Ahol egyhavi munkáért öt liter tejet kapunk
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Gazdaság cikkek
Kuba teljesen a dollár bűvöletében él, vontuk le a magvas következtetést szűk két hét utazgatás után. Néha úgy éreztük, mintha a pénzen kívül tényleg semmi nem érdekelné az embereket. Persze ebben nincs semmi meglepő: egy havannai reptéri taxifuvarral vagy egy szoba egy napi kiadásával nagyjából annyit lehet keresni (20-25 dollárral egyenértékű konvertibilis pesót), mint ami egy tanár egyhavi bére.
Ha van munkád, abból nincs pénzed
Az országban hivatalos állásokkal gyakorlatilag nem lehet pénzt keresni, a kemény valuta viszont mindent visz, csak abból lehet menő dolgokat vásárolni. A szerencsésebbeknek az Egyesült Államokban vagy különböző latin-amerikai országokban élő rokonaik utalnak haza több-kevesebb pénzt, de az átlagember egyetlen dollárforrása a szigeten két lábon járó pénztárcaként sétálgató turista.
Ez azért érdekes, mert a 2006 óta hatalmon lévő Raúl Castro egyre határozottabban próbál a kommunista gazdaságszervezés alapjait feszegető reformokat megvalósítani, de mintha mérföldekre le lenne maradva országa a fejben már kapitalista minivállalkozóvá vált lakóitól. A hétköznapi dollármánia nem lehetne nagyobb ellentétben a hivatalos politika csigalassúságával.
Most újabb lökést adtak a reformoknak. Júliusban nagy meghökkenést váltott ki, hogy külföldi – köztük évtizedek óta először amerikai gringó, azaz kubaiul yuma – újságírókat reptettek Havannába, és a külföldi tőkebefektetések bevonzásának fontosságáról beszéltek nekik a kubai pártvezetők.
Sőt, tartalom is volt, hiszen az eddigieknél komolyabb reformokat körvonalaztak: új területeket nyitnának meg magánvállalkozók előtt, lazítanának az állami vállalatokon, és megszüntetnék a bizarr kettős pénzrendszert. De közben kínosan ügyelve hangsúlyozták, hogy azért a rendszer alapja a „népi tulajdon” marad, hogy a szocializmus útján kell továbbmenni, és hogy a sziget nem eladó.
Építik a kommunista piacgazdaságot
Vánszorognak a reformok
Gazdasági újításokból eddig sem volt hiány Kubában, különösen a teljesen befagyott politikai helyzettel összevetve. Amikor a Szovjetunió '89-ben megvonta Kubától az évi többmilliárd dolláros baráti támogatását, megszűnt a KGST, és az ország totálisan elszegényedett a Különleges Időszak alatt, rákényszerültek új devizaforrások szerzésére, és korlátozott reformokra is. Ebből az lett, hogy a mezőgazdasági termelés jelentős része mostanra piaci keretek között zajlik, és beengedtek egy sor külföldi céget az országba, akik vegyesvállalatokat indíthattak. És szépen felfuttatták a turizmust is, leginkább a napfényéhes kanadaiak tömeges beutaztatására építve. A pénz nagyja itt is az állami és a félig külföldi vállalatoknál csapódik le, de azért kicsiben a kubaiak is elkezdhettek vállalkozni: most már rengetegen foglalkoznak zimmerferis szobakiadással (casa particular) és lakáséttermek üzemeltetésével (paladar).
A két éve bejelentett reformok pedig ha szűk keretek között is, de legalizálták az ingatlan- és autóeladásokat, lehetővé tették a hitelfelvételt és a magánvállalkozás néhány új formáját.
Most három új frontot is nyitnak a recsegő-ropogó tervgazdaság lebontásában, derült ki Marino Murillo, a reformok főfelelőse elmondásából. Nem ezek az első piaci reformok, és névleg most is a kubai kommunista pártkongresszus által 2011-ben elfogadott 313 pontos átfogó terv felülvizsgálatáról van szó, mégis nagyok lehetnek a változások. Már ha tényleg megvalósítják őket belátható időn belül.
A gazdaság 90 százaléka állami vállalatok kezében van; eladni továbbra sem akarják őket, de lesz néhány komoly változtatás. Növelik az állami vállalatok mozgásterét, például lehetővé teszik számukra, hogy megtartsák a profitjukat, amiből beruházhatnak, vagy béreket emelhetnek. Azaz ennyire nem nagylelkűek, a nyereség felét tarthatják meg. Mindenesetre nagy előrelépés lesz, ha tényleg nem kell minden cégnek a bürokráciában hosszú utat megtevő engedélyekre várnia, ha költeni akar bármire.
Ennek a másik oldala, hogy lehetővé teszik azt, is hogy ezek a monstrum vállalatok – többek között a távközlési Etecsa, a cukormonopólium Azcuba, a külkereskedelmet bonyolító Cimex, az állami turisztikai, közlekedési és vendáglátó vállalatok, valamint a bánya- és olajvállalatok – csődbe menjenek. Az persze kérdés, mennyire valószerű, hogy ez meg is történik, hiszen állami monopóliumokról van szó, akiknek a helyét új piaci szereplők a merev szabályok miatt nem tölthetik be, és egymással se tudnak igazán versenyezni. Inkább az lehet, hogy a pénzügyi szükségszerűségre hivatkozva a veszteséges állami cégeket keményebben próbálhatják rávenni arra, hogy hatékonyabbá váljanak. Ez elbocsátásokkal fog járni, ami eddig tabu volt.
És már feltalálták a gmk-t
Na de mi lesz azokkal az emberekkel, akiket elbocsátanak a kubai állami vállalatok, vagy az állam? Most hivatalosan 2 százalék alatt van a munkanélküliség – persze a rendszerváltás előtti itthoni tapasztaltakból sejthetjük, hogy valójában mekkora bújtatott munkanélküliség lehet –, és a szocializmus ideológiai kereteibe nem fér bele ennél nagyobb állástalanság. A reformok iránya egyértelmű: szép lassan a magánszférába próbálják majd terelni őket.
Nagyjából egymillió embert akarnak kirakni az állami szférából, és magántulajdonban lévő termelőszövetkezetbe, vagy gazdasági munkaközösségekbe tolni. Ez elég drasztikus, mivel a hivatalos becslések szerint most éppen ennyien vannak a magángazdaságban, az 5,2 millió fős munkaerő 23 százaléka. Egymillió új magán-munkavállalóval hirtelen a duplájára nőne az arányuk, ami máris sokkszerű változás lenne.
Eddig összesen kevesebb, mint kétszáz olyan szövetkezetet jegyeztek be, amelyek nem a mezőgazdaságban vannak (az agrártermelésben viszont már 70 százalékot közelíti a magángazdaság aránya). Az új reformok szerint a szolgáltató szektor olyan alappilléreit terelik magánszövetkezetekbe, mint az állami éttermek, a busztársaságok, a nagybani piacok és a kiskereskedelem, valamint a szakértők, például építészek és ügyvédek.
A külföldiek már megvetették a lábukat
A kubai rezsim minden szocializmusról szóló szónoklat dacára látja, hogy a növekedéshez valahonnan tőkéhez és tudáshoz kell jutnia. Ezért már a legelső reformok között, még a kilencvenes évek közepén előmozdították a vegyesvállalatok ügyét. A képlet nagyon egyszerű: be lehet jönni a szűz területre, ami a nullaközeli bérek és a verseny hiánya miatt szinte garantálja a vastag profitot, de a vállalat legalább 51 százalékát az állam fogja birtokolni, és hasonló arányban részesedik a nyereségből is. Cserébe viszont nem csinál semmit az kormányzat, legfeljebb megvétózza azokat a projekteket, amik nem tetszenek neki – a vállalatok menedzselését viszont teljes egészében a külföldiek végzik.
A legnagyobbak ezek között a kanadai Sherritt (ők nikkelbányákat aknáznak ki Kuba délkeleti hegységeiben) és a francia Pernod Ricard, amely a Havana Club rummal próbál versenyezni az eredetileg szintén kubai, de azóta az USA fennhatósága alá tartozó Puerto Ricóba települt Bacardival. A szivarexport nagy részét egy olyan közös vállalat bonyolítja – a Habanos –, amiben a brit Imperial Tobacco játssza a főszerepet. A Fidel Castroval személyesen jó kapcsolatokat ápoló holland Van 't Wout család pedig a nikkelkereskedelemben megkerülhetetlen. A legújabb fejlemény az, hogy a válság óta kínai cégek kezdeményeztek beruházásokat a gyógyszer- és az olajiparban, a brazilok pedig egy teljesen új gigantikus kikötőt kezdtek építeni Havannától nyugatra.
Nem is olyan rossz nekik
Hosszú ideje nagy vita tárgya, hogy valójában mennyire nyomorognak a kubaiak. A kubai modellel szimpatizálók gyakran felhozzák, hogy Latin-Amerikában sehol máshol nem férnek hozzá az állampolgárok ingyenesen olyan minőségű szolgáltatásokhoz, mint a kubaiak. Tény, hogy a várható élettartam és a teljes életszínvonalat mérni próbáló emberi fejlettségi index (HDI) szempontjából Kuba áll a legjobban az egész kontinensen. Az anticastroisták viszont kétségbe vonják az állami szolgáltatások színvonalát, és joggal szidják a bármiféle innovációt és vállalkozói szellemet csírájában elfojtó tervgazdaságot.
A makrogazdasági mutatók viszont nem olyan tragikusak. Kuba Görögországhoz hasonlítható államadósságot görget maga előtt, egyes becslések szerint a GDP 125 százalékát is eléri az adósság aránya, de ezek túlnyomó többsége baráti (orosz, venezuelai, kínai) kölcsön, amit alacsony kamatok mellett törlesztenek. Az utóbbi években pedig rendre összejött a folyó fizetési mérleg többlet, tehát több pénz jött be turizmusból, nyersanyagkivitelből és beruházásból, mint amennyit elköltöttek importra.
A baj csak az, hogy ez a vegyesvállalatos modell nem teszi érdekelté a cégeket abban, hogy további tőkét ruházzanak be. A külföldiek egyáltalán nem elégedettek a kubai bürokrácia lassúságával, és joggal mélyen bizalmatlanok a rezsimmel szemben. Ráadásul saját vállalataiknak sem lehetnek többségi tulajdonosai, ami miatt kevésbé érdekeltek a fejlesztésekben. A turista tömeglétesítményeken például 5-6 éve nem történt semmi modernizáció. Ez a varaderói stranddal egyébként is elégedett, viszonylag kispénzű kanadai és nyugat-európai turistáknak megfelel, de ahhoz masszív beruházásokra lenne szükség, hogy a többet költő vendégek is megérkezzenek.
Fojtogat a kettős pénzrendszer
A legérdekesebb most bejelentett reform viszont az elsőre teljesen értelmetlennek tűnő kubai valutarendszer megreformálása lenne. A kilencvenes évek közepe óta ugyanis két fizetőeszköz van forgalomban Kubában: az amerikai dollárhoz kötött, azzal egyenértékű kubai konvertibilis peso (CUC), amivel leginkább a turisták, valamint a luxustermékeket (például hűtőszekrényt) venni akaró kubaiak fizetnek, valamint a helyiek által használt kubai peso (CUP), ami a huszonötödét éri a konvertibilis pesonak.
A két pénzforgalom két, egymástól szinte teljesen elhatárolt gazdaságot mozgat. A helyi peso gazdaságban folyósítják az állami béreket, nyugdíjakat, és abban számolják el az egyébként néha világszínvonuló egészségügy és az oktatás költségeit. Az európai szemmel nézve nem túl nagylelkű jóléti állam viszont önmagában teljesen fenntarthatatlan lenne, de nem baj, mert a konvertibilis pesóban bonyolított gazdaság az, amivel fizetnek érte.
A hazai pesogazdaság védett a külföldiektől; ha ők tömegesen megjelennének ott, akkor felmennének az árak. A CUP tehát durván le van értékelve. Vásárolni viszont nem igazán lehet a helyi pénzért: fillérekért lehet alapvető élelmiszerekhez, rossz rumhoz és szivarhoz, vagy olcsó háztartási kellékekhez – tehát a túléléshez szükséges dolgokhoz – jutni, de máshoz nem. Még húshoz, tojáshoz vagy tejhez sem, nemhogy menő nyugati termékekhez. Amikor ott turistáskodunk idén, jó ötletnek tűnt váltani néhány dollárnyi helyi pesót (a törvények már lehetővé teszik ezt), de egyszerűen nem tudtuk mire elkölteni. Az utcai árusoknál mázsányi guavát lehetett volna venni belőle.
A luxuscikkekért elő kell venni a konvertibilis pesót, és az alapvetően a turistáknak létrehozott CUC-boltokban vásárolni, ezek a mi egykori dollárboltjainkhoz hasonlóak, csak az árucikkek jóval szélesebb skáláját kínálják. A havi 400-500 helyi pesós havi fizetések 16-20 CUC-nak felelnek meg, amiből a mostani árak szerint nagyjából öt liter tejet lehetne venni.
De hát akkor hogyan élnek túl? Hát úgy, hogy az állam és a barátok segítenek, egyébként pedig mindenki fusizik. Az élelmiszerszükséglet harmadát-negyedét még mindig jegyre kapják a kubaiak a kormánytól – ezt Libreta de Abastecimiento-nak hívják –, ezen túl pedig mindenki próbál részt venni a sociolismo-nak nevezett rendszerben, tehát egymásnak tett szívességekkel boldogulni. És aki csak tud, részt vesz a turisták kiszolgálására épülő gazdaságban, tehát szobát ad ki, árul valamit az utcán, taxizik vagy riksázik, vagy a jineterismo (turistákkal szembeni trükközés vagy lehúzás, prostitúció) révén szerez kemény pénzt.
A külső kereskedelmi partnerekkel dollárban, a turistákkal pedig a konvertibilis pénznemben kereskednek, hogy védjék a pesós gazdaságot. Ez alapvetően nyereséges műfaj, és az így szerzett bevételeikből tartják fenn az államot – a baj csak az, hogy mivel egyre több kubai is hozzájut a CUC-hoz, ezért drámaian nő a jövedelmi egyenlőtlenség. Logikus lépés lenne egyesíteni az egész gazdaságot torzító kettő pénzrendszert – tehát a CUP-ot felértékelni, a CUC-ot pedig leértékelni –, csakhogy akkor minden kubai számára egyértelmű lenne, hogy a fizetése vagy a nyugdíja semmit nem ér. Ezért a pénzreform már-már lehetetlen feladatnak tűnik. A most bejelentett reformok is csak arról szólnak, hogy néhány övezetben és egy-két iparágban szabadon kísérletezhetnek majd a cégek más átváltási árfolyamokkal.
Önmagában furcsa lehet az is, hogy Kuba a nagy ellenség USA-hoz köti a pénznemét, tehát gyakorlatilag lemond a szuverén monetáris politikáról, de olyan országok esetében, ahol versenyképes ipari exportról nem lehet beszélni, ez egyáltalán nem ritka. A nyersanyagok (nikkel, cukor, banán, dohány) exportja, valamint a külföldieknek eladott szolgáltatások (turizmus, egészségügy) versenyképességén nem tudnának érdemben javítani árfolyampolitikával.
Még Jay-Z és Beyoncé sem segített
Kuba helyzetét persze nem lehet megérteni az USA-hoz való viszonya nélkül. A népességben harmincszor, gazdasági erőben pedig végtelenszer nagyobb szomszéd a Batista-rezsim leváltása óta embargó alatt tartja Kubát, és csak nagyon lassan hajlandó ezen változtatni. Ezt sokan az USA-ban is kritizálják, amiben van logika, hiszen ha kereskednének Kubával, akkor sokkal nagyobb befolyást tudnának gyakorolni az ottani folyamatokra. Az év elején már úgy tűnt, hogy teljesen fel fogják oldani az amerikaiak a kubai beutazási korlátozásokat, de miután Jay-Z és Beyoncé idén tavasszal látogatást tett az országban, a republikánusok újra támadni kezdték a nyitást.
Mélyen összefügg az USA-Kuba kapcsolatok alakulásával az is, hogy mi lesz a szigetországot lassan elsorvasztó elvándorlással. Összesen 274 ezer kubai hagyta el az országot 2000 és 2009 között, több, mint a közvetlenül a forradalom utáni időszakban (akkor 256 ezren emigráltak). Ennek a kivándorlásnak már nem egyedi vagy ideológiai okai vannak: egyszerűen csak sokan már tudnak annyi pénzt szerezni, hogy elhagyják az országot, de azt is tudják, hogy máshol sokkal jobb körülmények között tehetik ugyanezt. A lakosság pedig öregedik el, hiszen a jó egészségügynek hála sokáig élnek, viszont nagyrészt nyilván a fiatalok vándorolnak el.
Kulturális oka biztos nincs az amerikai-kubai szembenállásnak – a kubaiak imádják a baseballt, a kubai kultúrát pedig az egész világon szereti mindenki –, gazdasági és politikai viszont annál inkább. Az USA-ban az elnökválasztásokok gyakran Flordiában dőlnek el, ahol közel egymillió nagyon harcias antikommunista kubai emigráns él. Ez továbbra is életben tartja a ma már nevetségesnek tűnő hidegháborús hangulatot. A kubai káderek pedig hiába örülnének a partvonalon tornyosuló dollároknak, valójában rettegnek attól, hogy a Miamiban élő diaszpóra tulajdonosként jelenjen meg a szigeten.
Meddig szocializmus a szocializmus?
Nem egyszerű feladat, ami a kubai vezető káderek előtt áll, hiszen úgy kell kapitalista húst tölteniük a szocialista kolbászba, hogy a végeredmény még mindig egyértelműen szocialista maradjon. Főleg azért, mert kifelé nem is lehetnek igazán lelkesek a kapitalista elemek iránt, hiszen azzal az egész permanens forradalmat, tehát saját hatalmukat ásnák alá. Így viszont úgy próbálnak elmozdulni a tőkés modell felé, hogy közben ellenzik a magántulajdont, ami elméletben és a gyakorlatban is elég ellentmondásosnak tűnik.
Voltak, akik azt gondolták, hogy a fiatalabb Castro testvér hatalomra kerülése után Kuba is a kínai-vietnami útra lépne, tehát érdemi politikai változtatások nélkül nyitná meg gazdaságát a tőkebeáramlás előtt. A forradalom ötven éve alatt több évtizedig a katonaságot vezető Raúl tényleg sokkal pragmatikusabb bátyjánál, de az egyértelműen kiderült, hogy Kuba még mindig inkább a saját útját járja.
A pártvezetés semmi jelét nem mutatja annak, hogy lemondana a forradalmi intézményrendszer alapjairól – az ingyenes egészségügyről, oktatásról és alanyi jogon járó nyugdíjról –, de még a magántulajdon intézményét is csak emésztgetik. A délkelet-ázsiai típusú iparosításról pedig szó sincs, mintha inkább az ötvenes évek mulatós-vendéglátós Kubájához térnének vissza, szóval éppen ahhoz, amit a forradalom meg akart haladni.
Azt pedig mindenki csak találgatja, hogy mi lesz, ha Che Guevara és Camillo Cienfuegos után a forradalmi szentháromság utolsó tagja, Fidel is meghalna, és senki nem maradna a kubai pártvezetésben, aki cukornád ültetvényekben lövöldözve, majd a Disznó-öbölbeli diadallal alapozta volna meg tekintélyét. Az eggyel fiatalabb garnitúra már jóval kevesebb karizmával próbálhatja elfogadtatni a lakossággal, hogy a forradalomnak volt értelme, és továbbra is külön úton kell menetelni.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
