Katalin
3 °C
9 °C

Ezért virrasztott Orbán Viktor

2011.12.12. 08:03
Lehet, hogy a múlt heti csúcs lesz az Európai Egyesült Államok születésének egyik kulcspillanata, de az is lehet, hogy az EU szétesésének előszobájának tekintik majd utólag. Hogy függ össze az adósmentés a háború elkerülésével? Milyen veszélyt jelent a demokráciadeficit, ami a Brüsszelnek biztosított túl nagy beleszólással könnyen kialakulhat? Az euró válságának megoldási irányait rendeztük három kategóriába, majd az ezen belüli dilemmákat vettük sorra, hogy végül megnézzük, mire jutottak az EU tagállamainak vezetői csütörtökről péntekre virradóra.

Európának az a nagy gondja, hogy szinte az összes tagállama eladósodott. Néhány közülük már annyira, hogy külső segítség nélkül képtelen törleszteni, és ez már a jobb állapotban lévők biztonságát is veszélyzteti. Egyre nehezebben jutnak hitelhez az egyes országok, és ez tovább lassítja az egyébként is döcögő gazdaságokat. A probléma alapja, hogy az euróhoz nem rendeltek erős központi intézményeket és szabályokat.

Három fő válságkezelési iránnyal próbálkoztak eddig. Mindhárom irány felvet egy csomó nagyon nehéz dilemmát, és mindhárommal foglalkoztak a tagállamok vezetői a csütörtökről péntekre virradó éjszaka tartott csúcson. Milyen esetben meddig jutottak?

I.

Első irány: adjunk pénzt a bajban lévőknek

Ez volt az első reakciója az EU-nak a válság kezdetekor. Már 2010-ben az EU (az IMF-fel együtt) hiteleket kezdett adni a bajban lévőknek. Először Görögországnak, aztán Írországnak, majd Portugáliának. Ezzel több probléma is van.

Papandréu, Van Rompuy és Barroso a július 21-i EU-csúcson
Papandréu, Van Rompuy és Barroso a július 21-i EU-csúcson
Fotó: Georges Gobet

Első probléma: nincs az a pénz

Kedvezményes hitelekkel ugyan lehetett érdemben segíteni a felsorolt országokon, de legfeljebb Írországban látszik, hogy érdemben javul a helyzet. A görögök azóta újabb csomagra fanyalodtak, és rendre felmerül, hogy Portugáliának se elég az eddigi kölcsön. Ráadásul, ha egy olyan nagy ország, mint Olaszország vagy Spanyolország is segítségre szorul, akkor számukra is elegendő mennyiséget már nem lehet összeszedni.

Második probléma: senki se szeret adni

A kedvezményes hitelekért jótálló országokban nem lelkesedik a közvélemény, hogy a rosszabb helyzetben lévők pénzt kapjanak tőlük. Egyre több párt látja, hogy ennek képviseletével népszerűséget lehet szerezni. Ez egyrészt óvatosságra inti a mérsékelt pártokat is, másrészt erősíti a szélsőbalt és a szélsőjobbot is.

A mostani csúcs a brit vétója összefügghet azzal, hogy a kormányzó konzervatív párt képviselőinek egy jelentős része népszavazást kezdeményezett az ország EU-tagságának fenntartásáról. A német koalíció kisebbik pártjában pártszavazást kezdeményeztek a német szerepvállalás ellen. Szlovákiában a legutóbbi EU-s segély finanszírozásának ratifikációja csak a kormány bukása árán ment át. Finnországban és Hollandiában kiválóan szerepeltek a legutóbbi választáson az euroszkeptikusok.

Harmadik probléma: rendszerszerűen nem lehet adni

Az EU működését rögzítő, kvázi alkotmánynak számító lisszaboni szerződés nem engedi, hogy a tagállamok rendszerszerűen kisegítsék egymást.

Ezért az első mentőcsomag érdekében létrehozták az EFSF (eurósánc) nevű alapot, ami kormányközi szerződés alapján létezik, vagyis nem része az EU-s jognak. Az EFSF egy luxemburgi pénzintézet, ami olyan kötvényeket árul, amelyekre az eurót használó tagállamok garanciát vállalnak. Az így szerzett pénzt az EFSF kedvezményes kamattal kölcsönadja a bajba jutott országoknak. A rendszer elég nehézkes, mert ha például az EFSF keretét növelni akarják, akkor azt minden tagállam parlamentjének jóvá kell hagynia. Ez már az első (eddig egyetlen) emeléskor is csak késve teljesült. Az EFSF 2013-ig létezik.

Fotó: Adrian Dennis

Már tavaly eldöntötték a tagállamok, hogy az EFSF helyét egy állandóan működő másik alap, az EU-s jogba már beágyazott ESM váltja fel. Csakhogy ennek működtetéséhez módosítani kell a lisszaboni szerződést. Ezt minden parlamentnek jóvá kell hagynia, és egyelőre ez a menet nincs még lejátszva.

Negyedik probléma: az egyszerű rendszert nem akarják az erősek

A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha nem az egyes tagállamok adnának ki állampapírokat, hanem az egész EU, vagy legalábbis az eurózóna tagállamai. Akkor úgy viselkednének, mint egyetlen nagy állam, ami vállalja a felelősséget mindenkiért, és nem szállhatnának el egyes tagállamokban a kamatok.

Ez az erősebb országokat egyrészt azzal sújtaná, hogy kiegyenlítődne a hitel ára, azaz aki most sokkal olcsóbban juthat pénzhez, mint mások, annak magasabb kamatot kellene fizetnie a mostaninál. Másrészt azt se akarják ezek az országok, hogy a nehezen törlesztők helyett automatikusan jót álljanak a szerencsésebb helyzetben lévők.

A gazdagabbak azt sem támogatják, hogy az Európai Központi Bank nagy tételben kezdjen állampapírokat venni. Ez ugyanis az euró gyengüléséhez, és ezen keresztül saját állampapírkamataik drágulásához és inflációhoz is vezetne.

Mire jutottak ezen a vonalon most?

A csütörtök-pénteki csúcson eldöntötték, hogy az ESM-et már 2012 nyarán működésbe hozzák (persze, ehhez kell még a ratifikáció). Arról is döntöttek, hogy közben az EFSF-et se zárják be, vagyis az egymás kiváltására kitalált intézmények egy évig párhuzamosan működhetnek majd.

Így felgyorsítják az „adjunk pénzt a bajban lévőknek” elv működtetését, még akkor is, ha az elv továbbra is korlátozottan érvényesülhet. Ugyanis most van egy erős korlát: a két rendszer együttesen nem rendelkezhet ötszázmilliárd eurónál több pénzzel (csak az olasz államadósság ennek több mint a háromszorosa). Ugyanakkor most arról is döntöttek, hogy márciusban ezt a plafont felülvizsgálják.

Arról is döntöttek, hogy az ESM majdani műveleteihez nem kell minden tagállam beleegyezése, hanem elég csak a 85 százalékos minősített többség, ha az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank is támogatja a javaslatot. Ezzel ki lehet zárni például olyan helyzetet, hogy Szlovákia egyedül megfúrjon egy mentőcsomagot (októberben ez majdnem megtörtént).

Fotó: Valentina Petrova

Ugyanezt az elvet erősíti az a döntés, ami szerint az eurózóna tagállamai tíz napon belül eldöntik, hogy adnak-e kétszázmilliárd eurót az IMF-nek, hogy azt utána a szervezet továbbadhassa a bajba jutottaknak. Ez azért feltételes ötlet, mert az európaiak azt remélik, hogy a jó példa ragadós lesz, és Európán kívüli országok (például Kína) is raknak majd pénzt az alapba.

A mostani csúcson elfogadott összegek és módszerek biztosan nem hozhatják el önmagukban a megoldást. Inkább csak jelezték, hogy nyitva hagyják ezt az irányt, és ha hirtelen kell pénz, akkor egy kicsit lehet enyhíteni így is a kínon. Az erdőtűz eloltásához ez nagyon kevés, de arra elég lehet, hogy a tűz terjedését meggátolják, vagy legalább lelassítsák.

II.

Második irány: nyelje le, aki bajban van

Folytatva az erdőtüzes képet, ez az irány azt jelentené, hogy hagyjuk a tüzet tombolni, és ha elvégezte pusztító munkáját, a hamutól termékeny talajon egészségesebb erdő nőhet.

Az elv két dolgot jelenthet. Egyrészt, hogy a rossz állapotban lévő országoktól állampapírokat vásárló bankok viseljék el, hogy rossz lóra tettek, befektetésüket legalább részben bebukták, hiszen ez a piac törvénye.

Másrészt azt, hogy a bajba jutott országok menjenek csak csődbe, oldják meg a finanszírozásukat, ahogy tudják, adott esetben szálljanak ki az euróövezetből, aztán a saját valutájukat gyengíthetik addig, amíg kinövik a tartozásukat. A két irány problémáit érdemes külön kezelni.

A magánbefektetők bukásának problémái

Első probléma: ha nincs bank, semmi sincs

A mostani válság közvetlen előidézője éppen a 2008-as hitelválság, ami még nem múlt el. Még mindig sokkal nehezebb hitelhez jutni, mint három évvel ezelőtt, akár a magánszférában, akár az államoknak, akár a bankoknak egymás között.

Márpedig nem képzelhető el növekedés, amíg ezen a három (egymással összefüggő) területen nincs hitel. A semmiből nem lehet építkezni, minden egyszer hasznot hozó beruházáshoz pénzt kell kölcsönkérni. Éppen ezért, ha a bankok hatalmas veszteséget szenvednek, akkor leáll a gazdaság.

Ez nemcsak általában rossz, hanem kifejezetten hátráltatja az aktuális válság megoldását. Ha ugyanis nincs növekedés, akkor nem lesz miből visszafizetni az adósságot. Sőt kifejezetten újabb hitelekre lesz szükség a csökkenő adóbevételek miatt. Viszont ha a bankrendszer van bajban, akkor erre sem lesz hitel, és a kígyó a farkába harapott.

Kipróbálták ezt a módszert Amerikában is, és Európában is. 2008-ban az USA hagyta bedőlni a Lehman Brotherst, éppen arra hivatkozva, hogy a piac törvénye azt diktálja, hogy aki rossz befektető volt, az haljon meg. Csakhogy a bank bukása magával rántotta az egész világgazdaságot, és a következő időszakban nagy bankok és autógyárak sorát mentette meg az amerikai állam.

Fotó: Aris Messinis

Görögország esetében az EU rávette a bankokat, hogy felejtsék el a fennálló görög tartozás felét. Erre iszonyú huzavona után és kompenzáló intézkedések fejében a bankok hajlandóak voltak. Viszont részben ennek hatására a bankok egyre magasabb kamatot követeltek a többi bajban lévő eurózónatag állampapírjaiért mondván, megnőtt a befektetés kockázata. De ha drágul az államadósság finanszírozása, az megszorítás nélkül a költségvetési hiány emelkedésében csapódik le. Amit – újabb ördögi kör – az emiatt szintén dráguló hitelekből kellene befoltozni.

Második probléma: ha bukik a bank, bukik az állam is

Ahol bajba kerül a bankrendszer, ott, mint az előző pontban láttuk, a hitelezés elmaradása, lassulása, drágulása miatt lassul a gazdaság is. Elmaradnak az adóbevételek, nő a költségvetési hiány.

De nemcsak lassan okozhat ez bajt, hanem néhány óra alatt is. A beteg bankrendszerrel bíró államokat ugyanis leminősítik, amitől azonnal megnő az ország államkötvényeinek kamata. Nem véletlen, hogy már 2008-ban is rengeteg pénzt költöttek az eurózóna tagállamai bankjaik megmentésére. Az ír válság például éppen a miatt van, mert a kormány megmentette az összes bankot, amelyek a jelzáloghiteleik tömeges bukásától amúgy csődbe mentek volna. A legjobb kategóriába minősített EU-s államok is félnek attól, hogy egy fokozattal lejjebb minősítik őket. A mostani csúcs apokaliptikus hangulatát erősen meghatározta, hogy ezt a lépést a Standard & Poors múlt hétfőn kilátásba helyezte.

Az országok bukásának problémái

Első probléma: fertőzésveszély

Ha a befektetők azt látják, hogy az egyik ország az eurózónában csődbe megy, akkor elhiszik, hogy bármelyik csődbe mehet. Részben az országok gazdasági összefonódásai miatt, részben azért, mert 2008 előtt éppen a közös pénz védőerejébe vetett hit nyomta le a jobban eladósodottak kamatait is. Azt lehetett hinni, hogy egy eurót használó ország nem mehet csődbe. Ha a hit maradéka is szertefoszlik, mindenki csak drágábban juthat hitelhez, hiszen megnő a kockázat. És aki amúgy is bajban van, az ettől tényleg csődbe megy, mert a drágább hitel még nagyobb adósságot jelent.

Második probléma: drágább kiszállni, mint nem

Miért ne lehetne valakinek kiszállni az eurózónából? Két fontos okot szokás ez ellen felhozni. Egyrészt, ha egy ország átváltaná a pénzét euróról, mondjuk, fabatkára, akkor a fabatka és az euró közti árfolyam gyorsan elszabadulna úgy, hogy a fabatka elértéktelenedne.

Ezért akinek, mondjuk, volt 100 euró spórolt pénze, az hamar úgy járna, hogy megtakarítása hirtelen csak 20 eurót érő fabatka. Ráadásul éppen emiatt az átváltás előtt mindenki, akinek komoly vagyona van, elvinné az euróját külföldre, mielőtt azt fabatkásítanák, és ezzel a kilépő ország végleg elvesztené minden erejét.

Fotó: Aris Messinis

De nemcsak az otthon maradottaknak lenne ez nagyon kényelmetlen, sőt. Az adott országtól korábban állampapírt vásárló bankok pont úgy járnának, mintha rájuk terhelnék a veszteséget, mint azt fentebb láttuk a szomorú következményekkel együtt. És nemcsak a bankok járnának így, hanem az adott országban jelen lévő vállalkozások is. És ugyan ki merne beruházni egy olyan régióban, ahol hirtelen átállhatnak egy sokkal értéktelenebb pénzre? (Az euróban denominált adósság sorsa a fabatka bevezetésével legalábbis kérdéses lenne: ez ugyan elvileg euróban maradna, és ha az állam az átállással nem is váltaná egyoldalúan fabatkára, gyakorlatilag a visszafizetése reménytelenné válna a fabatka biztosan várható gyors árfolyamgyengülése és inflációja miatt. Mert, ugye, az állam hiteltörlesztésre is fordítandó bevételei a kiválástól kezdve fabatkában keletkeznének. )

Harmadik probléma: ahol szorítanak, ott nem nőnek

Ha a bajba jutottaknak muszáj teljesen egyedül kigazdálkodniuk a törlesztést, akkor komoly megszorításokat kell eszközölniük. Vagyis adókat kell emelniük és kevesebbet szabad költeniük. Ez viszont lassítja a gazdaságot, recesszióhoz vezethet (mint az történt Lettországban és Görögországban is). Ettől még nehezebb lesz törleszteni, még több adót kell szedni, és ettől még jobban lassul a gazdaság. Van az a szint, ahonnan egyedül, segítség nélkül már nem lehet kijönni, a legjobb szándékkal sem. Ha valaki kevesebbet keres, mint a havi törlesztőrészlete, az hiába spórol, sohasem tud teljesíteni.

Negyedik probléma: az EU célja a béke

Az Európai Unió ugyan gazdasági együttműködéseken keresztül vált egyre nagyobb és szorosabb szövetséggé, de mindig is elég nyíltan az volt létezésének egyik kitüntetett oka, hogy a kontinensen ne legyen több háború. A 20. század keserű tapasztalatai után úgy tűnt, hogy csak a szoros összefonódás és egymásrautaltság menti meg Európát a következő vérzivatartól.

Ha egy ország vagy régió kiesik a rendszerből, és mindez ráadásul gyors elszegényedéssel, az állam szétesésével jár együtt, akkor jelentősen megnő egy következő fegyveres konfliktus kockázata is.

Mire jutottak ezen a vonalon most?

A magánszféra részvételét a válságkezelésből kizárták a múlt heti csúcson. Kifejezték, hogy a görög példa egyszeri és megismételhetetlen volt, ezzel mintegy elismerték az uniós politikusok, hogy október végi döntésük hibás volt.

Másrészt politikai szinten megerősítették, hogy meg akarják védeni az eurót, ami elvi kiállás a mellett, hogy senki se menjen csődbe, senki se szálljon ki.

Fotó: Aris Messinis

Ugyanakkor kifejezték azt is, hogy üdvözlik a bajba jutott országokban eddig eszközölt megszorításokat. Vagyis az az elv, hogy aki fegyelmezetlen volt, az most szenvedjen, az államok szintjén fontos része maradt a válságkezelésnek. Csak éppen az is látszik, hogy önmagában még ez sem elég.

III.

Harmadik irány: fiskális unió

Ez volt a csúcs fő programja és újdonsága, és ezzel volt a legtöbb baj is. Kiderült, hogy egyforma pénzt csak akkor lehet használni, ha mindenütt hasonlóak a szabályok. Akkor lehet, például, közös kötvényeket kiadni, ha az országok közötti kockázatok is ugyanolyanok. Akkor lehet nyugodt mindenki a szomszédja miatt, ha egymást hatékonyan ellenőrzik, vagy van egy mindenki felett álló erős központ.

A fiskális unió egyrészt a hosszú távú megoldást jelentené, célja hogy kizárja a mostanihoz hasonló válságok kialakulását. De van a válságkezelésben is haszna: olyan erős változást és elköteleződést jelent, ami már rövid távon is növelheti a bizalmat a piacokon. Márpedig a bizalom a hitel könnyű áramlásának, és így a növekedésnek is a feltétele.

Csakhogy egy ilyen rendszer nem kevesebbet jelent, mint föderációt, egy szinte szuperállamot. Azt jelentené, hogy az EU tagállamainak kormányai elveszítenék a jogukat, hogy belátásuk szerint írjanak költségvetést.

Márpedig – háborúk indításán túl – ez az országok legfontosabb jogosítványa. Ez a megoldási irány korlátozottan már eddig is szerepelt az EU eszköztárában: erről szólt a soha be nem tartott, ám elvben az euró születésétől létező, az eladósodást tiltó maastrichti szerződés. Az utóbbi egy évben pedig ezért jött létre a tagállami költségvetések előzetes monitorozását előíró európai szemeszter, és a túlköltekezőket a korábbinál hatékonyabban büntető hatos jogszabálycsomag.

De most ezekre is hatalmas lapáttal készültek rakni a tagállamok.

Fotó: John Thys

Egészen leegyszerűsítve az ezzel kapcsolatos új igényt Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter így foglalta össze: ne léphessen hatályba olyan költségvetés, ami eladósítana egy országot.

A fiskális unió problémái részben elviek, részben gyakorlati-technikai jellegűek.

Elvi problémák

Első probléma: demokráciadeficit

A tagállami parlamenteket illetve általuk a kormányokat a polgárok választják, nekik tartoznak felelősséggel, tőlük kapják a felhatalmazást döntésekre, és előttük mérettetnek meg a következő választáson. Ettől demokratikus a rendszer.

A tagállamok kezének megkötésére két lehetséges koncepció van: legyen egy erős központ, vagy ellenőrizzék egymást. Egyik sem annyira demokratikus, mint a fent vázolt, jelenlegi gyakorlat.

Demokrácia deficit egy új hatalmi központ esetén

A jelenlegi struktúrában csak az Európai Bizottság lehetne ilyen központ. A bizottság tagjait azonban nem választja senki. A biztosokat ugyan a kormányok delegálják, de feladataik elosztásáról már a bizottság elnöke dönt. A bizottságban dolgozó hivatalnokok pedig politikai szempontból nem függenek senkitől, versenyvizsgákon nyerik el állásukat.

Akik az egyes kormányokat ellenőrzik, azoknak semmi közük sincs az adott országhoz, a választók akaratához. Lényegében egy szakértői testületnek szerveznék ki a kormányzás egyik alapvető feladatát.

Lehetne persze valamilyen európai kormányt választani, csak ez a teljes EU újragondolását jelentené, és jelenleg semmilyen koncepció sincs rá. Összeurópai választást tartani egy nyelvileg és kulturálisan ennyire tagolt területen őrült kihívásnak tűnik.

Demokrácia deficit az egymást ellenőrző kormányok esetén

Ha az ellenőrzési munkát ki is szerveznék a bizottság hivatalnokainak, akkor is megtarthatnák a végső döntést a politikusok maguknak, ha a kormányfőket tömörítő tanács kezébe adnák a végső szó kimondásának jogát.

Nagyjából így volt ez eddig is, és a rendszer nem működött. Ugyanis túl nagy politikai kavarodást okozott, hogy egymást büntessék a tagállamok: az erős nagyokkal senki sem mert packázni, a gyenge kicsik meg hivatkozhattak arra, hogy ha valamit szabad Jupiternek, akkor nekik miért nem.

Fotó: Georges Gobet

Ráadásul hiába van demokratikus felhatalmazása az összes kormányfőnek, az csak saját országuk népétől való. Felmerülhet a kérdés, hogy miért írjon elő másik 26 ország a mi miniszterelnökünknek valamit, ha őket mások választották meg.

Demokrácia deficit általában

A távoli, közvetlenül számon nem kérhető ellenőrzési mechanizmusok könnyen megutáltathatják az emberekkel az EU-t, és ez megerősítheti az euroszkeptikus pártokat. A nagy összefogásnak könnyen az lesz a vége, hogy a széthúzást hirdető pártok veszik át a hatalmat egy csomó országban, és lebontják az egész rendszert.

Másrészt ha egy államról kimondják, hogy bűnös, akkor az időzítéssel alapjaiban lehet befolyásolni az adott ország jövőjét. Ha például valahol áprilisban vannak a választások, és csak májusra lenne kész a jelentés, de már márciusban lehet tudni, hogy itt büntetés néz ki, akkor szivárogtatni kell? Lehetséges ilyet titokban tartani? Ha cáfolnak is hivatalosan, egy álhír nem tudja alapjaiban befolyásolni a kampányt? Kormányokat lehet buktatni egy ilyen eszközzel.

Második probléma: tényleg olyan okosak vagyunk?

Sem a politika, sem közgazdaság nem olyan mint a természettudományok, nincsenek kőbe vésett törvények, sokszor kell improvizálni. Ugyan a konkrét kiadásokba nem szólna bele semmilyen központ, de lehetnek olyan helyzetek, amikor lehet értelme magának az eladósodásnak: elemi károk elhárításakor, nagyon kecsegtető beruházások esetén, vagy a gazdaság felpörgetése érdekében a fogyasztás növelésért. Miért ne láthatnák ezt jobban a helyi viszonyokat ismerő politikusok mint egy brüsszeli agytröszt? Vagy megfordítva: miért ne lehetne a joga egy népnek a vesztébe rohanni, ha azt úgy találja jónak?

Technikai problémák

Első probléma: a pénzbüntetés mit ér?

Az EU-s szabályok megsértésének legtipikusabb szankcionálása a pénzbírság. Ez azonban elég furcsa eszköz éppen az eladósodás esetére, hiszen akinek az a baja, hogy nincs pénze törleszteni, az egy büntetés kifizetésével csak még nagyobb bajba kerül. Vagyis a megoldást inkább hátráltatja a büntetés elve. A büntetés így legfeljebb elrettentő erőként lehet hatásos.

Éppen ezért merült fel több ötlet is a fegyelmezettség kikényszerítésére: az egyik arról szólna, hogy minden ország tegye bele az alkotmányába, hogy eladósodni tilos. Felmerült az előzetes büntetés ötlete is, vagyis már akkor kelljen büntetést fizetni, ha még nincs eladósodás, de már látszik, hogy lesz. Itt az a veszélyes, hogy a jóslás jogilag nehezen értelmezhető kategória.

Fotó: Mustafa Ozer

Végül a harmadik nagy ötlet az, hogy veszítse el az EU-ban a szavazati jogát az az állam, amelyik eladósodott. Ehhez azonban alapjaiban kellene átírni az EU működési rendjét, és az ötlet megvalósítása egészen bizarr helyzetekhez vezethet. Akár olyan nagyhatalmi játszmákhoz is, amikor az erős állam a rivális csődbe vitelére játszik, hogy utána nélküle az ellenfél számára kedvezőtlen szabályokat verjen át a tanácson.

Második probléma: a szerződésmódosítás

Ahhoz, hogy hatásköröket vegyenek el uniós szervezetek a tagállamoktól, módosítani kellene a lisszaboni szerződést. Ennek lehetséges módjáról is nagyon kemény viták mennek, de maga az elv is elég problémás.

Egyrészt, egy ilyen módosítás mindig nagyon lassú, és most a válság miatt gyorsan kellene reagálni. Mindig vannak tagállamok, amelyek vétójogukkal zsarolni kezdenek, hogy valamit kiharcoljanak maguknak. Vannak tagállamok, ahol népszavazást tartanának – Írországban biztosan – és itt igen nagy a kudarc lehetősége. Az ennél sokkal kisebb központosítást ígérő európai alkotmány elvérzett Franciaországban és Hollandiában is a népszavazáson, míg a lisszaboni szerződést első körben az ír választók utasították el.

Vannak persze jogi technikák, amelyekkel lehetséges volna egy korlátozott mértékű szerződésmódosítás, amihez elég lenne a tagállamok palamentjeinek ratifikációja. Az ESM megalakítását is egy ilyen megoldástól várják. Csakhogy a tagállamok zsarolási potenciálja itt is megvan. Ráadásul szabályosan nagyon nagyot lépni így biztosan nem lehet.

Könnyen előfordulhat, hogy egyes tagállamokban például a helyi alkotmánybíróságok, vagy akár maga az Európai Bíróság buktatná el a kísérletet.

Harmadik probléma: lehetséges az elitkör?

A múlt héten Nagy-Britannia miniszterelnöke megmutatta, hogy London nem megy bele a fiskális unió semmilyen módjába. Kilenc másik ország gondolkodási időt kért, míg a 17 eurót használó elvi áldását adta rá. De lehetséges volna, hogy a bíróságot vagy a bizottságot vagy akár a parlamentet másra használja az EU tagállamainak egyik, és másra a másik csoportja? Hogy legyen egy EU1 és egy EU2 elég különböző követelményekkel?

Nincs erre világos válasz. Egyrészt már most más eurózónatagnak lenni, mint nem. Másrészt viszont ez annyira megnövelné a különbségeket a tagállamok integrációs foka között, ami nagyon nehezen volna kezelhető.

Mire jutottak ezen a vonalon most?

Nagyon sokra és nagyon kevésre egyszerre. Sokra azért, mert a fiskális unió sok fontos alapelvét a 17 eurót használó tagállam elvben elfogadta. Kevésre azért, mert a döntés elvi, a részleteket csak márciusra dolgozzák ki, és mert tíz állam kimaradt ebből. Lehet, hogy a múlt heti csúcs lesz az Európai Egyesült Államok születésének egyik kulcspillanata, de az is lehet, hogy az EU szétesésének előszobájának tekintik majd utólag.

Az tizenhetek az alábbi szabályok mellett kötelezték el magukat a fiskális unió létrehozása érdekében:

Az éves strukturális hiányt a GDP 0,5 százaléka alatt tartják. Vagyis lényegében nem költhet többet egyik állam sem, mint amennyi bevétele van.

Ezt a szabályt mindenki beleteszi a saját alkotmányába, ráadásul megfelelő kényszerítő szankciókkal (pl. fel kell oszlatni a parlamentet, ha nem tartják be). És a törvény hatékonyságát az Európai Bíróságnak joga lesz ellenőrizni, pénzbüntetés terhe mellett.

Fotó: Louisa Gouliamaki

Az Európai Bizottság előírhatja, hogy a túlságosan eladósodottak (most szinte mindegyik állam az) milyen tempóban nyomják le az adósságukat. Ez lényegében a megszorítások tempójának brüsszeli diktálását jelenti.

Aki ellen már eljárás van a túlzott hiány miatt, annak a költségvetését egészen szigorúan ellenőrizhetik Brüsszelből. A készülő költségvetések átírására is kötelezhetők lennének  fegyelmezetlenek.

Előre kell szólniuk a tagállamoknak, ha állampapírt akarnak kibocsájtani.

Ahol három százalékot is meghaladja a hiány, ott automatikusan jön a büntetés, kivéve ha a tagállamok kétharmada ezt ellenzi. (A büntetés valószínűleg pénzbüntetés lenne, a szavazatmegvonást a tagállamok többsége eddig mindig ellenezte.)

Mindezek persze még alig kidolgozott elvi irányok csupán. A cél világos nagyjából, de hogy mennyi valósul meg belőle, és az hány országra vonatkozik majd, az legkorábban csak márciusban derülhet ki.