Gyöngyi
9 °C
9 °C

Az alig élő bolygó

2011.11.16. 20:55
Amszterdam lehet az új vízibicikli-paradicsom, és bár valami bűzlik Dániában, Costa Rica már most is a boldogság szigete. Az ökológiai lábnyom modelljét több kritika is érte, de azt jól megmutatja, kik a világ túlfogyasztói.

A kanadai William Rees és a svájci Mathis Wackernagel 1996-ban publikálták az „Ökológiai lábnyomunk: Az ember Földre gyakorolt hatásának csökkentése" című könyvüket. Bár a megjelenés óta többen vitatták, hogy az ebben felvázolt módszerek és számítások alkalmazhatók-e megbízható nemzetközi sztenderdként, mindenképpen fontos tényezővé vált. Elsősorban annak köszönhetően, hogy korábban viszonylag pontos globális mutatónak volt nevezhető, és figyelembe veszi a növekedés felső határát is; vagyis azt, hogy a Föld meddig képes biztosítani a jelenlegi életszínvonalunkat.

A modell a mérés során használt tényezők kiválasztásánál is ezekre az igényekre alapoz. Számon tartja a fosszilis erőforrások negatív hatásait, az állattartáshoz, takarmányozáshoz és a halászathoz szükséges földterületet, a papír- és faipar működéséhez szükséges erdőségeket, valamint az infrastrukturális igényeket is. A rendelkezésre álló földterület alapegysége a globális hektár (gha): a számítások során a tengereknél 0,4-es, a legelőknél 0,5-ös, a szántóföldeknél pedig 2,6-os szorzóval számolnak. Ez adja ki a Föld biokapacitását; ezt 2005-ben 13,4 milliárd globális hektárra becsültek, ám öt év alatt 11,9 milliárdra csökkent. Jelenleg egy személyre 1,8 gha terület jut – aki ezen az értéken túlmutató igényeket támaszt, túlfogyasztónak minősül.

fold10

A számítások azt mutatják, hogy a jelenlegi életszínvonalunk fenntartásához másfél Földre lenne szükségünk, de ha nem változnak a népességnövekedési és fogyasztási trendek, 2030-ra már a bolygó biokapacitásának kétszeresét fogyasztanánk el.

Hollandia: vissza a feladónak

A modellt mára szélesebb körben elfogadták, noha sokszor ellentmondásosnak tűnő végeredményt produkál – és ez csak részben köszönhető a méréshez használt, sokak szerint összeférhetetlen módszertanoknak. Arról mindenesetre elég pontos képet fest, hogy a természeti erőforrások javát a nyugati civilizáció emészti fel.

A protestáns etikával áthatott Dánia egy főre jutó fogyasztását 8,26 gha-ra becsülték, amivel a negyedik helyet szerezték meg a világranglistán, az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Bahrein mögött. A skandináv államokról joggal asszociálhatunk a fjordokra vagy az érintetlen tájra, de Norvégia a lista 18., Svédország pedig a 14. helyén áll, alig lemaradva a 13. helyezett Finnországtól, az ezer tó országától.

Árnyaltabbá teszi a képet, hogy Norvégia ökológiai lábnyoma körülbelül akkora, amekkora az ország igények kielégítéséhez szükséges biokapacitása, Svédországé és Finnországé pedig jóval alatta marad annak: nem nyújtózkodnak tovább, mint ameddig a takarójuk ér.

fold11

Hollandia példája megmutatja, mi történik, ha valaki nem ennyire következetes. Az országban, ahol minden nap milliónyi biciklista kerekezik, az életszínvonal és a népsűrűség túlterheli az ország biokapacitását. Ökológiai lábnyomuk fejenként 6,19 gha, az életszínvonaluk fenntartásához pedig négyszer-ötször nagyobb területre lenne szükségük, mint az országé. Terjeszkedésre nincs lehetőségük, mivel az ország tengerszint feletti magassága minimális, területének húsz százaléka pedig víz alatt van.

A hollandok első kézből tudhatják, hogy a negatív externáliák csak részben háríthatók át másra. Hiába is áltatnánk magunkat azzal, hogy a kínai importpóló legyártásához szükséges 6 kg-nyi szén-dioxidot a kínaiak lélegzik be, mert két lépésből mattot ad a természet. Ha a szén-dioxid kibocsátás - és az ebből következő globális felmelegedés - következtében tovább emelkedik a tengerszint, csak idő kérdése, hogy mikor válik Amszterdam az új Velencévé.

000 APP2001041235208
Fotó: Emmanuel Pain

Az ökológiai lábnyom modellje tehát megmutatja, hogy az erőforrások kiaknázásáért kik a közvetett felelősök, de azt nem, hogy emiatt a Föld melyik része kerül nyomás alá. Az említett Kína ökológiai lábnyoma például lakosonként 2,21 gha, amit a világátlag ismeretében legfeljebb enyhe túlfogyasztásnak mondható. Ugyanakkor Kína világelső a szén-dioxid-kibocsátásban, a globális mennyiség 23,33 százaléka tőlük származik. A természeti károk és az iparosodás mértéke egyaránt elképesztő, és a temérdek széntüzelésű erőmű építésének még az sem szab határt, hogy egyes városokban a napfelkelte ismeretlen fogalom az állandó szmogfelhő miatt. És bár a tartós növekedés elsősorban Kína érdekeit szolgálja, a Kínában gyártott termékeknek az a nyugati világ is haszonélvezője, aminek a keze csak látszólag marad tiszta.

Vaddisznósonka az atommáglyán

A módszertan hitelességét bírálók közül talán a holland Jeroen C.J.M. van den Bergh, és Harmen Verbruggen nevét említik a leggyakrabban. Az Ecological Economics hasábjain, 1999-ben megjelent cikkükben (pdf, 80 KB) alapos kritikával illették az ökológiai lábnyom modelljét, amiért annak globális használata komoly aránytévesztést okozhat. Ellenérveik közt szerepelt a biokapacitás mérésének hipotetikus mivolta, a termőföldek megújulási képességének figyelmen kívül hagyása, de bírálták az egysíkúnak tartott energiafogyasztási forgatókönyvet, valamint számos olyan szempontot, ami rövidlátó környezetpolitikai döntésekhez vezethet.

tk3s evhr 00728617

Világos, hogy a bolygó erőtartalékait csupán felbecsülni lehet; a becslés viszont ekkora nagyságrendnél torz végeredményt is szülhet. Az sem tiszta, hogy a szénlábnyom kiszámításánál (ami a szén-dioxid emissziója által okozott károsodást méri) pontosan hány hektár erdő képes semlegesíteni adott mennyiségű szén-dioxidot. Ugyancsak problémás az alternatív energiaforrások kezelése, mivel a modell ezeket nem veszi figyelembe. Pedig többek között a svéd Vattenfall energiavállalat egy felmérése is rámutat arra, hogy az atomenergia 3,3 gramm szén-dioxidot termel 1 kilowattórányi energia előállítása során, míg ugyanez az érték a földgáz esetében 400, a szén esetében pedig 700 gramm. Az alternatív energiaforrások szélesebb körben való elterjedésével az ökológiai lábnyom tehát egyre kevésbé lesz alkalmas az energiafogyasztás reális felmérésére.

Ebben a rendszerben ráadásul a nagyvárosok egyfajta parazitaként jelennek meg. A fejlett infrastruktúra, a nagy népsűrűség, valamint az alapvető szükségletek ellátásához szükséges árumozgatás energiaigénye ezekben a gócpontokban hatványozottan jelentkezik. A magyarországi városok ökológiai lábnyomának felmérése során kiderült, hogy Győr lábnyoma 23-szor, Budapesté pedig 107-szer nagyobb, mint az általuk elfoglalt területek biokapacitása.

Ráadásul a modell nem számol sem a földterületek megújulásával, sem azzal, hogy ezek esetenként egyszerre több szükségletet is kielégíthetnek. A híres spanyol sonka, a Jamón Iberico például makkon tartott vaddisznóból készül, így a tartásának nincs külön legelő-, illetve erdőlábnyoma.

Nyugati a modell, de keletre tart

Jogosnak tűnhet a kritika, amiért a kutatás módszertana a nyugati civilizáció életviteléből következtet globális tendenciákra, és a környezetre nehezedő nyomás csökkentésének alternatívájaként csak a terjeszkedést vagy a népességfogyatkozást jelöli meg. És persze a gyakran emlegetett életmódváltást, ami alatt általában az egyéni fogyasztói igények csökkentését értik. Hosszabb távon valóban csak ez tartható, ám nem mindig nyílik rá lehetőség. Bizonyos, túlfogyasztással vádolható országoknak nincs más lehetőségük, mint a jelenlegi életszínvonaluk fenntartása.

Szingapúr például a világ legnagyobb kikötőjét tudhatja a magáénak, és még a dúsgazdag Japánnál is nagyobb ökológiai lábnyommal rendelkezik, ugyanakkor a biokapacitása mérhetetlenül alacsony. A jólétük globális problémát jelent, de ha Szingapúr nem nagy forgalmú kikötőként üzemelne, valószínűleg zátonyként tartanák számon.

tk3s 087ceh07232
Fotó: Chad Ehlers

Az igazi globális problémát azonban nem is zsebkendőnyi városállamok jelentik, hanem azok az országok, ahol az életmódváltás épp a nyugati fogyasztási szokások adaptálásával járna, és nem négymillió, hanem milliárdnál is több lakosuk van.

A New Scientist egy korábbi cikke szerint Kína és India felemelkedése a következő években döntő jelentőségű lehet. A washingtoni Worldwatch Institute-tól származó jelentés szerint ez a két ország fogja meghatározni, hogy a növekvő ökológiai instabilitás irányába mozdulunk-e; erre akkor kerülhet sor, ha Kína és India nem hajlandó a hatékony termelés jegyében ésszerűen gazdálkodni az erőforrásaikkal. Ennek kimenetele az elemzés szerint kétesélyes, de aggodalomra adhat okot, hogy – néhány szimbolikus kezdeményezést leszámítva – semmi nem utal arra, hogy ezt az utat választanák.

A boldogság neve: Costa Rica

„Általánosan igaz: tökéletes mutató nincs. A legszerencsésebb, ha többféle mutatót használunk, mert így árnyaltabb képet kaphatunk az ország helyzetéről, társadalmi, gazdasági és környezeti szempontból. A HPI és a HDI mutató-család együtt sokat elárulhat a tényleges jólétről" – véli dr. Szigeti Cecília, a Széchenyi István Egyetem adjunktusa. A Szigeti által említett mutatóknak (mint arra az Alternatív mutatók, jólét és fenntarthatóság Magyarországon című tanulmányában is kitér) közös jellemzője, hogy nem a pénzt, hanem más, összehasonlításra alkalmas mértékegységeket vesznek alapul.

A HPI (Happy Planet Index) nem függetleníti magát az ökológiai lábnyomtól, csupán két további faktort (a születéskor várható élettartamot és az általános elégedettséget) visz a képletbe. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a jóléti állam mennyire szubjektív fogalom: a HPI megmutatja, hogy a tényleges jólét nem a makrogazdasági mutatók függvénye. Az élbolyban található, többnyire közép-amerikai országok ugyanis nemcsak a nyugati civilizációhoz, hanem Magyarországhoz képest is alacsony GDP-vel rendelkeznek; az index tanulsága szerint Costa Ricán ennek ellenére boldogabbak az emberek, mint bárhol máshol a világon.

Ennél összetettebb a HDI (Human Development Index) modellje. „Az egy főre jutó GNI értéke, a születéskor várható élettartam, a kombinált bruttó beiskolázási arány és a felnőtt írni-olvasni tudás mérőszámának kombinációjával méri az egyes országok fejlettségének szintjét. Ha a társadalmi egyenlőtlenséggel korrigáljuk az index értékét, akkor megkapjuk az Inequality-adjusted Human Development Indexet, vagyis az IHDI-t. Ha egy társadalomban teljes az egyenlőség, akkor a HDI és az IHDI értéke megegyezik" – írja Szigeti a fentebb említett tanulmányban.

Alternatív mutatókra tehát szükség van: ezekről a legnagyobb volumenű áttekintést a Stiglitz-Sen-Fitoussi jelentés (pdf, 3,2 MB) kínálja. Ebben az ökológiai lábnyom mutatóinak kritikája is helyet kapott, de hasznosságát a szerzők sem vonják kétségbe. Szigeti összegzi a tanulmány kritikai szegmensének a tanulságát: „Az ökológiai lábnyom globális mutatóként jól használható, de országos szinten már torzít, ha pedig a szubnacionális szintet nézzük, még nagyobb problémákat hordoz."