Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Részemről azóta vártam, hogy az Antológia első tévés vetítésekor ('96 elején) részleteket láttam belőle.
Aztán 2006 elején a youtube-on több részletben végre láthattam.
Azon a nyáron megszereztem kalóz DVD-n.
18 éve ennek is, azóta "történt" egy Get Back sorozat.
És végre lesz hivatalos Let It Be!
Végülis így 2024-ben az, hogy DVD is lesz-e (remélem azért!) vagy csak stream, magához a hivatalos megjelenés tényéhez képest részletkérdés. Nagyon örülök neki és ezt az örömöt az sem csorbítja, amit sokan írnak: "a Get Back után mi értelme, amikor az annyival több és jobb?"
Nos, egyrészt a teljes alagsori take-ek (amik klipnek is elmennek), másrészt pedig hogy azért az ember bármikor előbb nekiül 80 percnek, mint 8 órának. És hát a történelmi súlya: ezt a teljes Beatles látta, elfogadta. (Érdekes lenne látni az eredeti rendezői változatot a kivágott egy órával.)
Nem akarok Nyilvánvaló Kapitány módjára ezeréves közhelyeket puffogtatni, de nekem csak most esett le, milyen telitalálat volt Richard Hamilton-tól, hogy a The Beatles címet javasolta a duplalemeznek.
A Pepper egy „képzeletbeli zenekar képzeletbeli koncertje” volt, az én Pepper CD-m borítójának gerincén éppenséggel nem is szerepel a Beatles neve, csak a lemezcím. Ehhez képest a Fehér Album olyannyira „a Beatles”, hogy még a lemezcím (vagy annak hiánya?) se hagy kétséget efelől.
Egészen a Revolverig minden lemez organikusan következett az előző albumból: egyre jobbak a dalok, egyre színesebb a hangzás és akkor egyszer csak BAMM, mint valami drámában, elsütik a Revolvert*, teljes a felfordulás (*basszus, még ez is mennyire találó cím, ha az ember hajlik egy kis belemagyarázásra :D).
De még az az album is „csak” éles váltás volt, nem pedig szembefordulás a korábbi zenével.
Nem véletlen, hogy George egy „spirituális dupla albumnak” tekintette a Rubber Soult és a Revolvert az alapján, ahogy kiegészítették egymást zeneileg. (Ezt épp most olvastam a Bits zenekar honlapján. Hümmögök egy kicsit ezen a véleményen, de az biztos, hogy Pepper/White Album vonatkozásban nem mondott volna hasonlót és nemcsak azért, mert utóbbi eleve duplaalbum.)
Szóval szerintem a Fehér Album nemcsak a duplasága miatt kuriózum az életműben, de amiatt is, mert ez az egyetlen, amelyik tudatosan és gyakorlatilag teljesen szembefordult a közvetlen előzményével. Mert igaz, hogy a Revolver nem következett a Rubber Soul-ból, de hogy a Fehér még annyira sem következett a Pepper/MMT vonalból, az is biztos.
Pepper vs. White:
- alteregó zenekar „koncertje” / már eleve címében is The Beatles (stúdió)album
- színpompás kavalkád a borítón / tiszta fehér címlap, még a zenekar neve is dombornyomott
- szimpla album / duplaalbum (ezért teljesül 1968-ban is a „két album” hagyománya: ettől a hatvanas években -azaz fennállásuk alatt- egyedüliként pont a Revolver évében térnek el (feltéve, hogy a Magical Mystery Tourt amerikai módra nagylemeznek tekintjük, illetve, hogy figyelembe vesszük, hogy a Let It Be már a feloszlás után jelent meg: 1969 augusztusa után semmilyen közös -tehát négyfős- zenekari -azaz zenei- tevékenység nem történt)
- Paul-dominancia (tán emiatt is a kedvenc lemeze) / John újra azonos súllyal szerepel (és a kedvencének nevezte az albumot)
- pszichedelikus „hangszobrászat” („inkább Paul”) / nyersebb, földközelibb rockos, bluesos hangulat („inkább John” – tulajdonképpen az ő itteni dalai alapján nagyjából el lehet képzelni, hogy hangzott volna az első rendes szólólemeze, ha a Beatles kíséri és Martin produceli)
- stílusváltás akár egy dalon belül is / adott dal adott stílusban íródik
- hangsúlyos nagyzenekari-komolyzenei jelenlét / egy kevés vonós itt-ott (kivéve Good Night)
- az 1965 óta folyamatosan jelenlevő szitár először kap teljesen önálló dalt nagylemezen / egyáltalán nincs szitár ezen az egyébként Indiában írt albumon és nem is tér vissza később sem
- a nyugati popzene antitézise az említett szitáros dal / még a dalformával is szembefordul Lennon hangkollázsa
- Good Morning Good Morning / Good Night
- Lovely Rita / Sexy Sadie (:D)
- George egy dallal szerepel / két dallal szerepel (albumonként)
Erősen gyanítom, hogy mindez a "CANCEL CULTURE" miatt van. A tervezett Some Time in NYC Ultimate Boxot is kukázták, pedig már beharangozták. A Gimme Some Truth válogatásból is kihagyták a Woman Is The Nigger Of The World-öt és ha megjelenne a koncert, szinte biztos, hogy abból is kivágnák, az viszont újabb felháborodást eredményezne.
addig is ezzel a full HD remastered videóval kell beérnünk:
Az más. Az egyik legnagyobb ripacs (tud lenni). Szerencsére a karizmája a ripacsságát is elbírja. "egyszerűen csak nem jól öregszik, mint előadó" én ennek az ellenkezőjét érzem. Szerintem manapság (i+e turné óta) lényegesen kevesebb a színpadi manírja, pózolása mint azelőtt. És az éneklésben sem érzem a nem jól öregedésnek jelét. De én nagyon elfogult vagyok vele szemben, ezt készséggel elismerem.
Bocs, hogy eltérítettem a fókuszt a topic névadóiról, úgyhogy részemről ennyit Bonoról.
Igen, én is éreztem, hogy erősen fogalmaztam ezzel. :)
És nem is jól fogalmaztam igazából. Viszont benne érzek egy olyan ripacs-hajlamot, amit Lennonban sose.
Bono szokott "túl bonós" lenni, tehát karakteres helyett modoros (jó példa rá a tavalyi akusztikus albummonstrum vagy az elmúlt jó pár év koncertfelvételei egyes - inkább a lassú - daloknál - aztán lehet, hogy bizonyos szempontból egyszerűen csak nem jól öregszik, mint előadó), Lennonnál sosem érzek túlzásba vitt "lennonságot". (Oké, a Cold Turkey-ben az a levegő után kapkodás az túlzásba van víve, kicsit pont, hogy a dal drámaisága ellen hat emiatt. A kevesebb több lett volna magyarán.)
Vicces egyébként, de emlékszem, hogy legelőször pont akkor tűnt fel, hogy nagyon elbonóskodik egy dalt, amikor meghallgattam a U2 Instant Karma-feldolgozását.
Illetve abban is javítanom kell magamat, hogy Lennon nem szokott sok lenni.
Pedig kapásból pont az ő két dala ugrik be, mint olyan dalok, amiket nem mindig tudok végighallgatni.
A Mother és a Jealous Guy. Előbbinek a nyers érzelmei, utóbbinak a törékeny sebezhetősége szokott sok lenni, ha arra fogékony hangulatban talál. Talán pont azért a kedvenc dalszerzőm, mert ennyire erőteljes dalokat tudott írni.
Ugyanakkor milyen zseniálisan énekelt rockot, te jó ég!
Minden ellenérzésem (az a sok fúvós...) dacára pont ezért hallgatom rengeteget az elmúlt években a R'N'R lemezt.
Illetve az a szívvel-lélekkel éneklés, ahogy a Rock and Roll Musicot nyomja a Beatles For Sale-en, tényleg páratlan. Meg a stílusban írt saját dalai. Igazából mind a rockot mind a balladákat nagyon érezte. Hát azért csak arról az emberről beszélünk, aki egyrészt Yer Blues, Cold Turkey és Well Well Well, másrészt viszont Dear Prudence, How? és Woman. Csak az arány lehetne kiegyensúlyozottabb.
Egyébként érdekes, szerintem a hard Lennont legjobban Kurt Cobain, a soft Lennont pedig Bono vitte tovább. Azzal a kitétellel, hogy mindketten túlzásba vitték. Lennonban volt ízlés és mértéktartás. Bono viszont sokszor nyálas. Lennonál még a legérzelmesebb dalai is nyálasságon innen maradnak. Illetve a legkilátástalanabb hangulatú dalai (Yer Blues, Cold Turkey) se mennek át nihilistába (Cobainre gondolok itt), mindig ott van benne az erő a folytatásra. És amúgy nagy U2- és Nirvana-rajongóként írom ezeket. Lennon zenéje mindig jöhet és mindig jól jön, mert elég sokféle és semmilyen irányba nem sok: nem túl hard és nem túl soft sose.
Szóval a "rockos-Lennon" is csak egy legenda, egy közhely... Hiába mondogatta mindig, hogy ő nem ír az "öregségről", mint Macca a "When I'm siyty four"-t - valójában később (de még negyven éves kora előtt!) sok-sok száma ilyen. A "Paul"-nak ajánlott három/négy szám is (amelyet az Anthologyk-ra csináltak) is mind-mind lassú, szomorkás, "öreges". MacDonald írja, hogy a a "Real love"-ot is fel kellett gyorsítani, hogy valami húzása legyen...
Mindez nem értékítélet persze, ezek jó dalok - csak újfent figyelmeztetés, hogy Lennon sokat hangoztatott véleményeinek "nem szabad" hinni...
A nagy rocker Lennon, aki hiába tett hitet a stílus mellett Rock And Roll című lemezével közvetlen visszavonulása előtt, mégis nagy kihívás összegereblyézni a szólóéveiből egy saját dalokból álló rockos válogatást.
avagy miért nem adják ki újra Lennon Live In New York City lemezét?
Miért nem?
- elég szedett-vedett a kísérőzenekar az egy szem Jim Keltner-t leszámítva
(túlságosan hangsúlyos a szaxofon is: bárcsak a torontói zenekar játszana itt is – de ezúttal végig Lennon-dalokat)
- ebből következően nem egy klasszikus, Lennon legendájához, hírnevéhez mérhető koncert
- pont a legrosszabbul fogadott lemeze idején adta ezeket a koncerteket
- a Woman Is The Nigger Of The World akkor is necces dalcím volt és ma is az – mi rajongók hiába értjük a mögöttes koncepciót, ha a nagyközönség nem lát tovább a címnél
- hiába teljes koncert, mai mércével elég rövid
- emiatt vagy egy mindkét koncertet tartalmazó CD/DVD csomagban lenne értelme kiadni vagy a Some Time... deluxe verziójában, méregdrágán
- a lemezkiadók kapzsiságát ismerve utóbbira ácsingózhattak, csakhogy egy a maga korában se fogyó lemezt méregdrága dobozban végképp nem venne meg senki: egyszerűen vannak albumok, amit nem szépít meg fél évszázad sem: ennek legjobb példája talán pont a Some Time… (így jótékonyan át is ugrották, de azért egy darabig eltöprenghettek rajta: idén a Mind Games jön ki úgy, de már az is egyéves csúszásban van)
Miért kéne?
- a két koncertből biztos össze lehetne vágni egy jó lemezt
- az esti koncertet Lennon élete egyik legjobbjának tartotta
- frenetikus ahogy nyomja a Come Together-t a Lennon Anthology-n megjelent esti verzióban
- a '86-ban megjelent lemezen is végig nagyon jól énekel, nyersebben, mint stúdióban, mégis ugyanolyan jól
- a Some Time… lemezről is sikerült a legjobb/jó dalokat kiválasztani
- emiatt csupa jó dalt játszanak, csak keveset (ha megjelenne újra DVD-n is, én bármikor beülnék egy mozivetítésre is)
- mivel azt mondják, egy jól szóló zenekarhoz a jó dalok mellett egy jó énekes és egy jó dobos kell, ez itt adott is, nem rontja el a koncertet a szedett-vedett zenekar: én napok óta hallgatom az albumot és egyre jobban tetszik (szinte úgy vagyok vele, mint anno a Rock And Roll lemezével: évekig nem hallgattam a szaxofon-túltengés miatt, aztán rákaptam, Lennon olyan zseniális rajta végig) még ez a gyengébbnek tartott nappali koncert is (igazából nem is értem, hogy volt két dobos a koncerten: váltogatták egymást?
Lennon is érezte, hogy az Elephant’s Memory dobosa nem elég jó egyes dalokhoz?)
- „történelmi értelemben” is fontos a két One To One koncert: se előtte se utána nem volt előre elpróbált, teljes koncertje a szólóéveiben: csak itt-ott (segélykoncerteken, tévéshowk-ban) néhány dal és a Toronto-koncert.
Apropó, én ezeket a „néhány dalokat” is összegereblyézném egy hivatalos kiadványra még akkor is, ha van átfedés a dalok között: hozzácsapva a 3 Elton John-koncertes dalt az is kitehetne egy Lennon-koncertlemezt.
Még egy live boxot is el tudnék képzelni: a Toronto CD/DVD-n, a One To One 2 CD/DVD-n és ez a válogatás CD/DVD-n (talán mindegyik ilyen egy-kétdalos fellépésről van képfelvétel is).
És akkor így "mégiscsak" lehetne egy hagyományosan méregdrága box: nem kéne „elpazarolni” (magyarán emberi áron adni) külön kiadványként a One To One-t, de nem is kéne a Some Time-mal együtt megpróbálni megvetetni horror áron.
Plusz így, hogy a Signature Box-ba nem került be élő album (de ez is csak részben igaz, hiszen pont a Some Time... szörnyű második lemeze…), jó kiegészítés lehetne amellé egy ilyen live album box set.
Csak ugye mikor?
Minél tovább halogatják, annál kevesebben fogják megvenni.
Lehet, hogy már most is késő, hiszen ez a stúdióalbumokhoz, pláne mondjuk az Imagine-hez képest mindenképp egy rétegkiadvány volna, viszont 2024-ben vagy még később gyakorlatilag lehetetlen, hogy megtérüljön az időbeli és anyagi ráfordítás, röviden nem fog abban a példányszámban fogyni, ami miatt a kiadónak megérné ezzel szöszölni.
Miközben már annak is 10 éve, hogy Jack Douglas Yoko kérésére újrakeverte a One To One felvételt – de azóta sem kezdtek vele semmit...
Nekem a mai napig nincs meg ez a lemez eredetiben: legalább 15 éve várom, hogy egy méltó újrakiadást kapjon. Egyik nap láttam egy oldalon 6800 Ft + pkg áron egy celofános, vadiúj CD-t (magyarán a közel 40 éves kiadvány bontatlanul). Ha így folytatják, ráfanyalodom... :-S
A beat irodalom három emblematikus alkotása Ginsberg Üvöltése (1956), Jack Kerouac Útonja (1957) és William S. Burroughs Meztelen ebéd (1959) című regénye volt.Sőt,Kerouac az Úton első erőteljesebb változatát már 1951-ben papírra vetette.
Ehhez képest a The Beatles életében először 1961-ben járt ún. stúdióban "Nyugat-Németországban".Ez eszembe juttatja,
milyen qrva jól énekli John az Ain't She Sweet című dalt,ami egyébként 1927-es(!) szám.
No meg azt is,milyen jó a Cry For A Shadow vampje.
Teljesen valid hozzáállás, ha nem akarsz ezzel foglalkozni. Csak ne tagadjuk a valóságot. A Beatles-rajongók általában precíz történészek, az együttes életének minden percét és minden szereplőjét számon tartják, tudományos igénnyel vonnak le következtetéseket, de amint valami aljasság gyanúja felmerül (akár csak a háttérmunkások kapcsán), azonnal óvatos nyuggerekké válnak, "jaj, hát én igazán nem tudok erről semmit, manapság annyi mindent hall az ember...". A hatvanas évekről beszélünk, digitális rögzítőeszközök sehol, Me Too-mozgalom sehol: nyilván gigantikus orgiák zajlottak a Beatles-turnékon, és nyilván a haveri brancs is részt vett benne, és nyilván ment a fiatalkorúak manipulációja.
