A románok még mindig szeretik a magyarokat

Megkérdezem tőlük, nem bánják-e, ha lefényképezik őket, mondja Phillip Cox, a témesrékási Cramele Recas borászat egyik tulajdonosa. Az igen szép dűlőkben szorgalmasan szüretelő munkások látványa kézenfekvő fotótéma. Sok tucatnyian hajlonganak-rohangásznak a sorok között, a kékszőlővel teliszedett ládák tartalmát a traktorok konténereibe borítják, megy az anyag a zúzó-bogyózókba, onnét a présekbe, tartályokba. A szüretkor több száz fős csapatban gyerekeket is látni, egész családok jönnek, kapnak szállást, ellátást, mennyiségre fizetnek, a redkorderek havi 400 eurót is összeszedhetnek.

A Cramele Recas tíz éve épülget az egykori állami gazdaság romjain, illetve most már nem nagyon épülget, mert készen van. Leállni persze nem lehet, a régi, elhasználódott ültetvényeket ki kell váltani újakkal, korszerűekkel, most is zajlik egy sok hektáros kivágási-telepítési program. A román–angol tulajdonú borászatnak 700 hektárja van, ahol évi ötmillió palack bor készítéséhez elegendő szőlő terem. A Cramele Recas a román Hilltop Neszmély, jutott eszünkbe a párhuzam: a termékek jelentős részét a nyugat-európai piacon értékesítik, rengeteg boruk megy Angliába, megbízható minőségben, olcsón.

Temesrékáson sem a felső polcokra készül a borok nagy része, nem szemmagasságban kell őket keresni a londoni szupermarketekben. Az alapkategóriában félédes vörösök is vannak, más kérdés, a presztízsboraik nem pusztán hibátlanok, igazi egyéniségek is akadnak közöttük, amit a borversenyeredmények is visszaigazolnak. Az idei budapesti Vinagorán például két Cramele Recas-bor is éremhez jutott.

Szőlőt a svábok

A román borászat a magyarhoz hasonló kihívásokkal küzd. Az adottságok nem kedvezőtlenebbek, mint hazánkban, viszont mélyebbről kell visszakapaszkodniuk. Nem most, két évvel ezelőtt jártam az egészen fantasztikus Dealu Mare borvidéken, közel Bukaresthez: a hosszú kilométereken át elnyúló, végig déli kitettségű dombokon a területek három százaléka volt betelepítve, rengeteg pusztuló szőlőt lehet látni. Ilyen nálunk nem nagyon van, de legalábbis kevésbé jellemző.

Ebből a szempontból Rékáson is jobbnak tűnik a helyzet az átlagosnál, nyilván a Cramele Recasnak köszönhetően. A bánáti bornak mindig is jó volt a híre, a szőlőt a svábok, a zöldséget és az egyéb gyümölcsöket a magyarok termesztették, mondják a románok, akik amúgy nagy tisztelettel figyelik a magyar borsikereket. Cox is, aki echte angolként telepedett le Romániában – felesége, Elvira román –, erősen örült az ajándék St. Andrea-kartonnak.

Az is különbség, hogy míg nekünk van Tokajunk – amelynek világhíre ugyan korántsem annyira elsöprő, mint amilyennek vélni szeretjük, de mégis benne van valamennyire a köztudatban –, addig a keleti szomszéd semmi ilyesmire nem lehet büszke. Az egykor híres desszertboros Cotnari borvidéken egyetlen valamire való pince sincs, legyint a Cox família, hiába telt el húsz év a rendszerváltás óta. De két kézen meg lehet számolni az ország összes modern pincészetét is.

A román földrajzi helyzet Franciaországéra hasonlít – igaz, az óceán nincs is közel, ezért más az éghajlat –, a hagyományok jelentősek, ám a minőség ott is kikerült a szempontok közül azokban az évtizedekben, amikor az orosz piacot kellett leitatni édes lőrékkel. A Cramele Recas ilyen értelemben sziget Délnyugat-Romániában. Nemcsak a borokkal, már azzal is, ahogyan kinéz. Ez a borászat Németországban, Ausztráliában vagy Chilében is lehetne, látványát és technológiai felszereltségét tekintve egyaránt.

Ménes szőlővesszein

Románia amúgy nem feltétlenül európai uniós tagállamot juttat a kényes látogató eszébe. Az egész ország – vagyis az az oda-vissza háromszáz kilométer, ami megjártunk most, meg az a másfél ezer is, amelyet 2007 őszén tettünk meg – egy csaknem egybefüggő, hatalmas útépítés, két kilométerenként állítanak meg az aszfaltozógépek és az úthengerek között ácsorgó munkások. Nem kizárt, hogy egyszer készen lesznek. Ahogy a városok felújításával is: Arad és Temesvár utcái is vagy brutálisan porosok, vagy fel vannak dúlva, csak kisebbrészt csillognak-villognak a felújítás után. Ez utóbbi tekintetben Nagyszeben a csúcs, megint csak két évvel ezelőttről: a kulturális fővárosság okán olyan szépen-ízlésesen glancolták ki a várost, hogy öröm benne lenni.

Ha a Bánátban tényleg zöldségeltek is a magyarok, és a borászkodást meghagyták a szászoknak, Aradhegyalján biztosan volt közük a szőlő levéhez is. A legenda szerint Kölcsey Ferenc eredetileg nem is Tokaj szőlővesszeit akarta beleírni a Himnuszba, hanem Méneséit, de meggondolta magát. Így volt-e, vagy sem, mindegy. Ami viszont fix, a magyar Balla Géza szintén tíz éve próbálja visszahozni a régi időket.

A termelő birtoka itt is az egykori gazdaságból nőtt ki, utolsó elnökként előbb úgy gondolta, egyben kellene tartani a szövetkezetet. Nem ment, megcsinálta kicsiben, amit nagyban tervezett. Annyira nem kicsi a kicsi: a Balla-területek 60 hektár fölött vannak, ez magyarul középpincészetet jelent. A kadarkák, a kékfrankosok, a cabernet-k évről évre finomabbak, a borászat és a panzió szép – nagyrészt európai uniós pénzekből húzták fel és rendezték be az objektumokat. A piaci siker azonban nem feltétlenül garantált. Veszik a borokat Magyarországon és Romániában is, de Balla Géza neve csak a határon innen szerepel a címkéken, a túloldalt nem, ott csak a cégéé, a Wine Princessé. Azt mondják, magyar névvel nehezebb lenne eladni a bort, hiába jó. Lehet, hogy mégsem minden román szereti a magyarokat.

Innen nyerni

Ám ebből nem tapasztaltunk semmit, amikor arra jártunk – itt nyilván nem Balla Gézára gondolunk. Nagy szeretettel fogadtak bennünket Kárpátokon innen és túl egyaránt – akár most, akár korábban a Halewoodnál és a Davinónál –, kedvünkben jártak szívélyesen és lankadatlanul. Román, magyar: két jó barát.

Hogy a kelet- és a közép-európai borászat mire vergődhet – pláne, hogy mikor –, ennyiből nehéz lenne megjósolni. Az igyekezet megvan, a tőke kevés, a presztízs alig mozdult el a nulláról. Ha a magyar bor elismertsége 20 pont a 100-as skálán, akkor a romániaié még a 10-et sem éri el, és a bolgár is fölötte van. Innen szép nyerni. De az is lehet, hogy ennek a méricskélésnek a világon semmi értelme sincs. El kell adni, ami megterem, a többi meg úgyis megjön magától. Nem a franciákhoz vagy az ausztrálokhoz kell méredzkedni, hanem dolgozni keményen, és csak lesz valahogy. Vannak, akik így csinálják.

(hála és köszönet Gali Ferencnek és Bozó Andrásnak)