hanyatlásával erősödtek meg a megbízhatósági autóversenyek, majd később a ralik.
  • 1966-ban megkezdődött az autósport tömegsporttá fejlesztése, 1978-ban pedig megalakult a Magyar Autó- és Motorsport Szövetség.
  • A nyolcvanas években a rali és hegyiversenyek mellé csatlakozott a Formula Easter, az autokrossz majd a ralikrossz.
  • 1986. augusztus 10-én került sor az első hazai Forma-1 futamra – Magyarország ezzel ismét felkerült az autósport nemzetközi térképére.


A Fortepanra most felkerült képek tehát az Autósport Bizottság 1953-as megalakulása körüli évekből származnak, és főleg a IV-es Számú Autójavító Nemzeti Vállalat autósporttal kapcsolatos tevékenységét illusztrálják. Maga a IV-es sz. Autójavító 1950. február 24-én jött létre a Steyr-Austro Daimler-Puch Művek Magyar Kereskedelmi Rt. államosításával, annak XIII. kerület Lehel u. 25. alatti székhelyén. (Az épületet még a Bárdi József Rt. építtette az első világháború előtt, és egy időben a térség egyik legnagyobb garázsa volt.)

Ekkor Európában a vasfüggöny mindkét oldalán hasonló kategóriákban gondolkodtak a versenysportot felügyelő szervek. Az egyik legnépszerűbb szakág a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) által 1950-ben meghirdetett Formula 3 volt, ahol kezdetben maximum 500 cm3-es, motorkerékpár-motoros járművek indulhattak. 1954-ben a maximális hengerűrtartalmat 750 cm3-re növelték. Ezen kívül a több országban használt „sportkocsi” kategória érdekes, amely 1100 cm3-nél kisebb, illetve nagyobb motoros járművekre vonatkozott. Magyarországon is ez utóbbi felosztást alkalmazták, s a különböző autójavító vállalatoknál, illetve az Autótaxi, az Ikarus, a Telefongyár és más vállalatok szerelőbrigádjai körében megkezdték a különféle versenyautók építését. Ezek a járművek általában roncsautók alkatrészeiből épültek. Az összeépített járműveken kívül a IV-es számú autójavító kollektívája 1955-ben helyreállította gróf Festetics Ernő egykori Maserati versenyautóját, amellyel a vállalat raktárosa, Széles Tibor indult

- írja tanulmányában a korszakról Négyesi Pál autótörténész.

Azt a környezetet elfogultság nélkül nem tudom feleleveníteni, mert akkor elsősorban fiatal voltam. Akkor fel sem merült, hogy valamikor valakik még emlékezni fognak azokra a próbálkozásokra, amivel néhány lelkes ember a hazai autóversenyzést próbálta teljesen önzetlenül életre kelteni

- mondta az Indexnek a Tóth Tibor, az alább következő fotók készítője.

A képeken látható versenyzők, Széles Tibor, Bánhalmi János, Tóth Gyula mind IV-es számú Autójavító Vállalat dolgozói voltak. Az autóversenyző szakkör spontán alakult meg, és első feladat volt az autók beszerzése, miközben lezajlott az autók államosítása.

Tóth Gyula az 1950-es években a IV-es Számú Autójavító Nemzeti Vállalatnál dolgozott, 1957-től versenyzett is. "A bátyám volt" – mondta Tóth Tibor. "Én is a IV-es sz. Autójavító dolgozója voltam 1950-től 1992-ig, megmászva a lépcsőfokokat. Az ötvenes években mint géplakatos dolgoztam és már rendelkeztem láng és villanyhegesztői vizsgával. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy elkészítsem a Skoda versenyautó acél vázszerkezetét."

Tóth Tibor visszaemlékezése szerint a vállalat gazdasági vezetése engedélyezte és támogatta a versenyautók készítését és szerelését. "A szakembergárda szakmai presztízsnek tekintette a részvételt és mindenki a tudása javát adta – ingyen, munkaidő után, mert a normát azért teljesíteni kellett. Így a váz elkészítése után jöttek az aranykezű karosszéria-lakatosok, autószerelők, kárpitosok, fényezők, villanyszerelők. Sajnos már nagyon kevesen élnek közülük."

Az anyag összeállításához nagy segítséget nyújtott Négyesi Pál autótörténész, a Magyar Jármű szerkesztője, a cikkhez is felhasznált, A hazai autósport története (1901–1986) tanulmány szerzője.

Tovább

Kilépett a babaszobából, és nyitott egy szanatóriumot ideges gyerekeknek

2019. november 17., 07:27 Módosítva: 2019.11.18 14:41
3447

A századfordulón egyszercsak kinyílt a babaszoba ajtaja, és a küszöböt átlépő nők között ott volt Révész Margit is. Elsők között járt gimnáziumba, elsők között végezte el az orvosi egyetemet; 1911-ben huszonöt évesen saját gyermekszanatóriumot és erdei iskolát nyitott Zugligeten, a Remete út 18-ban . Ideges, nehezen nevelhető, testileg, szellemileg gyenge gyerekekkel és fiatalkorúakkal foglalkozott a hatholdas, rejtekhelyekkel teli parkban és az egyre bővülő régi villában. A gyógyítás és nevelés az év legnagyobb részében a parkban zajlott, mindvégig a különböző tantárgyak és a szabad természet közötti szerves kapcsolatra építve. A legendás Szani több mint három évtizedes, a gyógyításba rengeteg újdonságot hozó történetnek a második világháború vetett véget. Az államosítás után visszafordíthatatlan pusztulás lett a sorsa, amelyet az egykori szanisták és 1956-os haláláig dr. Révész Margit csak tehetetlenül figyelhetett. 

Révész Margit számára a szanatórium nemcsak munkahely volt, hanem otthon is, ahol egyre gyarapodó és az intézmény életében részt vállaló családjával élt. Családtagok és ismeretlenek, „a z én gyerekeim, az ő gyerekeik, a mi gyerekeink”, pillangók és erdei manók, fürdés a napban, ródlitúra a ropogó hóban, üdvözlettel egy különös, gyógyító világból.

Tovább

Szóltak, hogy Berlinben elkezdték lebontani a falat, induljak!

2019. november 9., 23:25 Módosítva: 2019.11.10 18:40
704

Harminc évvel ezelőtt Horváth Péter az elsők között fotózta a berlini fal lebontását a magyar sajtóban. Az itt látható képek egy része a Képes 7 november 18-i számában jelent meg, a többit most először lehet látni. A képekről Horváth Péter mesélt az Indexnek.

1989. november 10. Átlagos kora délután a Képes 7 szerkesztőségében. Bejön az egyik főszerkesztő-helyettes és megszólít:

- Péter, ráérsz?

- Hát persze!

- Bontják Berlinben a falat. Itt van egy repülőjegy, 2 óra múlva indul a gép, másnap jön vissza. Devizát sajnos nem tudunk adni, próbálj pénzt szerezni. Címlap kell és egy 4 oldalas képriport.

Hazarohantam, bepakoltam a fotóstáskába a gépvázat, az objektíveket, a tartalék elemeket. Tettem be szőlőcukrot és koffeintablettát, mert tudtam, hogy nem sokat fogok sem enni, sem aludni. Rohantam a reptérre, a gép délután szállt le Kelet-Berlinben, Schönefelden. Amilyen gyorsan csak lehetett, irány a belváros, a Brandenburgi kapu. A szállásom a magyar nagykövetségen volt, ami csak néhány lépésnyire volt onnan.

Többször voltam már Kelet-Berlinben, és nagyon nem szerettem ezt a szürke, bezárkózott várost az utcán sétáló, lehajtott fejű emberekkel. De most nem ismertem rá. Az emberek jókedvűek voltak, felemelt fejjel jártak, és lépten-nyomon szóba elegyedtek egymással.

Tovább

Egy 9 éves srác fényképezővel járta az ’56-os Budapestet

2019. november 3., 14:49 Módosítva: 2019.11.04 15:08
1773

Pölöskei János kilencéves volt, amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom. A Berzsenyi utca négyben laktak; a nyolcadik kerület szélén, de egy köpésre a forradalom egyik gócpontjától, a Köztársaság tértől. Otthon nem nagyon esett szó politikáról, bár azt tudta, hogy apja üzletét államosították, a házukban pedig ott élt az egykori tulajdonos Dálnoki Miklós Béla családja, akik szintén saját sorsukkal igazolhatták a háború utáni idők gyors és fájdalmas fordulatait (az 1944-es ideiglenes nemzeti kormány miniszterelnöke a kommunisták által teljesen félreállítva 1948-ban halt meg). Négy évvel idősebb testvére révén a szomszéd ÁVH-sokról is hallott egyet-mást: amikor bátyja az utcán letépett egy mozgalmi plakátot, valamelyik osztálytársa feljelentette és a Köztársaság téri pártház őrei elbeszélgettek vele.

Október 23-án a mamájával indult vásárolni a Rákóczi útra, ahol tüntetésbe botlottak. „Anyukám, vegyünk kenyeret, mert itt háború lesz”– mondta a kissrác, aki addig csak családi történetekből ismerhetett hasonlót, hiszen 1947-ben született. A rádióban hallott beszédek, a szállingózó hírek, a közelben zajló események izgalma teljesen magával sodorták. A pártház október 30-i ostromát egészen közelről élték át, néhány forradalmár a házukban készülődött. Egy kiskamasznak ez maga volt az addig csak könyvekben olvasott kaland, így aztán fogta a biciklijét, a papája harmincas évekbeli Primus fényképezőgépét, és az október végi-november eleji napokban bejárta Józsefvárost. Fotóin örvénylő embertömeg, hiányzó házfalak, romok és törmelék. Emlékeiben lámpavasra felakasztott ÁVH-sok az Erkel Színháznál, tankjából kilőtt orosz katona holtteste az Üllőin. „Én úgy éltem meg, mint egy háborút; egy háborút, amiről a nagyszülők és a szülők meséltek”– idézte fel a több mint hat évtizeddel ezelőtti eseményeket Pölöskei János.

A fotózás egyébként a nézelődőknél és a mamájánál sem aratott osztatlan sikert. Előbbiek elintézték egy „mit fotózol, szaladj haza, te taknyos”-felkiáltással, utóbbitól azonban fakanállal kapott, amikor fény derült a kalandra.

A forradalmi reményeknek hamar vége lett, november negyedikén hajnalban megindult a szovjet hadsereg magyarországi inváziója. Pölöskeiék egy hétig a pincében éltek, a két darab kétkilós barnakenyér, amit 23-án vettek, még kitartott. Aztán megindult az élet, konszolidálódott, úgy mondták. Az ellenforradalomnak nevezett forradalomról a családokban csak suttogva beszéltek, az osztályból ugyan hiányzott néhány gyerek, de mindenkinek jutott tejcsokoládé a svájci szeretetcsomagból. 

A kilencévesen, 1956. október vége és november eleje között készített fotók évtizedekig egy könyvben lapultak. Be kellett szolgáltatni minden forradalommal kapcsolatos dokumentumot, de Pölöskei inkább eldugta őket. Évtizedek múlva, költözéskor kerültek elő a Fortepanon most látható képek.

Tovább

Helyszínvadászat egy különleges szovjet panorámagéppel

2019. október 26., 23:30 Módosítva: 2019.10.27 15:59
352
A filmre kívánkozó háborús franciaországi-svájci, majd hirtelen vágással a Rákosi-korszak elitje körében töltött gyerekkor után Kende János útja egyenesen vezetett az operatőrségig. Máig csaknem hatvan játékfilmet, tévé- és dokumentumfilmet forgatott kezdő és befutott rendezőkkel. A Jancsó Miklós mellett kitalált szokatlanul hosszú, tíz-tizenkét perces, vágás nélküli beállítás külföldön is ismertté tette, így rengeteg nemzetközi koprodukcióban dolgozott az évek során. A filmforgatások előtt Kende feladata volt a helyszínkeresés, ekkor – egy szovjet lánnyal elcserélt, különleges 110 fokos látószögű Horizon panorámagéppel – készített fotóit mutatjuk most a Fortepanon.

Kende János Marseilles-ben született 1941-ben Henri Jean Pierre Wildt néven. Magyar származású édesanyja meghalt, ő a háború alatt egy svájci gyermekotthonba került, ahonnan 1946-ban a nagymamája hozta Magyarországra. A nagybátyja, Dr. Kende István, a Magyar Kommunista Párt egyik vezető kulturkádere adoptálta, így együtt járt a Rákosi Mátyás Gyermekotthonba a hozzá sokban hasonló sorsú Révai Péterrel (egyetlen, a XX. századot magába sűrítő családi fotójáról korábban már írtunk ). Kende csak 1968-ban, a Sirokkó című film előkészítésekor találkozott újra apjával: a párizsi telefonkönyvből kereste ki a nevét, és mivel franciául már elfelejtett, tolmáccsal hívatta fel.

Gimnazista korától fényképezett, abban a fotó-optika szövetkezetben tanult laborálni, ahol Nádas Péter. Nevelőanyja, a TV Maci legelső verzióját megalkotó színházi-, majd tévés rendező Kende Márta révén korán kapcsolatba került az operatőri munkával, nyaranta a tévéhíradónál dolgozott. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Illés György osztályába járt, közben az akkor még operatőr Sára Sándor mellett tanonckodott. Kende előbb dokumentumfilmeket forgatott, aztán 1967-ben Jancsó Miklós felkérte, hogy legyen a Csend és kiáltás operatőre. Az évtizedek során rengeteg rendezővel dolgozott: a most bemutatott helyszínfotókat például a Mészáros Mártával, Kézdi-Kovács Zsolttal és Gábor Pállal készített filmekhez fotózta Magyarországon, Szicíliában és Azerbajdzsánban a hetvenes-nyolcvanas években. 

Tovább

Az utolsó békebeli képek Nagy Imréről

2019. október 21., 00:18 Módosítva: 2019.10.21 22:03
1136
Kotnyek Antal az esetleges házkutatásokkal számolva évtizedekig egy N betűvel jelölt fémtokban őrizte az 1956. október 22-én lőtt fekete-fehér film negatívját. Napfényfilm van benne, mondta róla évtizedekig, majd 1989-ben elkészíthette az első nagyításokat Nagy Imre utolsó békebeli napjáról. Őszi fények, utolsó sugarak, derű és élet a forradalom kitörése előtti napon, ez volt a badacsonyi szüret.

De mit keresett Nagy Imre a badacsonyi Zabó-szőlőben? 1956 elején Zabó János, az Eszterházy grófok egykori vincellére és híres szürkebarát-termelő Hévízen kúrálta a reumáját, itt ismerkedett össze Nagy Imrével. Az egykori miniszterelnökkel jól kitárgyalták a szőlőkultúrát, majd a nyáron Nagyék többször meglátogatták Zabóékat Badacsonyban és odaígérték magukat az októberi szüretre is. 

Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája elmesélte az Indexnek, hogyan emlegették ezt a napot a családban.

„1956 őszén én még csak ötéves kislány voltam, a szüret meg sajnos ’fiús’ dolognak számított, ezért október 22-én csak bátyámat vitték magukkal nagyszüleim Badacsonyba kirándulni. A képek tanúsága szerint mindhármójuknak (s a vendéglátóknak is) igen kellemes volt a szüret. A több szép elbeszéléshez (valóságos kis legendáriumhoz) annyit tudnék hozzátenni – létezik, szerepel itt is egy, a Balaton felé mutogató szüretelőket ábrázoló Kotnyek-felvétel, amiről később mindenki azt mondta: beállított fotó. Bizonyíthatom, nem az. Mások történetei is megerősítenek abban, hogy egymást túllicitálva és egyre másfelé, mondhatni össze-vissza mutogatva Marcalit keresték a távolban a nagyapámat körül álló szüretelő gazdák. Kicsit az ’53-55-ös ex-miniszterelnöknek szóló igyekezettől is, talán kicsit az elfogyasztott bor hatására is. Mivel nagyapám édesanyjának családja onnan származott, őt oda szép emlékek kötötték, próbáltak volna segíteni a vendégnek. Azóta ezen, az irányon elgondolkodva szerintem látható módon arrafelé végképpen nem találhatták, teljesen másfelé esik… Most én is nevetve, de teljesen másfelé mutatnék! Viszont a történet tényleg igaz, és nem beállított a kép – ugyanis a családban megmaradt ez a hamiskás mondás: ’Mutogatják, mint Marcalit a szüretelők’.”

A képeket készítő Kotnyek Antal az ötvenes években az 1952-ben indult Vengrija-Hungary orosz-angol nyelvű képeslap fotóriportereként dolgozott, ugyanott, ahol Vásárhelyi Miklós és Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya is. A Nagyékkal való személyes kapcsolat tehát innen eredt, és a fotós a nyári badacsonyi látogatásokra is elkísérte a családot. Az évtizedekig dobozban tartott kockák egy részét 1989-ben publikálta a Képes 7-ben , a Fortepanon azonban eddig nem látott fotókat is mutatunk.

Tovább

Amikor a betondzsungel közepén síelt a magyar ifjúság

2019. október 13., 12:19 Módosítva: 2019.10.14 10:28
882

A Pajtás magazin fotósa 1980-ban a veszprémi úttörők Gördülő Napján örökítette meg, hogyan száguldoztak görkorcsolyán és a gördeszkán a fiatalok a szocialista panelrengetegben.

Ismét felfedeztük az elcsépelt igazságot: a kerék csodálatos találmány! Képes arra, hogy a legkülönbözőbb energiákat a legkülönbözőbb energiákká alakítsa át… A sebesen pörgő kerekek mintha visszajuttatnák valami módon a gyerekek jókedvvel táplált energiáját, mert azok újra, meg újra űzőbe veszik a selyembe öltözött szeleket. Csak az első néhány lépés bizonytalan, az első száz méteren veszíted el lábad alól a talajt, utána ismét összeáll az imbolygó világ...

– olvasható a Pajtás magazin 1980-ban megjelent 18. számában. A szerzőt a Veszprém megyei Ernst Thälmann Úttörőház tavaszi sporthetének egyik programja, a Gördülő Nap ihlette meg ennyire. Az eseményről természetesen fotók is készültek, az újság egyik állandó fotóriportere, Szalay Béla örökítette meg a görkorcsolyázó, görsíelő és gördeszkázó fiatalokat a panelházak tövében.

Tovább

NDK 70: a panelekből épült szocialista falanszter

2019. október 6., 23:10 Módosítva: 2020.01.07 11:11
1064
Hetven évvel ezelőtt, 1949. október 7-én jelentették be a Német Demokratikus Köztársaság megalapítását. Az NDK nevű kommunista állam ezután egész pontosan 40 évet, egy hónapot és két napot élt meg a berlini fal leomlásáig, egy év múlva pedig végleg megszűnt a német újraegyesítéssel. Az NDK-ról nemcsak az egykor ott élő 16 millió embernek vannak jó, rossz és még rosszabb emlékei, de magyarok millióinak is, akik a Kádár-korban odautaztak vagy Magyarországon találkoztak az NDK iparának vitatható minőségű termékeivel, amelyek szimbolikus megtestesítője a Trabant nevű, autónak látszó jármű volt.
Tovább

A világjáró – így nevezték volna, ha

2019. szeptember 29., 06:57 Módosítva: 2019.09.30 11:01
417

Micsoda egy év volt, micsoda egy év! Persze sok mindenre nem emlékszik belőle, ki is emlékezne az első évre, amikor világra jön, csak utólag áll össze a kép, már akiben összeáll. Hiszen ha valaki 1492-ben látott napvilágot egy jobbágycsaládban, valami isten háta mögötti faluban, meghalhatott úgy, hogy sosem tudta meg, milyen jeles évben született. És minél visszább megyünk a múltba, annál nagyobb ennek a valószínűsége.

Modern korunk vívmányai azonban nagymértékben megkönnyítik az emlékezést, gondolt arra, amikor felismerte, tényleg micsoda egy év volt az az 1969-es. Hogy az első ember a Holdon! Hogy Az ötös számú vágóhíd megjelenése! Hogy a woodstocki fesztivál! Hogy a Slovan Bratislava nemcsak a saját, de az egész (cseh)szlovák foci történetének legnagyobb sikerét elérve megnyerni a KEK-et, a döntőben a Barcelonát verve! Hogy a csehszlovák hokisok vb-t nyernek, épp a szovjeteket verve! Hogy ugyanaz az évjárat lehet, mint a Dennis Bergkamp, Marilyn Manson, Michael Schumacher, Keith Flint vagy Linus Torvalds!

Persze ez a felismerés lassan született meg, nagyon lassan, de így is észrevehetően gyorsabban, mint megannyi sors- és kortársának. Persze aki egy néhány tízezres cseh(szlovák) kisvárosból, Mladá Boleslavból származik, a hatvanas, vagyis hát inkább a hetvenes években nem számíthat túlságosan változatos, izgalmas életre. Pláne, ha tizenkettő egy tucat belőle – teljesen átlagos kinézetű, és ahogy a külcsín, úgy a belbecs se hordoz magában különösebb értékeket. Ezzel persze nehéz szembesülni, kellő önismeret kell hozzá, meg hosszú idő, és valamiféle hajlam az önmarcangolásra, hiszen természetes velejárója a létezésünknek, hogy magunkat valamiképpen kiválasztottnak, különlegesnek tartjuk.

A hosszú idő, az adott volt. Rengeteg időt töltött úton, hosszú, monoton órákat az országutak sima vagy kátyúktól szabdalt sötétszürke aszfaltján, repedezett betonutakon, néha poros földutakon, mediterrán falvak murvával felszórt hegyi kaptatóin, végtelenbe veszni látszó, délibábokkal hosszú egyeneseken, abroncsokat kínzó, embert próbáló hajtűkanyarokban. Bejárta Európának egzotikus, akkoriban Mladá Boleslavból nézve különösen egzotikus tájait, eljutott Barcelonába, Velencébe, Monte Carlóba, Párizsba, büszkén feszített a mediterrán kis utcákon és München betonszörnyeteg olimpiai komplexumaiban, jól elvolt gótikus kastélyok között és a kempingek zöldjében is. Örömmel töltötte el a világ feldezése, a lassú felismerése annak, hogy a dolgok mennyivel másképp is működhetnek, mint amennyire otthon, a vasfüggöny mögött (akkor már ezt a kifejezést is ismerte) megszokta. A világjáró, így nevezték volna, ha tudják, mekkora kalandok állnak mögötte – legalábbis abból a szemszögből nézve, ahonnan indult. Csak épp senki se tudta. Akkor még.

Hosszú és fáradhatatlanul rótt útjai teljességgel töltötték ki az életét. Egy, csak egy dolog nem hagyta nyugodni: furcsa, néhol bohókásnak ható, máskor kifejezetten komor, általában szótlan, magányos útitársa. Hogy engedhet meg magának valaki ennyi utat, nagyobb vagyon örököse, szabadalomból meggazdagodott különc, netán egy lottónyertes; néha eljátszott a gondolattal, hogy valami titkosügynök – de ha ennyi pénzt költhet, akkor miért őt választotta épp, miért nem valami szebb, mutatósabb, egyedi darabot, miért őt, egyet a kétszázezerből? A Škoda 110L ezt sosem tudta meg.

Tovább

Messzire lát Castro szeme

2019. szeptember 21., 19:37 Módosítva: 2019.09.23 00:43
1159
Horváth Pétert a Magyar Ifjúság fotósaként a nyolcvanas évek elején érintette meg Kuba hangulata, amikor Havannában járt a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség kongresszusán. Néhány évvel később már csak Kőbányáig kellett utaznia egy kicsi Havannáért, ekkor érkeztek meg ugyanis a kubai szövőnők a helyi textilgyárba. „Zajos, koszos, embertörlő gyárba kerültek. Nyári ruhában érkeztek, a legtöbben csak spanyolul tudtak, esetleg pár szót angolul”– meséli a fotóriporter. A Kőbányai Textilgyárban készítette a képeit, és „lányosítása” után a közeli női munkásszállóra is beengedték. „Bementem, és fotóztam, amit láttam”– mondja erről. A lányok nagyon fiatalok voltak, legtöbben a havannai felkészítésen jártak először városban, rögtön utána pedig négy évre egy idegen országba költöztek. Bár Horváth Péter egy szót sem beszélt spanyolul, volt, akikkel barátságba keveredett, családi vendégségbe hívott, kispolszkis pesti városnézésre vitt. A kubai szövőnőkről készült fotók egy részét 1986-ban kiállította az Ernst Múzeumban, a megnyitóra néhányan a modellek közöl is eljöttek. „Akkor már recsegett-ropgott a magyar textilipar, aztán egyszer csak a kubai lányok is eltűntek. Mindig is hazavágytak, a szobáik fala családi fotókkal, kubai zenészek meg színészek képeivel volt tele. Róluk álmodtak minden éjszaka.”

Horváth Péter nemcsak a Kőbányai textilgyár női munkásszállóján fotózott: a Semmelweis utcai szálláson készített fotóit múltkor itt mutattuk meg .

Arról, hogy hogyan kerültek Magyarországra Castro lányai, a kultúrsokkban milyen baráti szocialista segítséget kaptak, majd pedig miért rendelték őket haza a rendszerváltás után a témát kutató Tolmár Bálinttal, az exeteri egyetem doktoranduszhallgatójával beszélgettünk.

Tovább

Örökre szabad - Rajk László

2019. szeptember 14., 23:20 Módosítva: 2019.09.15 23:23
4857
Rév István nekrológja Jávor István képeivel és képaláírásaival. Rajk Lászlóra emlékezünk.

Rajk László építész, látványtervező művész, politikus, az ország kevés bátor és tisztességes embereinek egyike, rövid, súlyos, emberfeletti méltósággal viselt betegség után, szeptember 11-én meghalt.

Hetven évesen, majdnem napra pontosan hetven évvel azután, hogy apjának koncepciós pere elkezdődött. Minden rendszer üldözöttje volt születésétől kezdve. A Rákosi rendszer alig hat hónaposan elszakította börtönbe vetett szüleitől, és évekre, más név alatt nevelőotthonba zárta. Csak öt évesen, 1954-ben ismerhette meg az édesanyját. Ott állt hét évesen a börtönből alig szabadult édesanyjával apja koporsója mellett az újratemetésen, ahonnan az 1956-os forradalom elindult. A forradalom után, 1956 novemberében, kisgyerekként a romániai Snagovba került fogságba. Építész lett, aki nem csak tervezett amíg ezt engedte a Kádár rendszer, de a két kezével épített, rakott téglát, ácsolt tetőt. A hetvenes évek magyar neoavantgárdjának egyik meghatározó szereplőjeként közel félszáz színpadi produkció látványtervezője volt. 

Nem 1988-ban lett név szerint ismert és számontartott ellenzéki, amikor ez már nem jelentett kockázatot; 1981-től akkor tervezte, szervezte, ha kellett, nyomtatta, lakásán terjesztette a szamizdatot, amikor ezért hivatal- és lakásvesztés járt. A demokratikus ellenzék egyik legfontosabb, legbátrabb, több nyelven beszélő, művelt, ám plebejus tagja lett, aki közelről ismerte a legelesettebbeket. Az ő nyelvüket is beszélte, értette a szavukat. Elvesztette állását, elvették a lakását, munkát, ha talált, csak más neve alatt végezhetett. Nem építhetett, így díszlet- és látványtervező lett, a világon alkotó tervezők egyik legjobbika, a legnagyobb fesztiválok díjnyertese. A holokauszt emlékezetének és az 1956-os forradalomnak legfontosabb múzeumi installációit tervezte. Auschwitznak, a magyar zsidóság legnagyobb temetőjének legmegrázóbb kiállítása az általa tervezett állandó kiállítás.

Nem csak tehetséges volt, de erős, bátor, megtörhetetlen és meg nem alkuvó. Egyike volt a legelsőknek, aki 1989 telén segélyt, vitt az embereknek, nemcsak a magyaroknak, a még fegyveres harcok dúlta Romániába. Az 1989 utáni korszak egyetlen parlamenti képviselője volt, aki azért mondott le mandátumáról, mert szembenézett a pártját ért erkölcsi kárral, amikor az belekeveredett a maiakhoz képest elenyésző méretű korrupciós botrányba. Képviselői helye, politikai szerepvállalása ellenére, sosem lett hivatásos politikus. Politikus barátaival, pártjának gyengéivel szemben kritikus, de elveihez ragaszkodó, a gyengék, az elesettek, a megalázottak iránt mindig szolidáris ember maradt. A rendszerváltó plakát jelszavaihoz hűen: tudta, merte és tette, amit kellett, amit a tisztesség, a józan ész, a mindenkit egyenlően megillető méltóság megkövetelt.

Az Orbán rendszerben sem kaphatott építészeti megbízást; éppúgy feketelistán volt, mint 1989 előtt. Veszprémben felállított 1956-os emlékművét, a forradalom ötvenedik évfordulóján bonttatta el a Fidesz. 

Szabad, autonóm ember volt élete minden napján, ezért akarta minden rendszer megtörni megakadályozni az alkotásban. De Rajk László szabad maradt a mindig tágasnak képzelt térben, és így, és ezért boldog ember: senkinek az áldozata, senkinek a lekenyerezettje, senkinek sem kiszolgáltatottja. A maga ura, minden valamirevaló ember példaképe ebben a szerencsétlen országban.

                                                     rév istván

Tovább

Ilyenek voltak ezek a fiatalok

2019. szeptember 8., 16:24 Módosítva: 2019.09.09 13:52
972
Szalay Zoltán fotóriporter nemrég előkerült képei a magyar Beatles 1972-es tévéklipforgatásán készültek. A félórás anyag végül sokáig nem kerülhetett képernyőre, a fotózást és a filmforgatást követő egy évben nemcsak a forgatási helyszín tűnt el, hanem ebben a felállásban az Illés is. Bródy János mesélt az Indexnek.
Tovább

Ottmaradtam estig, és csak fényképeztem, fényképeztem

2019. szeptember 1., 23:04 Módosítva: 2019.09.02 21:09
1323

A hetvenes években a pesti belváros egy magamfajta kezdő riporternek maga volt a csoda. Nyüzsgés, szép nők, érdekes emberek, csillogó kirakatok. A mai eszement személyiségjogi szabályokat még nem találták ki, szabadon lehetett az utcán fotózni, és ez senkit nem bántott, inkább megköszönték a figyelmet. Imádtam a városban kószálni és keresni az elleshető pillanatokat. Aztán szembejött egy lány...

A szeme színére nem emlékezem, csak annyit tudok, gyönyörű volt. Lefényképeztem beszélgetni kezdtünk, aztán, nem is tudom hogy mertem, de megkérdeztem, csinálhatnék-e róla pár képet otthon is. Hát az bizony lehetetlen, volt a válasz, mert oda férfiak nem léphetnek be. Aztán valahogy mégis lehetett és én ott találtam magam a Szemmelweis utcában egy női munkásszálláson. Volt ott minden, ami az otthonos érzéshez csak kell: közös hálóterem, emeletes ágyakkal, közös konyha, közös mosdó, a saját holminak apró kis rekeszek, ökölnyi lakatokkal. Valahonnan került egy üveg “feketecimkés” cseresznyepálinka is, megismerkedtem a szálló lakóival, aztán ott maradtam estig és fényképeztem, csak fényképeztem. Aztán még pár napig, mígnem a főnökségnek fülébe jutott a dolog és akkor vége lett.

Nem nyugodtam bele, kértem hivatalos engedélyt is, de onnantól már senki nem mert szóba állni velem, egyetlen jó képet se tudtam már csinálni. Én akkor még őszintén hittem a fotográfia hatalmában, úgy képzeltem, ha fölmutatom, milyen emberhez méltatlan körülmények közt élnek emberek, nulla magánélet, nulla személyes tér, talán majd kiharcolok nekik valami jobbat, csak lesz valami változás. Hát lett változás. Megjelent a riport az újságban és elbocsátották a gondnokot.

Ezt a bevezetőt és a képeket Horváth Péter csinálta, a képek alatti szöveget D. Magyari Imre írta.

Tovább

Szeged utolsó polgári pillanatai

2019. augusztus 25., 22:48 Módosítva: 2019.08.26 22:38
600
Karády Katalinok és Szörényi Évák, decens kalapköltemények és prémgallérok, elegáns férfiak (vannak még férfiak!) cigarettafüstben, hangverseny és mulatós zene, napsütés és hó. Lissák Tivadar fotói a békebeli polgári élet már nem sokáig tartható felszínét őrzik, utolsó emlékek egy végleg letűnt korszakból. Hiszen Magyarország több mint egy éve hadban áll, a kenyeret jegyre adják, elsötétítés van, néhány bomba is hullott, megszületett három jogkorlátozó törvény, apák és férjek a Don-kanyarban. Sorsuk éppen azokban a napokban pecsételődött meg, amikor a Bárdos Lajos vezette Budapesti Kórus szegedi koncertre indult 1943. február elsején.
Tovább

Nekem minden külföldi Hanzi, és úgy is bánok velük

2019. augusztus 18., 22:03 Módosítva: 2019.08.20 08:12
427
A propaganda szerint 1945 után a sokmillió népi demokratikus vadász országa lettünk: Rákosi úri passzióból a dolgozó kisember sportjává tette a vadászatot – miközben a legfelsőbb pártvezetés elkülönített területeken lőhetett kapitális bakot, majd Kádár és társai elit vadásztársaságot alapítottak. A hétvégi, szakszervezeti munkásvadászok mellett a hatvanas évektől kezdve egyre több külföldi is Magyarországon vette be a célzóvizet, és ismerkedett meg a vadőrök sokszor sajátos vendégszeretetével.
Tovább

Aki a bitófánál álló hóhérlétrára is felmászott, hogy jó legyen a kép

2019. augusztus 10., 10:37 Módosítva: 2020.08.10 23:55
723
Bojár Sándor a harmincas évek közepétől ötven éven át fotózott. Dolgozott az Esti Kurírnak, több színházi lapnak, a Képes Sportnak és az MTI elődjének számító Magyar Fotónak is. Legismertebb fotóit sportpályákon készítette, a sportfényképezésről könyve is megjelent. Az Ecseri Piacról készült sorozata a Fortepannak köszönhetően májusban már megjelent az Indexen. Bojár hagyatékának egy jelentős részét dolgozhatják ugyanis fel a Fortepan szerkesztői. A több mint harmincezer kocka negatívot tartalmazó gyűjtemény első fele most már elérhető az online archívumban. Mi ezekből válogattunk.
Tovább

Ezek a szemetek

2019. augusztus 4., 08:56 Módosítva: 2019.08.05 09:23
507
Az állambiztonság mindig kerülte a nyilvánosságot, egy belső filmsorozat azonban véletlenül fennmaradt a belügyesekről. Milyen fogásai voltak a tartótiszteknek, hogy szervezték be az ügynököket, honnan figyeltek a kukkosok? Milyen trükkökkel készültek a titkos megfigyelések felvételei? Filmek a kutyatelepről, a Fortepantól.

Bár a lezáratlan ügynökkérdés a rendszerváltás után 30 évvel is számot tart a közérdeklődésre, egyben továbbra is jól működő politikai zsarolási alap, az ügynököket működtető hálózat a tartótisztekkel és a megrendelőkkel egyetemben még most is kevéssé ismert. A korabeli, egészen a rendszerváltás hónapjaiig aktívan működő háttérhatalom nagyrészt azóta is háttérben maradt: azok, akiknek a munkája Mások élete megfigyeléséről, kontrollálásáról, időnként tönkretételéről szólt, elkerülték az erősebb figyelmet.

Az állambiztonság munkatársaival szemben persze szakmai alapelvárás volt, hogy miközben ők megfigyelnek, rájuk közben ne figyeljenek fel. Sajátos módon a „kukkosok” frusztrált mindennapjait így nagyrészt éppen egy megfigyelttől, Petri György A személyi követő éji dala című verséből képzelhetjük el:

Zuhog az eső,
te rohadék.
Te meg alszol a jó meleg szobában,
vagy megpinázod a madarat.
Én reggel hatig rohadok
a csöndesedő esőben.
Ki kell várnom a váltást,
ki kell várnom
amíg kikászálódsz a vackodból,
anyu mellől. Hogy leadhassam
a drótot: merre reppentél.
Szálsz, szárnyalsz.
A kezembe ne kerüljél.
Mert röptödben megkopasztalak.
Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,
amikor dupla súlyára dagadt
az esőkabátom,
a cipőm talpa.
Te meg
a meleg
szobában cicáztál.
Eljön még az idő,
amikor Dunát rekesztek veled.

Az állambiztonság dolgozóiról csak nagyon kevés fotó maradt fent, mint a híres felvétel, amin Kőszeg Ferenc a Tűzoltó és a Liliom utca sarkán szalad 1982-ben az őt kergető követők elől.

Ezért is van különleges értéke azoknak a filmeknek, amiket a rendszerváltás után teljesen véletlenül találtak meg a Belügyminisztérium Dunakeszi kutyakiképző telepén. A felvételek a Belügyi Filmstúdió nyilvánosság elől elzárt, és addigra nagyjából el is felejtett alkotásait tartalmazták. Az Izabella utcai stúdióban bő 30 éven át körülbelül 300 oktatófilm készült, melyek a rendőri munka fogásait szemléltették oktatási céllal a közlekedési bírságolástól a bűnügyi helyszínelésig. A filmek egy része azonban az állambiztonságiak, lehallgatótisztek, tartótisztek, és a technikai apparátus felkészítését szolgálta. Bemutatták az ügynökbeszervezés fogásait, a házkutatás és a lehallgatás technikáit, ahogy a megfigyelés és a személyi követés megfelelő trükkjeit is, hogy ne járjanak úgy, mint aztán Kőszeg ügyetlen üldözői.

A filmek nagy részét az utószinkronig bezárólag belsős, belügyi dolgozók készítették, a szereplők is hivatásosok voltak, hiszen az állambiztonsági fogásokat nem kívánták illetéktelenekkel megosztani – bár volt kivétel is, amikor megbízhatónak ítélt ismert színészek, Juhász Jácint, Avar István játszották el az ügynök és a tartótiszt találkozását. Általában azonban az állambiztonságiak magukat alakították. Sajátos belügyi dokumentarista stílust teremtettek ezzel, miközben kivételes módon, természetesen szigorúan belső használatra, megmutatták magukat és technikáikat.

A belügyi filmeket a kétezres évek elején a BM illetékesei részlegesen feloldották a titkosítás alól. Az állambiztonsági-nemzetbiztonsági folytonosságot szemlélteti, hogy Tamási Miklós, a filmeket megmentő Fortepan-alapító elmondása szerint az akkor illetékes belügyi bizottságban még akkor is ültek olyanok, akik maguk is részt vettek a rendszerváltás előtt a filmek készítésében. A celluloidra átmásolt, digitalizált felvételekből dokumentumfilm is született: Papp Gábor Zsigmond Az ügynök élete című filmje, mely a cikk végén itt is látható. Az eredeti filmekből néhány kockát akkor kifotóztak, az alábbi válogatás ezekből mutat be 18-at.

Tovább

A Bauhaus-mester élete kész kalandregény volt

2019. július 29., 23:29 Módosítva: 2020.07.29 23:50
487
Költő vagy vegyész helyett építész lett, a Bauhaus iskola magyarországi követője. Küzdelmes szerelemből született házassága átvészelte a holokausztot és az ötvenes évek csengőfrászát is. Preisich Gábor kilencven évet élt, családi fotóalbuma maga a huszadik század. Preisich 1930-ban kapta meg építész diplomáját, 1998-ban bekövetkezett haláláig tervezett, vezetett, tanított, írt és fotózott. A nemrég a Fortepanhoz került hagyaték építészeti vonalából múltkor a lenyűgöző Simplon mozival foglalkoztunk, most a családi képekből és történetekből válogattunk.
Tovább

Mindenkit megdöbbentett a Simplon mozi 1934-ben

2019. július 21., 16:06 Módosítva: 2019.09.18 11:14
2471

Preisich Gábor építész élete átível az egész huszadik századon. 22 éves fejjel még Európában találkozhatott a Bauhaust alapító Walter Gropiusszal és a modern építészet svájci atyjával, Le Corbusier-vel. Negyvenes éveire már túl volt élete fő művein, közben mellékesen átvészelte a holokausztot. Állítólag kétszer is süketsége mentette meg: egyszer nem hallotta meg, hogy vadul keresik a nyilasok, egyszer pedig félreértette, melyik vonatra kell szállni a munkaszolgálatosoknak, és véletlenül hazautazott Budapestre. A másik szerelvényt felrobbantották.

A szocializmus alatt keményen beleállt a Révai-vitába, ami arról szólt, hogy milyen építészeti stílus felel meg leginkább a szocialista társadalomeszménynek, utána nem is tervezett sokáig. Volt Budapest főépítésze, amibe majdnem belerokkant, utólag úgy emlékszik vissza, azokra a fejlesztésekre a legbüszkébb, amiket meg tudott akadályozni. De tanárként, és szakíróként is elismerésnek örvendett. Fordulatos életéről lánya, Váradi Júlia mesélt nem is olyan rég egy rádióinterjúban.

Preisich Gábor azonban nem csak tervezett, vezetett, tanított és írt, hanem fényképezett is, és fotóhagyatéka most a Fortepanhoz került. A számtalan családi, nyaralós és más hasonló kép mellett (melyekről hamarosan külön cikk jelenik meg itt a Fortepan-blogon) természetesen jó pár építészeti témájú felvétel is akad. Ezek közül választottunk ki néhányat, melyeken talán legfontosabb, forradalmian modern alkotása, a Simplon-ház látható. Ez az az épület, amit az akkor még csak 27 éves Preisich Gábor Vadász Mihállyal közösen tervezett, és a sokat emlegetett 111 év, 111 híres ház listáján is szerepel.

Tovább

Tudósok és zsenik, feleségek és szeretők a híres veszprémi família családi fotóin

2019. július 14., 20:51 Módosítva: 2020.07.15 00:00
2639
A veszprémi Cholnokyak családi fényképein szinte mindenki tudós vagy zseni. A híres família nem minden tagja élt éppen szépen, de senki sem unalmasan. Személyes érintettségtől elfogult múltidézés a Fortepan Cholnoky-gyűjteményének segítségével.

Családom egyik ága Veszprémből származik. Méghozzá micsoda ága.

Az egy főre eső akadémikusok és félőrülten zseni alkoholisták számát tekintve egyedülálló Cholnokyak, akikhez apai nagymamám, Cholnoky Jenő földrajztudós unokája révén fűz sokkal több a puszta vérrokonságnál. Amíg élt, talán nem volt olyan vele töltött óránk, amikor ne mesélt volna el egy-egy anekdotát, érdekességet, tréfás vagy éppen szomorú történetet az általa sosem múló szeretettel mindig csak Lepapaként emlegetett nagyapjáról és rokonságáról, vagy ne említette volna meg annak édes nagyanyjaként imádott, tragikus sorsú második feleségét.

Bár a szerteágazó Cholnoky família mindössze pár generációja lakott Veszprémben vagy származott el onnan, mintha valahogy bennük sűrűsödött volna össze a család szinte összes zsenije, tudósa és őrültje. A földrajztudós Jenő, annak író testvérei, Viktor és László vagy éppen nagybátyjuk, a veszprémi kórház nevét adó Cholnoky Ferenc, mind ott néznek a kamerába a családi képeken. Amiken időnként egyszerre szerepel ükapám aktuális felesége és húsz évvel fiatalabb szeretője. A veszprémi Cholnokyak nagyon sokfélék voltak, de egyikük sem volt átlagos vagy éppen unalmas figura.

Tovább

Nézegessen gifeket a Monarchia polgári hétköznapjairól!

2019. július 7., 11:01 Módosítva: 2019.07.08 11:09
1396
Sztereofotók, vagyis térhatású fényképek már az 1840-es évektől kezdve készültek Nyugat-Európában és Magyarországon. A képek nézegetésére akkoriban a Gaumont cég által kifejlesztett kukucskálós-fadobozos megoldást használták: a jobb és a bal szem által látott két képnek megfelelő két külön fényképfelvételt egy erre a célra szolgáló eszközbe (sztereográf, sztereoszkóp) helyezték, amelyek azután a néző tudatában egyetlen térhatású képpé álltak össze. Ezt a hatást próbáltuk utánozni a svájci származású Schoch Frigyes századfordulós képeiből készített giffel.
Tovább

Kuka mellől előkerült képek a régi Amerikáról

2019. június 30., 11:20 Módosítva: 2019.07.01 09:04
3414
A Fortepan kilenc éve indult ötezer, főleg lomtalanításon talált fotóval. Azt gondolhatnánk, mára vége az efféle képanyag-forrásnak, pedig a most bemutatottak is egy Alkotás utcai kuka mellől származnak. A belőlük kibontakozó élettörténet az ötvenes évek Amerikájáig vezet: az 1956 áprilisában előhívott diafilmkockák dobozán dr. Lewis Haas neve és chicago-i címe áll. Kinyomoztuk, hogyan kerültek Budapestre a Montrealról, Mexico Cityről, San Franciscoról készített színes diák, ki volt a feladó, és ki nézegethette őket ’56 tavaszán, pár hónappal a forradalom kitöréses előtt.
Tovább

Pusztaszabolcs-Budapest, retúr

2019. június 23., 23:46 Módosítva: 2020.06.23 23:43
2289
A Tükör című hetilap botrányosan indult 1964-ben. Szalay Zoltán szociográfiai igényű, Budapest és Pusztaszabolcs között vonaton ingázó munkásokról készített fotósorozata öt oldalt kapott volna a lapban, de végül felsőbb utasításra nem jelenhetett meg. A helyére az első Tükör-számban Hruscsov portrécikke került.
Tovább

A temetés, amely a rendszerváltás ünnepélye lett

2019. június 16., 07:53 Módosítva: 2019.06.17 08:28
957

„Feladatomnak megfelelően június 16-án pénteken reggel negyed 8 órakor megjelentem a Hősök terén. Ott tartózkodtam délután háromnegyed 2-ig. Ide-oda járkáltam a tömegben, de ismerőst nem láttam. Sem volt politikai foglyot, sem más egyéb munkahelyi, vagy polgári ismerőst."

Tovább

Térey János: Átkelés Budapesten

2019. június 9., 07:56 Módosítva: 2020.06.10 00:14
2023
Hétfőn hajnalban, 48 éves korában meghalt Térey János költő, író. Alig ismertük egymást. Ha az utca túloldalán látom, biztos nem merek átkiáltani neki. Hogy valami közünk van egymáshoz, azt persze tudtam. Azt is gondolhattam talán, hogy előbb-utóbb csinálunk együtt valamit. Ezzel a cikkel azt a picikét szeretném megmutatni, ami valahogy – talán mindkettőnktől függetlenül, szinte véletlenül mégis megszületett.
Tovább

Ó de boldog voltam, hogy Közép-Európában élünk!

2019. június 2., 20:19 Módosítva: 2020.06.02 23:33
692
Jávor István illegális repülő egyetemi előadások hatására utazott Erdélybe, hogy szociofotókat készítsen az itthon ismeretlen romániai viszonyokról. A Kádár-kori Magyarországon hivatalos megjelenésről szó sem lehetett, a képek szamizdatban terjedtek.
Tovább