Ha baj van, az államra ne számítson

Ha nem is biztos, hogy rögtön háromszázezer forintig emelné a kormány az anyasági támogatást – ahogyan azt a Magyar Nemzet újságírója hallani vélte –, az egyértelmű, hogy a magyar állam nagyon-nagyon lelkes a családtámogatás iránt.

Pedig úgy általában elég nagyok a gondok ahhoz, hogy ne csak egy, a gyerekvállalás ösztönzéséről szóló népesedéspolitikai program keretein belül legyen szó társadalompolitikáról. Ennek eredetileg az lenne a feladata, hogy mérsékelje azokat terheket, amik a társadalom különböző csoportjaira nehezednek (hogy aztán minél gyorsabban visszataláljanak a munkaerőpiacra vagy egy jobban fizető állásba, teszi hozzá gyorsan a legtöbb közgazdász). A válság óta különösen sokan kerültek olyan helyzetbe, ahonnan némi segítség nélkül nem tudnának kievickélni. De egyébként is jó lenne az egész gazdaságnak, ha több ember leszakadását sikerülne megállítani.

Válság van? Jó, akkor költsünk kevesebbet

Hogyan reagált a válságra a magyar állam a 2008 óta eltelt években? Szinte semmivel. Ezt látni a következő ábrán:

Jól látható, hogy 2007–2008-hoz képest mennyivel  többen kerültek tarthatatlan helyzetbe különböző szempontok alapján. 2013-ban kétszer annyian mondták azt, hogy nem tudnak fizetni a hónap végén, mint öt évvel ezelőtt. Közel hatszázaléknyian kerestek kevesebbet, mint a magyar medián jövedelem 60 százaléka (ők azok, akiket a definíció szerint „szegénység és kirekesztés fenyeget”). A súlyos anyagi nélkülözők – akik az itt felsorolt kilenc alapvető dolog közül négyet nem engedhetnek meg maguknak – száma is vagy tíz százalékkal emelkedett.

Ezzel jó lenne tenni valamit, nem igaz?

Ehhez képest a magyar állam nem igazán növelte azokat a kiadásait, amikkel a gazdasági válság tüneteit enyhíthette volna, hiába vált a szegénység újra egyre aggasztóbbá. A szociális ellátórendszer GDP-hez viszonyított aránya gyakorlatilag ugyanakkora maradt. A költségvetésből és a kormányzati intézkedésekből előre tudhatjuk azt is, hogy 2012 óta sem emelkedett a szociális kiadások GDP-n belüli súlya.

Persze a kiadások visszafogása a válság idején már kényszer volt. Az okosabb kormányok már korán anticiklikus gazdaságpolitikát próbálnak csinálni: amikor minden jól megy, félretesznek, hogy aztán, amikor baj van, szabadabban költekezhessenek. Ez a válság idején az IMF-program, utána pedig a Brüsszel által diktált deficitcélok miatt nem mehetett az egyébként a költekezésre nagyon nyitott magyar kormányoknak.

Hol a pénz?

Nem mindegy, hogy mire megy ez a szociális pénz. A magyar állam nagyjából 350 jogcímen oszt ki és ír elő különféle támogatásokat szociálisan alapon – írja a múlt héten kiadott összefoglalójában a KSH. Ezek sehol nincsenek összeszedve egy egységes nyilvántartásban, pedig a jogszabályok gyakran változnak, és elég nehéz követni, hogy melyik önkormányzat épp mit csinál.

Az Eurostat és a KSH adatai szerint mindenesetre ennyit költünk a különböző társadalmi hátrányok kompenzálására:

A legtöbb pénz természetesen a nyugdíjrendszer felé megy. A KSH szerint 3349,7 milliárd forint ment 2012-ben a nyugellátás keretében, ami összesen 2,89 millió emberhez jutott el. A jogosultak 70 százaléka öregségi nyugdíjas, többiek egyéb ellátást kaptak. A betegek, rokkantak ellátása és a családok segítése ehhez képest jóval kisebb súlyt képvisel a rendszerben, a munkanélküliségi, lakhatási és különösen az egyéb kirekesztettség címén osztható tehercsökkentések pedig annyira kis részt jelentenek a GDP-hez képest, hogy szabad szemmel alig láthatóak.

De hogyan jutottunk el ide? A következő ábrán azt látjuk, hogy hogyan változtak a szűken vett állami kiadások az utóbbi 12 évben a GDP arányában.

Hogy az idősekre miért fordítunk évről évre egyre több pénzt, az egyértelmű: az utóbbi évtizedben voltak infláció feletti és inflációt követő nyugdíjemelések, ráadásul egyre több a jogosult. Ennél érdekesebb, hogy hogyan tudott visszaesni úgy a GDP arányában az összes kiadás, hogy a nagyobb alkotóelem folyamatosan nőtt.

Természetesen úgy, hogy a döntéshozók a nagy elosztási rendszerek (egészségügy, nyugdíj) reformja helyett a könnyebben variálható szociális kiadásokon kezdtek lefaragni. Ezért minden másra valamivel kevesebbet költöttünk – éppen akkor, amikor a válság miatt rengetegen kerültek az utcára, és a reménytelenül leszakadók száma is kitartóan nőtt.

Teletömjük pénzzel a családokat?

De hogy viszonyul mindez az európai átlaghoz? Ha a magyar állam költéseit kiigazítjuk az olcsóbb magyar árszinttel (tehát felszorozzuk a számokat nagyjából harminc százalékkal), és megnézzük az EU-28 átlag százalékában, ez jön ki:

Úgy tűnik, egyetlen dologban közelítjük meg az európai átlagot: a családok támogatásában. Erőn felül, hiszen a vásárlóparitáson az EU-s átlag 63 százalékán vagyunk. Az összes többi kategóriában ez alatt van a magyar szociális rendszer, amit ebből a szempontból nem lehet pazarlónak nevezni (más kérdés, hogy ezeknek milyen a hatékonysága).

Magyarországon tehát az összes szociális kiadás 12,4 százalékát kapják a családok. Ugyanennek az uniós átlaga 7,65 százalék, a jólétellenességgel nem vádolható Hollandiában 3,7 százalék. A családoknak járó támogatások egy főre jutó összege vásárlóerő-paritáson majdnem eléri az európai átlagot – ez, mint sok dimenzióban láthattuk, elég ritkán sikerül nekünk.

De, mint fenti grafikonból kiolvasható, az utóbbi években mégsem emelkedett a családoknak osztott pénz a GDP arányában, hanem kis mértékben csökkent. Részben a gyerekszám csökkenése miatt, részben viszont azért, mert az összegek alig változtak.

A családpénz nagy része – az összes családtámogatási kiadás 62 százaléka – továbbra is a családi pótlék, ami alanyi jogon jár. 2009-ben még 1,25 millió család kapta a pótlékát, 2013 végén viszont már csak 1,14 millió – ehhez képest az átlagos összeg ugyanúgy 24,5 ezer forint volt, mintha nem lett volna infláció. Visszaesett a gyest igénybe vevők száma is (2010 vége: 180 ezer, 2013 vége: 155 ezer), miközben az átlagos segély összege változatlanul 30 ezer forint.

Bár a gyedet kevesebben tudják megkapni – hiszen ahhoz az kell, hogy előtte állásunk legyen –, és a jogosultak száma még vissza is esett az utóbbi években (2010 eleje: 95 ezer, 2013 vége: 78 ezer), de legalább az átlagos összeg nőtt. Havi 79 ezer forintról 91 ezerre, a bérekkel nagyjából lépést tartva.

Nem segít senki

A válságban rengetegen vesztették el az állásukat, a munkanélküliség 7 százalékról 12 százalékra ugrott néhány év alatt. És a munkanélküliek támogatására fordított pénz? A GDP 0,7 százalékáról 0,5 százalékára esett. Persze Magyarországon 2005 óta nem is ismer a szociálpolitika munkanélkülieket, csak álláskeresőket, de az általuk kapott segítség durván visszaesett. Összegben csökkent, időtartamban harmadolódott az álláskeresési járadék.

A munkanélküliek támogatásának gyengesége nem korlátozódik Magyarországra: az EU volt keleti blokkbeli tagjainál általános ez. Nincs is olyan keleti EU-tag, ahol 4 százaléknál magasabb lenne a szociális kiadásokon belül a munkanélküliekre jutó rész, miközben Spanyolországban, Írországban és Belgiumban a tíz százalékot is meghaladja (és ezt csak Spanyolországban magyarázza az észveszejtően magas munkanélküliségi ráta).

Ennek megfelelően a munkanélküliek fele – 51 százaléka – semmire nem számíthat Magyarországon. Ezt láthatjuk ezen az ábrán megyékre bontva:

Az álláskeresési járadékot csak a munkanélküliek 11 százaléka kapta, ők a jobb gazdasági helyzetű megyékben vannak többen. Akik már kimerítették ezt a keretüket, vagy eleve nem is voltak jogosultak rá, azok legfeljebb – a jóval kisebb összegű – szociális ellátást kaphatják az önkormányzatuktól.

Az egyéb társadalmi kirekesztettség célpontjai a hajléktalanok és a szenvedélybetegek, legyen szó alkoholról vagy kábítószerről. De ide sorolják be az aprófalvakról gondoskodó falu- és tanyagondnok által támogatottakat. Velük aztán tényleg nem foglalkozik már az állam. A 2009-ben még a GDP 1,4 százalékát fordítottuk az egyéb kirekesztettségből eredő hátrányok enyhítésére, ez három év alatt a harmadára zuhant. 

Pedig lenne helye a pénznek. A KSH kiadványa például megállapítja, hogy ahol van nappali hajléktalanmelegedő, azok többségében száz százalék feletti kihasználtsággal működnek.