Gábor tudta az utat. Nagypapájával volt már néhányszor a Kamaraerdőben, amikor a papa még nem szenvedett annyira a reumától és a csúztól. Átszálltak a villamosra, és egyenesen a végállomásig zötyögtek vele. Csendesen beszélgettek, a kocsiban csak egy öreg bácsi utazott rajtuk kívül. Odakinn szikrázó napsütés. Az erdőben már találomra választottak egy-egy ösvényt, hol jobbra, hol balra, hol előre tekeregtek a fák alatt. Végül Gábor megállt egy vadszamócás liget mellett.

- Itt jó lesz, ugye? - kérdezte. Gabi csak átölelte válaszul, és rámosolygott. Megcsókolták egymást, s az addig hallgató madarak egyszerre röppentek szerteszéjjel. Az árnyék vibrált, ahogy a szárnycsapásoktól rengő lomb felszakadozott.

Ketten takaros kunyhót építettek a közeli szeméttelep deszkáiból, ágakból és fűből. Gábor földdel tapasztotta be a házikót, és nemsokára virágok verték fel a falakat. Végül még egy kedves gomba is megtelepedett az ajtó felett. Gabi összebarátkozott vele, és amíg Gábor vadászni vagy lopni ment, ő megtanulta, melyik gombák és gyümölcsök a legfinomabbak az egész erdőben. Attól fogva gyűjtögettek is, és a nyoszolya mellett mindig volt friss alma vagy vackor. A szemétdombon sok hasznos holmit találtak: hordókat az esővíznek, harmatgyűjtő lavórt, autógumit. Az abroncsokat beásták a ház előtt mert az ovilovacskák azért hiányoztak. Gábor szögeket és lökhárítókat cipelt haza. Ezekből rafinált csapdákat szerkesztett, az áldozatokat pedig edzett, fényes tengelyen sütötték omlósra.

Gábor és Gabi felfedezték a szerelmet. Éjjel, amikor a szamócák vad vérvörösen duzzadtak az ablakocskák alatt, Gabi kacér kacagása válaszolgatott a tücsköknek. Mindenen megosztoztak, amijük csak volt. Még saját magukon is. De továbbra sem beszéltek túl sokat. Inkább azokat a dalokat énekelték, amiket anyák napjára tanultak még az óvodában. Néha körbesétálták az erdőt, máskor csak kifeküdtek a domboldalba, és összeölelkezve olvasgatták a felhőket.

Gábor és Gabi történetét nagy sikerrel játsszák a színházak