Úgy örülök, hogy rátaláltam erre a témára! Szívemet narancs fénybe burkolja s ápolja a sok-sok répa.
Nem szeretnék majmolónak tűnni, csak baráti jobbot szeretnék nyújtani, én a méltatlanul elfeledett krumpli költészet képviselője.
Persze elsőre úgy tűnhet mintha utánoznék, majmolnék de eszem ágában sincs ilyet tenni, én látom, hogy mi rokonok vagyunk, lévén két gyökeret/gumot ízeset-éltetőt dalolunk.
Remélem versem a szerelemről csalódásról hiányról és persze a krumpliról elfér, ebbe a nagy veteményesbe, mely szép répáktól tündöklik, de talán képes rá, hogy befogadja az ősi idők által koptatott, krumplit is magába. Ha nem, hát én leszek a krumplik mártírja!
Ne fecséreljem tovább az időt, egyetek, krumplit éltetőt, csak nehogy úgy járjatok, mint ennek a versnek szerelemtől fűtött szívű mára búbánatba roskadó hőse.
__________________________________
Szerelem, hiány, csalódás
Tegnap krumpli főzeléket ettem. Krumplit, pedig soha nem szerettem.
Vagy tán még is, nem emlékszem. Dehogynem, szörnyű vágyban égtem.
Most krumpli nélkül járok kelek, Krumplis tésztán nem élhetek!
Sok széppel ámított, Ízes sírban ringatott.
Nem tudtam akkor tájt, Mit tudhattam olykor már, Álnok krumpliról, Érzéketlen csalóról.
Szirén ének ez, nem is ének, Csalárd szívtépő, kábító ízek.
Írnék én írnék szépet, Írnék a győzelemről, Írnék létről, szerelemről. Nem megy vaj' mi végett?
Mert előttem csak krumplik lebegnek. Bánatomról csak a krumplik tehetnek.
Krumpli keretbe bújtatott versem, Gumóban nől' a föld mélyében.
Krumpliért folyton epekedtem. Most már nem kell... Eleresztem
De még mindig szeretem Tán Ő is szeret engem.
__________________________________
Remélem ez a kis vers nem lesz Varró Dániel szégyenére, talán épp ellenkezőleg, büszkeséggel tölti majd el, hogy 9 év távlatból meg ihletett, téma nyitásával egy olyan a jövőben majd nagy nevű költőt mint én.
Utólag még szeretnék répákban és zöldségekben gazdag egészséges ebédeket kívánni.
Azmikor születtem, nem jeleztek nagy répákat messiás-mutató, különös csillagok, csak az Anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nékem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét, hogy egyszer földnek bennem kedve teljék. Isten tudja, honnan, palástot kerített, aranyosrépamintás palástot vállamra terített, fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édesanyám izent a köveknek, szíve ment előttem előre követnek. Amíg o van, vígan élném a világom, nem hiányzik nekem semmi a világon, három bánat teszi boldogtalanságom. Az egyik bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni? A másik bánatom: hogyha o majd holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, az Ő édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom.
A negyedik bánatom, hogy ezt a verset nem én írtam, hanem Mécs László...
Elmondottam a szélnek lenn a kertben, S a Hold is tudja már, hogy nem szeretlek. Virágaid és vallomásaid, Tán azt hiszed, hogy örömet szereztek. Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Hol a kezed a répámra tévedt. Gyűlölöm az emlékedet, Ez a pár nap mi volt neked? Kinek felelsz, kinek bűnhődsz érte?
Gyűlölöm már életemben mindig, Tekinteted puha, nagy bilincsit. Szemed sarkán azt a vásott, Azt a rejtett mosolygásod, Azt a hívó, titkos kicsi fényt. Gyűlölöm a barna hangod, Ezt a furcsa mély harangot. Nékem tűzvészt kongatott, Mikor a répámra suttogott.
Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Hol a kezed a reppámra tévedt. Akármilyen csodaszép volt Az volt a baj, az a rép-csók!!