Lukács
9 °C
22 °C

Kísérleti terepen bolyong Magyarország

2013.11.02. 08:18 Módosítva: 2013-11-02 08:29:24
Egy érdekes, keverék politikai-gazdasági rezsim irányába indult el Magyarország 2010 után, a térség kutatóit meglepte a változás ereje. A CEU tanárai, Dorothee Bohle és Greskovits Béla kapták meg idén a kiemelkedő összehasonlító társadalomtudományi kutatásokért járó Stein Rokkan-díjat a kelet-európai kapitalizmusok sokféleségéről szóló, tavaly kiadott könyvükért, ennek apropóján beszélgettünk velük.

Valami mintha nagyon megváltozott volna Magyarország politikai-gazdasági berendezkedésében az utóbbi években. Önök éppen a kelet-európai rendszerváltások különböző fejlődési pályáival foglalkoznak, hogyan látják ezt?

Greskovits Béla: A lényeget úgy tudnánk összefoglalni, hogy Magyarország a jóléti elv felől elkezdett elmozdulni az identitáspolitika felé. Átalakulóban van a jóléti állam újraelosztási modellje: a szegények felől a gazdagabbak felé, a középosztályon belül pedig a rezsim számára fontos csoportok felé csoportosítják át a javakat. A vesztesek számára az identitásra építő politizálás eszközével próbál vigaszt adni a kormány, ezért kell a nacionalista retorikát felpörgetni.

Különleges-e Magyarország ebben a tekintetben a kelet-közép-európai régión belül? Csak nálunk fordult a politika nacionalista irányba?

GB: Ilyen máshol is volt már: Szlovákiában Vladimir Meciar kormányzása alatt, vagy Lengyelországban a Kaczyńskiak idején. A jóléti logika részleges leváltása identitáspolitkával és nacionalista retorikával egy kipróbált megoldás a régióban.

Bohle és Greskovits

Greskovits Béla 1999 óta, Dorothee Bohle pedig 2001 óta a CEU tanára, a kelet-közép európai politikai gazdaságtan elismert kutatói. Capitalist Diversity on Europe's Periphery című könyvüket tavaly adta ki a Cornell University Press, idén júniusban Stein Rokkan díjat kaptak érte.

Dorothee Bohle: Most tényleg épp Magyarország megy a legerősebben ebbe az irányba. De az egész régió tele van konfliktusokkal, az pedig a helyi intézmények és egyéb jellegzetességek alapján dőlt el, hogy éppen Magyarország indult el ebbe az irányba a legerősebben. De bizonyos szempontból szükségszerű is volt, hiszen a válság, illetve korábban az euró bevezetésének ígérete miatt nem lehetett fenntartani változatlan formában a jóléti rendszert.

Hogyan illesztik ezt bele a könyv elméleti rendszerébe? Hiszen a vizsgálódás éppen a válságnál állt meg.

GB: A könyvben azt állítjuk, hogy hibás az elgondolás, miszerint a kelet-közép-európai rendszerváltás pusztán egy radikális, sokkszerű kapitalista átmenet lett volna, amiben a folyamat veszteseit teljesen magukra hagyták. Valójában az országok egy sor eszközzel enyhíteni próbálták a változásokból adódó társadalmi fájdalmakat. Mi két fő módot találtunk, amik segítségével konszolidálni tudták a piacot és a demokráciát a régióban.

A visegrádi országokban a jóléti logika uralkodott: a kormányok szociális transzferekkel próbálták megnyugtatni a társadalmat, miközben domináns volt egy erősen piacosító, külföldi tőkeberuházásra és exportra támaszkodó gazdaságpolitika. Ezt mi beágyazott neoliberalizmusnak hívjuk.

És mi a helyzet a könyv által elemzett többi országgal?

GB: Szlovéniában még inkább így volt ez, ott egy még mélyebben beágyazott, érdekegyeztetésen alapuló, úgynevezett korporatív intézményrendszer jött létre. A balti országokban viszont inkább a leginkább a helyi orosz kisebbségekkel szemben űzött identitáspolitika uralkodott; erre hivatkozva a társadalom egészen szélsőséges dolgokat is eltűrt.

Van egy harmadik csoport is, ahova Románia és Bulgária tartozik – itt az államszervezet eleinte egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy következetesen be tudjon avatkozni az elszabaduló korrumpált piaci folyamatokba. A kilencvenes évek második felének válságai és az uniós tagság aztán sokat módosítottak a dolgokon, de a megkésett átalakulás következményei máig érezhetőek.

Az országok rendszerváltásra adott válaszai pedig a válságra adott válaszaikat is befolyásolták?

DB: Azt előre lehetett látni, hogy ha válság lesz, az a balti országokat vagy Romániát fogja erősebben érinteni, mert ezek az országok alapvetően függtek a külföldi finanszírozástól – az állam és a magánszektor is. A visegrádi országoknál pedig kezdetben főleg az export válságáról beszélhettünk, miután a német megrendelések hirtelen durván visszaestek. Ebből viszont önmagában még nem lehetett előre megmondani, hogy a kormányok és a választók hogyan fognak reagálni.

GB: Arra is számítottunk, hogy a magyar jóléti állam lebontásának irányába a kétezres évek közepe – tehát Medgyessy kormányának vége és Gyurcsány-kormány eleje – óta tett, végül a tehetetlenség miatt csúnyán elbukott kísérletek a politikában végül visszaütnek. De az teljesen váratlanul ért minket, hogy ez az identitáspolitikai válasz ennyire radikális lesz, és a gazdaságpolitika is ennyire szokatlan irányt vesz.

Magyarországon végleg szétesett az, amit önök beágyazott neoliberalizmusnak hívnak? Teljesen elhagytuk azt az utat, amin eddig jártunk?

GB: Az országok eltérhetnek a modelljüktől, Magyarország például sokáig a fő piacosító és a neoliberális éltanuló volt a régióban, ide jött a legtöbb külföldi tőke, és sokáig nem volt olyan fontos az identitáspolitika. Az Eurobarometer szerint korábban mindig is kiugróan unióbarát volt az ország. De most valóban elfelé megy az ország a beágyazott neoliberalizmustól, egyfajta kísérleti terepen bolyong, és olyan megoldások szinterévé vált, amikre korábban gondolni sem mertünk volna. A bankadó önmagában nem egyedi, de a mértékével Magyarország messze kiemelkedik a többi európai ország közül. A nyugdíjrendszerhez sem csak a magyar kormány nyúlt hozzá, de ilyen radikálisan csak ők – de a közelmúltbeli lengyel fejleményeken látszik, a példa ragadós.

DB: Nagyon érdekes az a keverék, aminek az irányába Magyarország elindult. Igazából még azt sem olyan egyszerű eldönteni, hogy az irányváltásból mi a válság eredménye, mi tekinthető a már 2010 előtt kezdeményezett, de félbehagyott intézkedések folytatásának, és mi a mostani kormány taktikai vagy stratégia megfontolásainak. Az Orbán-kormány lépéseinek egy része teljesen neoliberális, főleg az, ahogy a foglalkoztatottságot próbálják növelni a szociális kiadások visszaszorításával.

Neoliberális? Ők ezt biztosan kikérnék maguknak.

DB: A kormány egyrészt korlátozza a külföldi bankok mozgásterét és profitját, de – a retorikában, sőt azon túlmenően is – nagyon pártolja a külföldiek tőkeberuházásait a feldolgozóiparban. Ezen kívül előtérbe került a nemzeti tőkésosztály kérdése is. Van egy kísérlet ennek megteremtésére, erős politikai hátszéllel.

GB: A négy visegrádi országból három esetében még a kilencvenes években voltak kísérletek ennek a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtésre. Ezek aztán jórészt elhaltak. Magyarország eleinte azért volt más a többiekhez képest, mert a fejlődés itt kezdettől fogva sokkal inkább a külföldi tőke behozatalán alapult. A jelenlegi kormány erőfeszítései talán éppen arra válaszolnak, hogy az inga itt túlságosan kilengett a külföldi tőkétől való egyoldalú függés irányába. Ami a korábbi modell jövőjét illeti, talán a folyamat végén Magyarország is visszajut a beágyazott kapitalizmus valamilyen formájához, de addig egy hosszú úton kell végigmennie a társadalomnak.

Magyarországon sokáig másról sem lehetett hallani, mint a külföldi tőke bevonzásának fontosságáról. Ehhez képest most mintha mindent hazai tőkéből akarnánk megoldani. Sikeres lehet ez?

DB: Önmagában nem gond, hogy a kormány nagyobb hazai tulajdoni arányt akar kialakítani a bankrendszerben vagy más ágazatokban, ez Lengyelországban és Szlovéniában is működött. A siker ezért inkább a választott eszközök konkrét hatékonyságán fog múlni. Ha csak arról szól a hazai tulajdonú bankrendszer felépítése, hogy a kormány vagyonhoz és gazdagsági befolyáshoz juttassa magát és barátait, akkor el lehet felejteni a gazdasági sikert.

GB: Az összes nyugati ország, főleg a kis államok, is függnek a külföldi tőkétől, de azért emellett vannak saját cégeik és saját bankjaik is. Gyakran kiszorítják őket a külföldiek, de nélkülük nehéz megkezdeni a fellendülést. El lehet egyátalán képzelni egy egészséges társadalmat, ahol minden fontos gazdasági poszt a külföldiek kezében van? Én kétlem. De persze ez nem legitimálja a módszereket, amivel Magyarországon most létre akarják hozni ezt a nemzeti tőkésosztályt.

Néhány éve még sok közgazdász beszélt arról, hogy konvergencia van, tehát a régió gazdaságai előbb-utóbb behozhatják a lemaradásukat a gazdag nyugati országokhoz képest. Ehhez képest csúnyán be vagyunk ragadva egy szintre, és mintha strukturálisan is rögzültek volna azok az elemek, amelyek itt, a periférián tartják az országokat.

GB: Mi nem a periféria, hanem a félcentrum kifejezést használjuk Közép-Kelet-Európa országaira. Ezekre az jellemző, hogy mivel a feldolgozóiparuk viszonylag bonyolult termékeket állít elő transznacionális tőkebefektetések révén közvetlenül a fejlettebb országok iparába integrálva. A magyar elektronikai, autóipari és egyéb üzemekben gyártott félkész termékek vagy készáruk a centrum országaiból irányitott bonyolult gazdasági láncolatok részei. Ez jobb induló helyzet, mint ha például a textiliparon, vagy a mezőgazdaságon alapulna a régió külkereskedelme. Az viszont probléma, hogy a jelek szerint lassú a felzárkózás, és a hazai tulajdonú vállalatok jó része továbbra sem versenyképes. Ehelyett valamilyen kettős gazdaság rögzült meg.

DB: A felzárkózásról azt gondoljuk, hogy bizonyos mértékben van rá lehetőség, de semmiképp sem ugyanazt az utat járjuk, mint a centrum országai korábban. Egyértelmű a fejlett országoktól való függőség, a német tőke nélkül Magyarországra vagy Csehországra nem lehetne ráismerni. Ami pedig a hazai tulajdonban lévő, nemzetközileg is sikeres kis- és középvállalati réteg, kialakulását illeti mint amilyen Németországban a Mittelstand, az ott is hosszú ideig tartott, és a mai nemzetközi környezet tovább neheziti ezek létrejöttét.

A könyvükben mintha a szlovén érdekegyeztetésen alapuló, úgynevezett korporatív berendezkedés lenne az etalon. Viszont éppen idén került mély válságba Szlovénia, ami miatt a jóléti intézményrendszere egy jelentős részének felszámolására kényszerül.

DB: Szlovéniában szerintünk nem a korporatív modell bukott meg. Minden bizonnyal csak később jött a szerkezetváltás, éppen a korporatív struktúra miatt. De ha például a mostani válság előtti exportteljesítményt nézzük, Szlovénia elég jól szerepelt; nem ezért jutottak most bajba. Különböző külső tényezők játszottak szerepet a válság kitörésében: a hazai tulajdonban lévő bankok eladósodtak, sok cég pedig éppen a válság előtt kezdett tőkeigényes beruházásokba. Ezért aztán a hirtelen rengeteg rossz hitel lett a bankok kezén. Ez akkor nem is volt rossz üzleti döntés, viszont a válság felülírta az üzleti terveiket.

GB: Dániában is korporativ modell van, és ott is csak kevésen múlt a válság. Szlovénia bajainak egy része talán éppen abból következik, hogy maga a korporatív rendszer is legyengült, részben egy jobboldali kormány beavatkozása miatt, részben pedig mivel már a kétezres évek közepén is egy sor cég hagyta el a háromoldalú egyeztető fórumokat, a munkavállalók pedig kiléptek a szakszervezetekből. A munkavállalók körében 15 éve még 45 százalék körüli szakszervezeti tagság néhány év alatt huszonegynéhány százalékra esett vissza, a balti országokban 8-11 százalék, Magyarországon pedig 14 százalék a szakszervezetek aránya a munkaerőn belül. Egyszóval kezdett kiüresedni a korporatív rendszer, és ebből koordinációs problémák lettek.

Mi az előnye ennek modellnek, lehet-e újra előhozni?

DB: Ha egyszer lebontanak egy ilyen bonyolult rendszert, akkor azt nagyon nehéz újraépíteni. Ezért nehéz megítélni, hogy Szlovéniában mi lesz. A fő intézmények egy része mostanra Szlovéniában is lebomlott, és a visegrádi országokban, lehet, hogy végleg szétestek ezek a struktúrák. Bonyolult koordináló szervezeteket és mechanizmusokat pedig nem lehet a semmiből felépíteni.

GB: A demokratikus korporatizmus előnye, hogy koordinált béralkuk vannak, amik segítségével a termelékenységhez lehet kötni a bérek növekedését. Ezzel a tehát a bérnövekedés nem fogja aláaknázni a versenyképességet a külső piacokon – mint azt Németország sikerén láthatjuk. A másik előny, hogy a nehéz időkben a terhek elosztása sokkal egyszerűbb a különböző érdekcsoportok között. Továbbá a rendszer politikai hozama, hogy elvileg többen vesznek részt a döntésekben. A második világháború utáni európai gazdasági sikertörténetek szívében ott van érdekegyeztetés, akár a skandináv országokról, akár Ausztriáról, Svájcról vagy Hollandiáról beszélünk.

Magyarországon viszont a közgazdászok egy része a balti országokat szokta a régió sikertörténeteként meghatározni. Mennyire értenek egyet ezzal a nézettel?

DB: A balti országokban volt a világon a legkomolyabb hatása a válságnak a régióban. Ehhez képest meglepően gyorsan magukhoz tértek, igaz, Lettország és Litvánia egyáltalán nem tűnik annyira fenntarthatóan stabilnak a makroadatok alapján, mint Észtország. De egészen durva dolgokon mentek kereszült a válság idején: a gazdaságuk ötöde semmivé vált, brutálisak voltak a megszorítások és az állami- és magánszférában végrehajtott bércsökkentések. Erre a lakosság kiugróan nagy része elvándorlással reagált. Ez társadalmi szempontból mind nagyon költséges, máshol nem lehetett volna ezt megvalósítani, nem nyelték volna le. Az emberek tűréshatára sokkal magasabb ezekben az országokban. Az észtek és a lettek még az IMF-fel szemben is kiálltak a saját súlyos megszorításokkal járó gazdaságpolitikai döntéseik mellett.

És milyen politikai okai lehetnek annak, hogy a balti országok ezt a modellt válaszották? Miért tudott ez népszerű lenni?

DB: Nagyon fontos, hogy Lettország és Észtország esetében volt egy állampolgárságától – ezzel együtt pedig választójogától is - megfosztott orosz kisebbség, akik a rendszerváltás idején véghezvitt radikális sokkterápia legnagyobb kárvallottjai voltak.

GB: Az érintettek nagy részének nem volt beleszólása a rendszerváltás kezdeti fontos döntéseibe, mivel nem volt választójoguk. A többiek pedig féltek az oroszoktól és örültek a függetlenségnek. Ez a két tényező együttesen lehetővé tett olyan radikális kísérleteket, amiket annak idején ezekben az országokban láttunk. Ebből jött olyan intézmények politikai elfogadottsága mint a valutanács, vagy az alkotmányba írt kiegyenesúlyozott költségvetés, és részben emiatt ment könnyen a szakszervezetek gyors elsorvasztása. És végső soron erre vezethető vissza a mostani válságot kezelő fájdalmas intézkedésekkel szembeni türelem is.