Sokkoló a folyamat

Néha egy grafikon többet mond, mint sok betű. Ez például az utóbbi évek egyik legdurvább ábrája: a dél-európai országok fiatalkori munkanélküliségi arányát mutatja.

Különösen Spanyolországban és Görögországban sokkoló a folyamat, ebben a két országban már többségben vannak azok a fiatalok, akik nem tanulnak, de munkájuk sincs – ők 943 ezer spanyol és 178 ezer görög. Olaszország (605 ezer) és Portugália (147 ezer) is magabiztosan követi a két leszakadót.

Ehhez képest ugyanebben az időben a nyugat-európai országok egy részében még csökkent is a fiatalkori munkanélküliség. Különösen a legnagyobb európai gazdaság, Németországban látványos ez, de Hollandia és Ausztria is a kontinens sztárjai közé tartoznak. A 80 milliós Németországban kevesebb fiatal munkanélküli van, mint az összesen 21 milliós Görögországban és Portugáliában együttvéve. Ugyanazt a két kék vonallal jelzett átlagot, amitől a dél-európaiak olyan messzire távolodnak a rossz irányba, ezek az országok a jó irányba hagyják maguk mögött. 

A mi régiónk, Közép-Kelet Európa fiatal munkanélkülijei valahol a kettő között vannak. Csehországban és Szlovéniában inkább a nyugatira hasonlít a helyzet, míg Magyarországon, Lengyelországban és Szlovákiában picit inkább a dél-európaira. Így nálunk is a fiatalok több mint negyede rekedt mind az oktatási rendszeren, mind a munkaerőpiacon kívül.

Az EU jelentős részében teljesen reménytelen a fiatalok helyzete, nem is meglepő, hogy a frissen egyetemet végzettek soha nem voltak még ilyen pesszimisták. A bürokrata zsargonban el is nevezték a generációt NEET-nek, ami arra utal, hogy sem képzésben, sem munkában nem vesznek részt (no education, employment or training), a spanyolok pedig a valamivel viccesebb „generación Ni-Ni”(ni estudia, ni trabaja) nevet adták a jelenségnek.

Mindenki retteg

Közgazdászok és politikusok egymással versengve pánikolnak a fáradhatatlanul emelkedő európai fiatalkori munkanélküliség láttán. A munkaerő-piaci válság általános a kontinensen, de a fiatalabbakért több okból is jobban aggódnak, a közvetlen költségen túl is – utóbbit két éve, amikor még nem is volt ilyen rossz a helyzet, az egyik EU-s elemzés évi 150 milliárd euróra, a teljes európai GDP 1-2 százalékára tette a veszteséget.

A közvetett költség viszont ennek a sokszorosa. Ha a most állástalan fiatalok meg is tudnak kapaszkodni később a munkaerőpiacon, csak jóval tapasztalatlanabbul, gyengébb bérért tehetik  majd meg, kevesebb hozzáadott értéket termelve. Ez lassan, de biztosan lemorzsolja az európai országok gazdasági jövőjét. A kiesett munkaórák kamatostul éreztetik hatásukat később. A cégek ugyan örülnek a munkanélküliség miatt befagyott bérnek, de annak kevésbé, hogy bizonyos pozíciókra csak nagyon nehezen találnak elég szakképzett munkaerőt.

A politikusok pedig azért rettegnek, mert minden, a munka fegyelmező világán kívül töltött perc elégedetlenebbé teszi a fiatalokat. Ha a dühös fiatalok szélsőségesebb tiltakozó mozgalmakba kapcsolódnak be, az komoly fenyegetést jelent a fennálló társadalmi rendre.

Sok a duma, kevés a pénz

Az utóbbi hónapokban ezért a téma egyre többször előkerült az európai vezetők találkozóin, de a lelkesedés néhány konferencia megszervezésénél eddig nem vezetett többre. Találkoztak már Berlinben, néhány hete Párizsban, legközelebb pedig Rómában fognak beszélni a témáról. Termeltek és jóváhagytak néhány dokumentumot is, az egyik például előirányozná, hogy minden 25 éven alatti fiatal „garantáltan kapjon munkát".

Az utóbbi években folyamatosan megszorítást mantrázó európai politikusok még pénzt is adnának a probléma kezelésére. A baj csak az, hogy nagyon keveset, és egyelőre még arra sincs fedezet. A programokra beígért 6 milliárd euró szinte semmire nem elég (ezt maguk a politikusok is beismerik a háttérbeszélgetéseken), még akkor sem, ha csak azokban a régiókban használhatóak fel, ahol 25 százalék feletti a fiatalkori munkanélküliségi ráta.

A kritikára a legutóbbi konferencián azzal válaszolt a francia elnök, Francois Hollande, hogy az EU más programjaiból a fiatalokra elvben elkölthető forrásokat is hozzácsapott a számhoz, és az időtávot is terjesztette – így egyetlen pluszcent beígérése nélkül beszélhettek arról, hogy 2015-ig valójában 45 milliárd eurót szánnak az ügy rendezésére. Így maga a garanciaprogram sem áll sokkal többől, mint a „legjobb gyakorlatok” megosztásából, néhány korlátozott program finanszírozásából és persze sok-sok konferenciából. Az eddigi tapasztalatok egyébként is azt mutatják, hogy az ilyen célzott programok nem hoznak valódi változást.

Miért pont a déliek?

Az minden politikusnak és közgazdásznak egyértelmű, hogy a különösen a dél-európaiakat sújtó válságnak köze van az eurózóna válságához. Vannak, akik szerint az európai pénzügyi övezet szerkezeti problémáiból következik a dél-európai országok versenyképtelensége, és éppen ennek a leginkább látványos jelensége a rengeteg reménytelen helyzetben lévő fiatal. Mások szerint viszont fordítva, azért versenyképtelenek a déliek, mert rosszul szabályozzák a munkaerőpiacukat, és ennek az áldozatai a fiatalok.

Az öt éve kitört globális pénzügyi válság, és a több mint három éve dúló euróválság aránytalanul nagy mértékben sújtotta a fiatalabbakat, mivel a cégeknél általában a friss, tapasztalatlan munkaerő volt az első, akiket kirúgtak.

Az utóbbi időben egyébként is az volt a trend, hogy csak átmeneti szerződéseket kapnak a munkakezdők, tehát nem kerülnek rendes, védett állásokba, mint a szüleik generációja – ezért aztán az egész korosztály sokkal sérülékenyebb. A biztonság teljes hiánya a világ többi részén nagyon jól ismert tapasztalat, de a nyugat-európai középosztálybeli fiatalok csak most ismerkednek igazán ezzel a sérülékeny helyzettel.

De nem mindenhol volt ez így. Németországban például csak egy picivel magasabb a munkanélküliek aránya a 25 év alattiaknál, mint a 25 év felettiek körében. Ehhez képest Olaszországban minden idősebb munkanélkülire jut négy fiatal állástalan, míg az alapvetően is borzalmas munkanélküliségű Spanyolország hozza a 2,5-ös szorzós európai átlagot:

De akkor mégis, mi lehet az oka ezeknek a különbségeknek?

• A hajmeresztő spanyol statisztika okait legalább a kétezres évek nagy spanyol ingatlanlufijáig kell visszavezetni. A rengeteg beáramló tőke miatt szakadatlanul emelkedtek az ingatlanárak, és a valós igényeket messze meghaladó mértékben építették a gigantikus lakóparkokat. Annyira nagy dolog volt ez, hogy a válság előtt a teljes spanyol munkaerő 13 százaléka dolgozott az építőiparban.
• Amikor viszont kipukkadt a spanyol ingatlanbuborék, és zuhanni kezdtek az árak, a teljes szektor megbénult. Az építőipari munkások szinte mind az utcára kerültek, a bankrendszer pedig azóta is az ingatlanokon elszenvedett veszteségeket emésztgeti. A kirúgásokat az is megkönnyítette, hogy a munkaerő 32 százaléka dolgozott nagyon egyszerűen megszüntethető átmeneti szerződéssel. (Akit bővebben érdekel a téma, ezt a tanulmányt ajánlom).
• Olaszországban a leggyakrabban a túl merev munkaerőpiacot szokták emlegetni, ami korlátozza a fiatalok munkavállalását: a taxisofőrtől kezdve a fogorvosig rengeteg a zárt foglalkozás, amiben meg kell várni, hogy valaki abbahagyja, és az engedélyét eladja vagy áthagyományozza. De az sem tesz jót a foglalkoztatottságnak, hogy az olasz gazdaság egy évtizede egy helyben toporog.
• Az a recesszió, amin Görögország átment az utóbbi években, durvább volt, mint amit a Szovjetunió szenvedett el a '80-as évek végén és a kilencvenes évek végén – és talán még mindig nincs vége. Az ország gazdaságának negyede szívódott fel néhány év alatt, és egy olyan országban, ahol egyébként is magas a korrupció és kevés a bejelentett állás, az államigazgatásbelieket pedig számolják fel, nem jó munkakezdőnek lenni.
• Ezzel szemben az észak-nyugati sikerországokban (Németország, Hollandia, Ausztria, Finnország) nem állt le a gazdaság: a jóval termelékenyebb iparuk ontja magából az exportot, aminek még az is jót tett, hogy a kontinens más részén dúló válság rontotta az euró árfolyamát. És eközben a kormányok okosabban ruháztak be az oktatásba és különösen a szakképzési programokba, valamint célzottan támogatták, hogy a cégek részmunkaidőben megtartsák azokat is, akiket különben kirúgnának. Rengeteg módon támogatják, hogy a munkakezdőket betanítsák közvetlenül a cégeknél, amivel – érvelnek egyes közgazdászok – elkerülték, hogy olyan képességeket fejlesszenek, amikre nincs szükség a munkaerőpiacon.

Menjetek már nyugdíjba

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) legutóbbi tanulmányában felhívja a figyelmet, hogy nemcsak európai, hanem globális problémáról van szó, különösen a Közel-Keleten aggasztó a helyzet. A megoldáshoz ezért nemzetközi összefogásra lenne szükség, a legjobb gyakorlatok megosztása mellett a foglalkoztatottság bővítését elősegítő és a munkakezdőket védő jogi reformok megvalósítására, valamint a globális kereslet élénkítésére.

Ennek hiányában a reménytelen helyzetbe sodort dél-európai generáció egyetlen igazi reménye az elöregedés, az ötvenes évek nagy generációjának nyugdíjba vonulásával ugyanis elvileg folyamatosan szabadulnak fel az állások. De a gyakorlatban sajnos ebből nem sok érződik, a nyugdíjkorhatárt folyamatosan tolják felfelé, és a cégek mindenfelé inkább automatizálnak, mint hogy új embereket vegyenek fel.

Akiket viszont felvesznek, és kikerülnek a munkanélküliek közül, azok is gyakran beragadnak a rosszul fizetett, kevés kielégülést nyújtó állásaikban.

Lehangoló módon a másik lehetőség, ami papíron javítana a fiatal munkanélküliek helyzetén, az a belső leértékelés folytatása lenne – tehát ha odáig esnének a bérek, hogy újra tóduljanak a cégek Dél-Európába a beruházásokkal. Ez viszont az adott országok általános életszínvonalát tenné tönkre.

Cikkünket az Index Facebook-oldalán kommentelheti.