A Bauhaus 100. évfordulója kapcsán nagy divatja van most a harmincas-negyvenes években épült modernista házaknak. Ám az ezekhez tartozó, hasonló stílusban kialakított kertekről szinte alig tudunk valamit. Valódi kincs kerül tehát most a Fortepan birtokába az Ormos Imre Alapítvány jóvoltából: a huszadik század egyik legfontosabb magyar tájépítészének, Ormos Imrének a felvételei, melyeken családi házak, nyaralók, villák kertjei láthatók. Többségüket ő maga tervezte. A fotókról a tájkertész unokájával, Balogh Péterrel beszélgettünk, aki nagyapja örökségét viszi tovább. Nemcsak az alapítvánnyal, de tájépítészként és egyetemi oktatóként is.

Ormos Imre volt az első, aki a modernizmust becsempészte a magyar kertépítészetbe. Mestere, Rerrich Béla után már ő sem kertészként, hanem kertépítészként határozta meg magát. A századfordulón ugyanis még inkább gyűjteményes kerteket szerettek kialakítani a gazdagok, amelyekben megmutathatták, hogy hányféle különleges növényük van. Ők viszont már – hasonlóan az építészekhez – a tér formálására helyezték hangsúlyt, nem arra, hogy ritkaságokkal villogjanak. Persze ez a szakma is sokat változott az évtizedek alatt. Míg tanára leginkább építőanyagként tekintett a növényekre, Ormos már azokat helyezte a tervezés középpontjába.

A kádári szocializmus Magyarországán alapvetően egy módon lehetett autóhoz jutni: ha az állampolgár igénylést nyújtott be a Merkur vállalathoz a vágyott típusra, amit jó pár év várakozás után utalt ki neki az állami autóforgalmazó cég. A személygépkocsik iránti kereslet ebből adódan folyamatosan többszöröse volt a KGST keretein belül hazánkba érkező autóimport adott évi számainál, erre az igényre válaszul nyitott a Merkúr végül az országban több hivatalos használtautó-telepet.

Budapesten 1965-ben nyílt meg a legendás angyalföldi autópiac, a Röppentyű utca 73 szám alatt. A Merkur használtautó-telepéről így írt akkor az Autó-Motor:

Mint már a napilapok hírt adtak róla, március 1-én megnyílt az autóbizományi szolgáltatás a Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalat XIII., Röppentyű utcai telepén. Ezzel egy korábbi terv valósul meg, és várható, hogy a magánautósoknak a használt gépkocsik értékesítéséhez segítséget tud nyújtani ez a vállalkozás. Az autóbizományi telep mintegy félezer kocsi befogadására alkalmas, Értékesítés céljából bármilyen gyártmányú, típusú, évjáratú üzem- és forgalomképes személyautót átvesz, amennyiben a kocsi per- és igénymentes, valamint tulajdonjoga, adója és kötelező biztosítása rendezett. Kivételt képeznek az úgynevezett "vámgépkocsik", és az alkatrészekből házilag összeépített személyautók. Ezeket a kocsikat csak az elvámolást, illetve az összeépítést követő két év után veheti át a vállalat bizományi értékesítésre. A kocsik eladására a megbízás 30 napra szól. Amennyiben az autót ez alatt az idő alatt nem tudják értékesíteni, tulajdonosa a megbízást újabb 30 napra meghosszabbíthatja. A gépkocsi árát a tulajdonos határozza meg, s 15 nap elteltével adott esetben az árat egy ízben csökkentheti. A bizományi értékesítésre ajánlott kocsi kezelési és tárolási díja egyébként 300 forint. Az autó eladása után a vállalatot 4,5% jutalék illeti meg, amely összegbe a kezelési, raktározási díjat is beleszámítják, A személygépkocsik átírási illetéke az eladási ár 3 százaléka. A bizományba adott kocsikat a telep dolgozói szakszerűen kezelik, üzem közben mutatják be az érdeklődő vevőknek, és az autók megóvásáról is gondoskodnak. A kocsikat hetenként egyszer, hétfőn 8—14 óra között veszi át a vállalat. A személyautók bizományi értékesítésével kapcsolatban egyébként az érdeklődők részletes felvilágosítást kaphatnak a Lenin körúti, illetve a Népköztársaság úti Autószalonokban, valamint a vállalat Röppentyű utca 73. alatti használt-gépkocsi telepén.

Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN

A hivatalos leírásból úgy tűnhet, mintha valami korszerű second hand autószalon nyílt volna a XIII. kerületben. A valóság ezzel szemben sokkal kiábrándítóbb volt: a "Röppentyű" sokkal inkább valamiféle szürkezónás autókereskedő telepként működött, sokszor alvilági figurák kötöttek ott kétes üzleteket. Urbán Tamás alább látható Röppentyű utcai képriportja titokban készült, és végül nem is hozták le akkoriban a lapok. Pár éve felkerültek a képek a Fortepanra, most ezen összeállítás kedvéért kértük fel a fotográfust, hogy idézze fel a képek készülésének körülményeit. Hogy milyen is volt a hely, a kor hangulata, Urbán Tamás fotóriporter alábbi visszaemlékezéséből kiderül.

A kádári „gulyáskommunizmus” időszakának sok apró sajátossága volt, amiket, ha összeadunk, akkor rá kellett döbbennünk, hogy azt a katyvaszt nevezhetjük gulyásnak, de bizony abból a gulyásból hiányzott a hús. Mára igaz a mondás: Az idő megszépíti a múltat. Napjainkban hányszor halljuk: „Bezzeg a régi időkben! Mennyivel jobban éltünk a Kádár-évek alatt!” Már írtam - saját tapasztalat alapján - a lakáshoz jutás körülményeiről, most a gépkocsivásárlás tortúráit elevenítem fel.

Arra még talán emlékezünk, hogy milyen volt a felhozatal. Először begurultak hozzánk a „papírjaguárok”, a Trabant elődjei, az autónak csak kis túlzással nevezhető P70 gépkocsik. Aztán lassan érkeztek a „nagykerekű” Wartburgok, a Škodák, és a Zsigulik. A Merkur vállalat bonyolította az importot, ők kezelték a beadott kérvényeket (volt amikor közel félmillióan várakoztak türelemmel, hogy néhány év alatt sorra kerüljenek). Mert milyen sor is volt ez? Rögtön elöl ott álltak a „Szochazáért” kitüntetettjei! Ők természetesen minden más földi javak mellett soron kívül juthattak kocsihoz is. Rejtély, hogyan lett egyszeriben közel 10 000 kitüntetett. Gyermekeik felvételi nélkül juthattak az egyetemre és még számtalan más előnyben is részesültek. 1966-ban alapított „Szochazáért” kitüntetést, rögtön körülbelül tízezren kapták meg. Később csak egyedi elbírálást követően gyarapodott számuk.

Ugyanilyen elbánásban részesültek a „Munkás paraszt Hatalomért” kitüntetés tulajdonosai is. Az ő esetükben sem jelentett semmit a sorszám, amit a Martinelli téri MERKUR irodának kirakatába raktak ki, és naponta igazítottak. És ott voltak az egyéb úton jelentkezett, a sorba oldalról befurakodott protekciósok. Nem csoda, ha ezekben az ínséges időkben óriási volt a személygépkocsik iránti kereslet is, annak ellenére, hogy a Trabant P70 ára 30 000 forint volt (ez egy dolgozónak megközelítőleg három évi teljes keresetét jelentette.)

Viszont lehetett nyerni kocsit lottón, gépjármű nyereménykönyvvel, és ki tudja felsorolni még mit, s hogyan. Ezek voltak a hivatalosan elismert „előzési lehetőségek”, és akkor jöttek a „kiskapuk”, amiket elég nagyra nyitottak! Ennek ellenére nem csoda, ha sokan nem várták ki sorukat, hanem egy-két „szakember” kíséretében kimentek a Röppentyű utcába, a használt autó telepre, és ott próbáltak szerencsét. Egyik reggel én is toporogtam a bejáratnál, hogy körbenézzek.

Nyitás előtt egy órával már hosszú sor állt a bejárat előtt. Január volt, hideg szél fújt, de ez nem riasztotta vissza az embereket. Kapunyitáskor aztán betódult a tömeg. A telep két részre volt osztva, az első volt a hivatalos eladótér, a kerítéssel elválasztott hátsó rész pedig a „raktár”. Mindenki tudta, hogy ott vannak a jobb kocsik, amelyeket némi borravaló segítségével lehetett esetleg megvásárolni.

A választék nem hagyott kívánnivalót: Barkastól Csajkáig volt itt minden márka! Legkelendőbbek a vállalatoktól levetett kocsik voltak, bár mindenki tudta, hogy leadás előtt a vállalati gépkocsivezetők átvizsgálták a járműveket, és ami még használható volt, azt lecserélték belőlük. A FŐTAXI, a rendőrség is itt adta le azokat a járgányait, amelyekre a dolgozók közül már senki nem tartott igényt. De ki figyelt oda egy-egy használhatatlan abroncsra, horpadt tetőre, szakadt kárpitra? Otthon nekiálltak bütykölni az apróbb hibákat, szinte mindenkinek akadt hozzáértő haverja, munkatársa, akik készségesen segítettek a gépjárművek használatba hozatalában.

Mindent lehetett mondani erre a telepre, csak azt nem, hogy a körülmények rendezettek lettek volna. Néha bokáig kellett a sárban járni, egy-egy frissiben bekerült „izgalmasabb” jármű körül hatalmas tócsákban állva várakoztak a telep alkalmazottjaira az érdeklődők. Akkor már nem volt érdekes, hogy milyen a motor, esetleg horpadt a karosszéria, szakadt az ülés, csak a megszerzés volt a lényeg. Aztán, ha végre rászánta magát egy dolgozó, akkor odajött, és az igazság látszatát keltve begyűjtötte a komolyan érdeklődők személyazonossági igazolványát.

Különböző módszerek voltak a sorsolásra, mint például: mindenki kapott egy rongyos papír-fecnit, rajta egy számmal, aztán egy zacskóból húzták ki a boldog tulajdonost. Az élelmesebb családok éppen ezért felvonultatták az egész famíliát, ezzel is növelve nyerési esélyeiket. Vagy másfél órás várakozást követően végre megtudhatták a vevőjelöltek, kihez volt kegyes Fortuna istenasszonya, vagy a sorsolást végző dolgozó: ki lett a nyertes? A sorsolás végeztével a személyiket kiszórták a motorháztetőre, lehetett keresgélni a harcokban edzett okmányok között.

A nyertes a telepmesterrel a házipénztárba ment, befizetni a vételárat. Közben ügyesen zsebbe dugta a sorsolást végzőnek a jutalékot. Így rögtön lett „bika”, amivel életet lehetett lehelni az indulásra kész járműbe. Ha nem volt emelő a kocsiban, akkor az is került. Kivették a következő kocsiból. A telep kerítésénél lévő faházak füstös, mocskos szobáiban csodaszámba ment, ha megtalálták a kocsi papírjait, de nem csináltak ügyet belőle, már előre volt gépelve egy csomag papír, amivel igazolták, hogy az okmányok hiányosak. Átadták a vevőnek az „igazolást”, ezzel aztán az új tulaj mehetett a rendőrségre, intézhette ő az adminisztrációt.

Én úgy kerültem az irodába, hogy nem hallgattam rendőr ismerőseimre, akik óva intettek tőle, hogy bemerészkedjek az oroszlánok barlangjába. Ki is ütötték kezemből gépemet, pedig meg voltam győződve, hogy mindenki a „keverő” kezét figyeli, de be kell látnom: tévedtem. Hiába magyarázkodtam, nem vették be a mesémet, de amikor követeltem, hogy jegyzőkönyvezzük le az eseményt, egyszerűbbnek látták, ha visszaadják a gépet, és elzavarnak a fenébe. Így negyed órás vita után visszakaptam a gépemet, de közölték velem, hogy nemkívánatos személy vagyok a telepen. Bevallom: jó ideig nem is mentem közelükbe sem.

Urbán Tamás története egy mikrotörténetet, mondhatni rejtélyt is rejt magában, mint az hamarosan ki is derül a képekből, nézzék csak!

Irgalmatlan nehéz felhúzni egy vitorlázógépet a Hármashatár-hegy tetejére a kavicsos úton. Hiába van alatta egy guruló bölcső, a kövekben mindig el-elakadtunk. Másfél órát küzdöttünk, hogy felgyötörjük valahogy. Először az öregcserkész Tibibá repült, és a fiúkkal azt beszéltük meg, hogy ha visszaértünk, majd itt, a csúcson sorsoljuk ki, ki lesz a következő pilóta. Hatan vagyunk, hónapok óta nem repült egyikünk sem. 1936 január van, nulla fok, szakad rólam a víz. Róluk is. Egy évet adnék az életemből, hogy én legyek a szerencsés. Ötöt!