Négy zavarba ejtő üzenet Orbán beszédéből

Bármilyen önellentmondásosnak és ködösnek is tűnik Orbán idei tusnádfürdői beszéde, úgy tűnik, gondolatait egy homályosan körvonalazott doktrína szintjére emelte, amelyekhez kormányzása során tartani szeretné magát.

A miniszterelnök korábbi tusnádfürdői-bálványosi beszédei, vagy akár a kéthetente megtartott állami rádiós interjúi ismerőinek ugyan nem volt új tartalmi elem a beszédben, így együtt mégis újszerű hatást keltettek. Szerencsére a miniszterelnök tett néhány olyan állítást is, amelyek helyességét ellenőrizni is lehet.

Nem az a fő kérdés, hogy egy ország versenyképes-e a hagyományos értelemben, állította a magyar miniszterelnök. Kétségtelen, hogy nem is ezekre a tényezőkre koncentrált az első kétharmados négy évében, hiszen akkor talán nem így alakultak volna a helyezéseink a két fontos nemzetközi versenyképességi rangsorban:

A hagyományos versenyképességnél sokkal fontosabb Orbán szerint, hogy az állam – ami szerinte "nem más, mint a közösség megszervezésének módja" – mennyire tudja sikeressé tenni az országot egy-másfél évtizedes távlatban. Mivel a nyugati típusú liberális demokrácia, mint szerinte néhány éve kiderült, nem alkalmas erre, ezért új módszereket kell keresni. 

Orbán szerint a mögötte álló politikai közösség hamar ráérzett, hogy el kell mozdulni olyan új rendszerek felé, amelyekről csak annyit lehet tudni, hogy "nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, és talán nem is demokráciák".

A példák? Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.

Érdekes, hogy a miniszterelnök csupa olyan országot választott, amelyek a politikai különbözőségen túl sem lehetnének véletlenül sem példaképek Magyarország előtt. Főleg azért, mert egyáltalán nem a politikai rendszerük hatására értek el gazdasági sikereket, hanem inkább annak ellenére. Arról nem is beszélve, hogy legfeljebb két-három éve, közvetlenül a válság után voltak a "nemzetközi elemzések sztárjai", azóta inkább a mély problémáikról beszélnek mindenhol.

• A kínai és az indiai gazdaság tényleg elképesztő növekedésének kulcsa a korábban bezárt potenciál felszabadítása volt: a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve egyre erősebben tudták bekapcsolni a világgazdaságba a mérhetetlen mennyiségű olcsó munkaerejüket. Ennek fogytán most már Kínában is lelassult a növekedés, és egyre inkább egy újabb, fogyasztásvezérelt modellváltás fontosságáról beszélnek a káderek. Közben a magánszektor kezd belefulladni az adósságba. Az állam működése mindkét gigantikus ország esetében inkább hátráltatja a sikert, mint segíti; a korrupció még magyar szintről nézve is elképesztő, különösen a helyi szinten.
• Az orosz maffiaállamot sikeres "közösségszervezési módnak" beállítani viccnek is rossz. Természeti erőforrások híján gyakorlatilag bevételi forrás nélkül maradna Oroszország, így különösen érthetetlen, hogy mit meríthetnénk az orosz sikerreceptből.
• Törökországban valóban sokat számított a politikai stabilitás az utóbbi évtizedben, a korábbihoz képest rengeteg tőkét tudtak az országba csábítani. Viszont az utóbbi egy évben éppen azért döntött rengeteg külföldi befektető a távozás mellett (és sok hazai befektető saját terveinek halasztása mellett), mert Erdogan rezsimje kezdett egészen csúnya autoriter vonásokat ölteni. Törökországban egyébként a magyarországival ellentétben óriási a potenciális növekedés is: sokkal jobb az ország demográfiai helyzete, és a korábbi jelentős tőkebeáramlás miatt a hatékonyság is sokat javult.
• Talányos az is, hogy egészen pontosan mit tanulhatnánk a szingapúri miniállamtól, már a tekintélyelvű államberendezkedésen kívül. Szingapúr egyébként – az Orbán szerint elbukott – globális pénzvilág egyik fontos központja.

Teljesen hiányzik Orbán kívánt politikai-gazdasági modellváltásából az a két tényező is, ami a témával foglalkozó kutatók szerint a legesleginkább meghatározza egy adott ország gazdasági sikerét: a jogbiztonság és a humántőkébe való beruházás.

Orbán a liberális demokrácia leváltásának szükségességét egy olyan, lassan nyilvánvalóvá váló világgazdasági átrendeződésnek tulajdonítja, ami 2008-ban tette magát egyértelművé. De tényleg akkora fordulat volt ez? Megbuktak a liberális demokráciák, koldusbotra jutottak a feltörekvő országokhoz képest?

Nem igazán. A grafikonon a 2013 utáni értékek az IMF becslései, amelyek egyébként gyorsabb növekedési ütemet jósolnak Kínának, mint az USA-nak – és még így is valahol évtizedek múlva konvergál csak a két ország gazdagságát jelképező grafikon.

És a mi külkereskedelmünkben hogyan képeződött le a feltörekvő országok nagy globális térnyerése? Az egyszerűség kedvéért a lenti grafikonban a "nyugat" az OECD országainak részarányát, jelzi a világ összes többi országának rovására (összefoglalóan legyenek ők a "kelet", Szijjártó Péter is tárgyalt már brazilokkal a keleti nyitás jegyében):

Az utóbbi 12 év a feltörekvő piacok brutális növekedésével telt, az exportpiacaink között mégis csak tíz százalékkal növekedett a súlyuk. Ráadásul még így is lényegesen többet nyerünk a nyugati országokkal folytatott kereskedelemből: exportunkból többet szívnak fel, és kevesebb importot vásárolunk tőlük.

Orbán szerint a meghaladni kívánt kormányzás egyik fő bűne, hogy nem védte meg az állami tulajdont, ezért vissza kell azt szerezni. Ezért vásárolt bankot a magyar állam, és a további államosítások is ezért jönnek majd. De hogy miért, és milyen logika mentén folyik majd az államosítás, nem kaptunk értelmezhető választ.

A beszédből kiderült, hogy Orbán olvassa a Financial Timest is, hiszen a beszédében idéz egy "nagy listáról", amiben az országokat a közvagyon GDP-hez viszonyított aránya szerint rangsorolják. Ezt a cikket hosszas kereséssel sem találtuk meg, így csak azt tudjuk mondani, hogy a köztulajdon értékét a különböző országok egészen más módszertan szerint állítják össze, ezért nem is feltétlenül összehasonlíthatóak (különösen az állam nem pénzügyi eszközei, például az állami földek, épületek).

Orbán szerint mindenesetre nem kiugróan nagy a magyar közvagyon GDP-hez viszonyított aránya. Összeszedtük az Eurostat számai alapján az állami cégtulajdon (tehát az állam tulajdonban lévő részvények és egyéb vállalati részesedések) értékét a GDP-arányában néhány fontosabb országban és az EU átlagában, ez jött ki:

Tényleg nem kiugróan nagy a magyar állami tulajdon, minden államosítási igyekezet ellenére. Igazából csak közvetlenül a magánnyugdíj-vagyon elkobzása után került az európai átlag fölé, ezt a vagyont viszont elég gyorsan pénzzé tették, felélték. Nem segített az sem a magyar állami cégtulajdon arányának, hogy a jelentős Mol-részvénycsomag értéke a felére olvadt, hogy csődbe ment a Malév, és hogy az állami energetikai cégek értéke is visszaesett. Az állami cégtulajdon méreténél sokkal fontosabb annak szerkezete és hatékonysága, de ezekről egyáltalán nem beszélt most Orbán.

Ugyanebben az időben Lengyelországban jelentős privatizáció volt, Németországban és több másik nagy nyugati országban – és az európai átlagban – pedig elsősorban azért emelkedett az állami tulajdon aránya, mert 2008 őszén a megroppant bankrendszerben kellett az államnak tulajdonosként megjelennie. Erre Magyarországon szerencsére egyáltalán nem volt szükség, mivel a bankrendszerünkben külföldről pótolták a tőkét, az államnak nem kellett kimentenie a bankokat.

Hogy mi lenne a "munka" a megvalósítani kívánt munkaalapú államban, Orbán egy szót sem beszélt. Ebből a hallgatásból nehéz mást kiolvasni, mint hogy Orbánnak nem a munka célja vagy jellege, hanem pusztán a léte a fontos.

Így nem is meglepő, hogy ezen a téren – néhány német autóipari nagyberuházáson kívül – a gyakorlatilag a szociális ellátást kiváltó, valódi munkához az esetek töredékében segítő, viszont a választások után gyorsan a felére visszavágott közmunkaprogramot tudja csak sikerként felmutatni a miniszterelnök. 

Mi zavarta a gazdaság szereplőit a leginkább az utóbbi évtizedben Magyarországon? A teljes kiszámíthatatlanság. Ezért volt különösen aggasztó – akár hazai, akár külföldi – vállalkozói vagy befektetői nézőpontból az a gondolatmenet, amit Orbán a kiszámíthatatlanság előnyeiről szőtt beszéde végén (itt meghallgathatja az egészet).

Orbán azzal zárta beszédét, hogy szerinte jobb, ha bizakodással tölt el minket a "bármi megtörténhet" korszaka. Zavarba ejtő fejtegetésben beszélt arról, hogy ebben a korszakban megtörténhet, hogy szakadárok lelőnek egy utasszállító repülőt, és hogy a magyar állam százmilliárdokat csoportosít át a bankok és az adósok között. 

A beszéddel megerősítette azt a róla élő képet, hogy az improvizált, váratlan, előkészítetlen és egyeztetés nélküli döntéseket igénylő helyzeteket kedveli igazán. Ebbe a tulajdonjogok kiszámíthatatlan, teljesen esetleges értelmezése is beletartozik. Ha Magyarországon tényleg az egész szektorokat fenyegető kiszámíthatatlanság az egyik fő gátja a beruházások növekedésének, akkor ennél nehezen fogalmazhatott volna károsabban a miniszterelnök.