Aztán Barbi tánca napról napra egyre követhetetlenebb lett: akárha idegen bolygók gravitációját vette volna kölcsön, szökellt és lebegett apró teste a száradó kabátok közt. Mégis folyton úgy alakult, hogy a füstbe burkolt ablakra szegeződött a tekintete minden kötelező és improvizált fordulóban. Tekintetük mind gyakrabban dörzsölődött össze, és kovakőként csendültek egymásnak. Ken egy dalt énekelt magában, ahogy az ablakon át a táncot figyelte.

Barbi nem hallhatta és nem ismerhette a dalt - Ken maga találta ki, éppen erre az alkalomra. Mégis, a tánc napról napra egyre inkább követte Ken csöndes dalának ritmusát. Szomorkás, de szenvedélyes dal volt, a madzagokon ringó nadrágok lomhán alkalmazkodtak hozzá, Barbi pedig mint egy beteg halacska, úgy röpködött közöttük. Sörborongó Dal, ez volt a címe, és így szólt:

(Ad notam Homokóra)

Amikor az álom súllyá nehezül,
S felébred az éjjel odakint
Minden, ami megvan, messze menekül
S minden, ami kell még, közelít.

Nem tudom, hogy lesz-e egyszer több is, mint a vágy,
Mégis amíg van türelmem, tudok várni rád
Lehet, hogy valóra nem válik ma még
De szükségszerű minden, ami szép.

Soha, soha nem találtak volna egymásra. Annál a büszkeség és a rettegés erősebb volt. Csak látták a másik szempárt - de nézni már nem merték. Hogy a pupillák látványától vagy a tükörképtől féltek, ma sem tudják. Ám a gőg gerince végül megroppant.

Azon a napon Ken ebéd helyett két krokodilcsipesszel a zsebében kiosont a kertbe. Lepedők érkeztek reggel, s most a télvégi-tavaszi szélben bumfordi kísértetekké változtak. Vonaglásuk takarásában Ken összeszorította a száját, és a füleinél fogva felerősítette magát a szárítókötélre.

Nemsokára felnyüszített a kertajtó. Barbi megérkezett, és nekifogott szokásos ebéd utáni valcerjének. Hiába tekintgetett azonban a megszokott ablak felé, csak egy fikusz bámult rá közönyösen. Akkor megváltozott az egész koreográfia. A tánc nem a pillangóé, hanem a hajnali napfény elől menekülő denevéré volt már: táncolt a lepedőkkel, a megfoghatatlan kísértetekkel, a haza sem járó lelkekkel.

Egyik árnytól a másikig bolyongott, öntudatlanul és keserűen. Végül a tántorgó tánc Ken karjaiba lökte, aki már erősen sajgó fülekkel, halkan énekelve csüngött a kötelén.

És azzal a pillanattal véget ért a filmzene. Egymásba kapaszkodva ringottak a kert közepén, a rózsaillatú öblítőfelhőben. Sokáig maradtak így, a lobogó ágynemű dobolta nekik a mozdulatlanság indulóját.

- Sohasem derült volna ki - suttogta végül Ken. - Olyasvalaki vagy, akit átölel az ember, és aztán nem engedi el.
- Kiderült volna így vagy úgy - felelte Barbi. - Olyasvalaki vagy, aki átölel, és aztán nem enged el.
- És most mégis - bökte ki a fiú. - Fáj a fülem már nagyon.

Mégsem.