Orsolya
7 °C
17 °C

Gazdag akar lenni, vagy boldog?

2014.11.04. 10:50
Az elmúlt években fellángolt a vita arról, hogy a GDP helyett valami alternatív, az emberek boldogságát is mérő mutatót kellene nézni egy ország jólétének vizsgálatához. Csak az a baj, hogy boldogságot gyengén mérjük, és nem is biztos, hogy van értelme. Igazából a GDP önálló mutatóként tényleg nem mutatja megfelelően a jólétet, de az a baj, hogy a szubjektív boldogság még kevésbé, ráadásul nem is igazán összehasonlítható a két boldogság. Továbbra sem lesz megúszható, hogy több mutatót nézzen meg az érdeklődő.

Ön jobban érzi magát, ha pár órát ülhet a dugóban? És akkor felvidul, ha fizetésemelést kap? Akkor érezné jobbnak az életét, ha a gyereke könnyebben kapna jó állást, vagy hogyha tíz éven át mindig legalább négy góllal vernénk minden sportban a románokat?

Nagyon régóta támadják a GDP-t, hogy nem tökéletes mérőszáma a jólétnek. Sőt, sokak szerint annyira nem tökéletes, hogy le is kellene cserélni valami boldogságalapú mérőszámra, és a kormányok teljesítményét inkább azon kellene mérni. Mert nem minden a pénz, és ha az állampolgárok jobbnak érzik az életüket, abban nyilván szerepe lesz annak is, hogy van-e mit a tejbe aprítaniuk. 

Az a baj

Bruttó nemzeti össztermék

Elég egyszerű megérteni az 1940-es évektől használt GDP működési elvét, ez ugyanis nem más, mint időegység alatt egy adott területen megtermelt termékek és szolgáltatások összessége. Ha a felhasználási oldalról vizsgáljuk, könnyű úgy elképzelni, hogy a GDP egyenlő a háztartások által elfogyasztott pénzösszeggel, plusz a kormányzati költésekkel, plusz a cégek és az emberek beruházási költéseivel, plusz az időszaki export, mínusz az időszaki import.

Lehet másképp is számolni, elvileg azonos eredmény jön ki, ha a szereplők időszaki jövedelmeit adjuk össze, vagy ha kiszámolják és részben felbecsülik az összgazdasági termelést. Ha ez a három szám nem stimmel, akkor úgynevezett szakértői becslések alapján szétdobhatják a különbséget az ágazatok közt, és utána már minden jól néz ki.

Tényleg sok a baj a GDP-vel, ha ezzel akarjuk jelezni egy ország lakóinak jólétét. Elsőként elég olyan problémákra gondolni, hogy nem minden fogyasztásnak örülünk. Például ha sok a dugó, akkor több benzin fog fogyni, de ettől még az ország rosszul működik.

Még erősebb probléma az egyenlőtlenség. Hiába lehet viszonylag nagy a GDP, ha a jövedelmek egyenlőtlenül oszlanak el, azaz nagyon kevés ember kap nagyon sokat, a tömegek pedig sokkal rosszabbul élnek. Például Kazahsztánnal vagy Líbiával nagyjából azonos GDP/fő szinten állunk, de még ha nem is jártak arrafelé, akkor is elhihetik, hogy ezeken a helyeken több szinttel rosszabb élni. 

De nincsenek benne például az illegális üzletek sem, hiába akarjuk bevonni, a feketepiacot jellegéből adódóan csak becsülni lehet. Pedig sok esetben számottevő lehet, ha például a valós drogbiznisz vagy a prostitúció is beleszámít az ország éves teljesítménybe. Magyarországon a GDP 17-22 százalékára körüli mértékre tehető, de Szerbiában már a GDP harmadát is kiteheti az illegális teljesítmény. Durva, ha belegondolunk, de simán megoldhatónak tűnik, hogy valaki kényelmesen leélje az életét nálunk is úgy, hogy csak feketepiaci tranzakciókra hajlandó.  És az ingyenes termékekről vagy szolgáltatásokról akkor még nem is beszéltünk.

A mérési hiba is kellemetlen, hiába egységesített a számítási mód. A GDP döntő részét a háztartási fogyasztás adja, amelyről nálunk is önbevallásos módszerrel szerzik meg az adatokat. De az önbevallók lehetnek lusták, pontatlanok, szégyellhetik, hogy sokat isznak, vagy éppenséggel azt, hogy milyen jómódban élnek valójában. Vannak egyéb gondok is, összességében nem titok, hogy a mérés minőségén is bőven lenne még mit javítani.

Fajsúlyos szempont még a fenntarthatóság. A környezeti károk úgy, ahogy vannak, kimaradnak a mutatóból, pedig hamar rá lehet jönni, hogy egy valóban sikeres országnak biztosan nem velejárója, ha gyorsan szétbarmolja a természeti kincseit némi plusznövekedésért. De lehetne még sorolni, hogy a GDP/főn kívül hány egyéb kisebb-nagyobb tényező tartozhat hozzá a jólétünkhöz, az intézményeinkbe vetett bizalomtól a társas kapcsolataink mennyiségéig és minőségéig. Sok.

Legyen szeretet és béke

A társadalomtudósok egy része arra jutott, hogy az lehet a válasz a problémára, ha inkább valami olyasmit mérünk, hogy mennyire érzik jól magukat az emberek. Végül is csak mi tudjuk eldönteni, hogy mennyire jó az életünk minősége. Egy ideális világban ugyanis be tudjuk árazni magunknak, hogy attól egy kicsit jobban érezzük magunkat, ha több szabadidőnk van, attól egy kicsit kevésbé, hogy kutyaszaros az utca, az jó, ha elérhető áron meggyógyít a barátságos orvos, az meg nem, hogy csak az önkormányzat havercége újíthatja fel az iskolát.  Na, ebből kéne csinálni egy jobb és összetettebb mutatószámot.

Ráadásul a különböző boldogságfelméréseken többször kijött, hogy egészen szegény országokban is sokszor sokkal boldogabbak az emberek, mint a kivételesen gazdag nyugat-európai vagy ázsiai helyeken. Az pedig nem egyértelmű, hogy GDP-növekedés meddig okoz hasonló mértékű elégedettségnövekedést is.

A vita akkor kapott nagyobb lendületet, amikor 2008-ban még Sarkozy, a francia elnök felkért a közgazdasági Nobel-díjas Stiglitz és Sen vezetésével egy csoportot arra, hogy csináljanak neki egy ilyen jóléti indexet.  A kormányok motivációja egy GDP-helyettesítőre nem új, már csak azért sem, mert ha nem néz ki olyan impozáns növekedés a következő években, akkor még elő lehet kapni valami olyan jól kommunikálható számot, amivel be lehet mutatni, hogy az aktuális kormány milyen jól végzi a dolgát. A világ legősibb trükkje, hogy ha épp rosszul állsz egy versenyben, akkor változtasd meg a szabályokat. Az angolok is hamar csatlakoztak az ötlethez, később már az amerikai jegybank akkori elnöke, Bernanke is ilyen irányokba kezdett puhatolózni.

Van, csak még gyerekcipőben

Stiglitzék 2009-re össze is raktak egy nagyon alapos és komplex rendszert, amellyel a pillanatnyi jólétet és a fenntarthatóságot is próbálnák mérni. Nem győzték hangsúlyozni, hogy ezt a GDP mellé szánták mint kiegészítő információs formát, hogy ne csak a gazdasági teljesítményre figyeljünk, hanem a fenntartható jólétre is.  Mégis, ha az emberek boldogságát, elégedettségét akarják mérni, akkor nem kerülhetők meg a fajsúlyosabb szubjektív elemek, mint például hogy valaki mennyire érzi magát jól. És ez elég komoly baj.

Más fontos az amerikai és a francia nőknek. A kék oszlop csökkenő sorrendben jelzi, hogy mennyire szeretik csinálni, a vörös négyzet jelzi, hogy az idejük hány százalékát fordítják rá. Az amerikai nők például sokkal inkább szeretnek sétálni, a franciák pedig éppenséggel jóval szívesebben foglalkoznak a gyerekeikkel. (Forrás: Stiglitz és társai /2009/)
Más fontos az amerikai és a francia nőknek. A kék oszlop csökkenő sorrendben jelzi, hogy mennyire szeretik csinálni, a vörös négyzet jelzi, hogy az idejük hány százalékát fordítják rá. Az amerikai nők például sokkal inkább szeretnek sétálni, a franciák pedig éppenséggel jóval szívesebben foglalkoznak a gyerekeikkel. (Forrás: Stiglitz és társai /2009/)

Úgy lehet ezt megérteni, hogy nagyon nehéz kezelni a boldogságot is, mert nem összehasonlítható körülmény. Nem tudjuk, hogy attól lenne-e ténylegesen boldogabb, ha kicsit többet sütne a nap, vagy ha jóval olcsóbbak lennének a repjegyek. Mérni is borzasztó feladat: mert mondjuk egy harmincas skálán mi kéne ahhoz, hogy ne 21-es szinten legyen boldog, hanem 22-es? Hogy megtalálja a papucsát, vagy hogy minden vasárnap is legyen nyitva a bolt? 

Pocsékul mérjük, és nem is biztos, hogy van értelme

Ráadásul ebben témában sajnos sokat hazudunk, vagy legalábbis összevissza beszélünk, eltérnek a vallott és követett értékeink. Ciki azt bevallani, ha ténylegesen attól lennénk rövid távon boldogak, ha elmehetnénk valami szuper firenzei étterembe, azt viszont menő és bölcsebbnek hangzó bemondani, hogy a hajléktalanok sorsa nem hagy minket aludni.

De elképzelhetetlen szintű egyéb torzítás is jöhet a szubjektív mérésekbe. Az olyan kulturális különbségektől kezdve, hogy ha egy magyart megkérdezünk, hogy hogyan érzi magát, akkor jó eséllyel hamar elkezd panaszkodni az aktuális problémáiról, míg az USA-ban nagyon nagy bajoknak kell történniük valakivel ilyesmihez.

A nők betegebbnek érzik magukat a férfiaknál, noha kevésbé betegek. Japánban sokan a kufircolásnál is többre értékelik a munkában tölthető időt, míg Görögországban papíron elképesztően sokat dolgoznak, csak ott ez – mondhatni – jobban egybefolyik a szabadidővel.

A világról alkotott átfogó képünk és elégedettségünk még napszakok közt is változhat. Ilyesmik miatt még nehezebb "két boldogságot" összemérni.

Hogyan mérjük a stresszt vagy a kínosan elfojtott dolgokat? Mi van azokkal, akik pusztán attól lennének boldogabbak, ha másoknak rosszabb lenne? Tényleg jó alapötlet-e egy kormánynak arra is törekednie, hogy az emberek jóérzését fenntarthatóan maximalizálja, vagy sokkal egyszerűbb kizárólag a lehetőségeiket hatékonyan kibővíteni és onnantól kezdve rájuk bízni, hogy ezzel együtt lehetnek közepesen boldogok vagy hőbörgők is, ha akarnak?  

Úgy néz ki, hogy nem a pillanatnyi boldogság a célunk

Más kutatók is elkezdtek dolgozni a jelentés után, mostanában jönnek ki a Stiglitzék gondolatait a tapasztalati eredményekre alapozó ellenreakciók. Ezek közül a a legerősebb mérések az alapgondolatot támadják, egyre-másra számolják ki különböző mintákon, hogy – kapaszkodjanak meg – a boldogságot a többség hajlandó elcserélni pénzre.

Eugenio Protoék például arra jutottak, hogy az emberek még akkor is inkább akarnak gazdagabb, több pénzzel kecsegtető országba költözni, ha ott menekültként, bevándorlóként szinte minden életkörülményük sokkal rosszabb lesz, és boldogtalanabbnak kellene lenniük. Ez relatívan számít, tehát a szegényebb országokban erős ez a hatás, a  gazdagabbakban pedig kevésbé vagy semennyire nem számít már némi pluszpénz, ott tényleg az életminőség javításának útjait keresik. Edward Glaeserék pedig nemrég azt nézték meg amerikai városokon, hogy az emberek miért költöznek olyan településekre, ahol rosszabbul érzik magukat a bőrükben. Ki fogják találni: több pénzért.

Az az erős gyanú, hogy az emberek bevallott boldogsága sosem fog megfelelni a jólétüknek, csak egy részét jelenti. A korábban említett mérési lehetőségeinknek is nagy szerepük van ebben, de többek közt lehet időbeli gond is. Mi a helyzet, ha valaki a saját későbbi reménybeli boldogságáért hajlandó feláldozni az aktuálisat? Elég belegondolni abba, hogy ha valaki mondjuk egy kemény orvosi egyetemen vért izzadva magolja a latin neveket, akkor tulajdonképpen az aktuális boldogságát cseréli el későbbire. Vagy hogy hogyan akarjuk megmérni azt, aki a saját boldogságát kutyába se veszi, amíg van remény arra, hogy az unokájának már sokkal jobb élete legyen?

Izgalmas filozófiai, közgazdasági, szociológiai és pszichológiai kutatási terület az emberi boldogság nyakon csípése. De egyelőre még úgy tűnik, hogy jó ideig olyan mutatókat fogunk használni a jólét felmérésére, amikről legalább értjük, hogy mit jelentenek.

Viszont az is igaz, hogy nem megúszható az, hogy több mutatót vizsgáljunk. A GDP kicsit tájékoztat a jólétről, eggyel beljebb vagyunk, ha megnézzük utána a születéskor várható élettartamot is egy országnál. De még ezzel se tudtuk meg, hogy nagy-e az egyenlőtlenség, pocsék-e az egészségügyi rendszerük, vagy – kis túlzással – a helyiek csak szeretik a zsíros nemzeti ételeket sok töménnyel leöblíteni.

Ha van kedve, itt elég felhasználóbarát módon nézegethet makroadatokat az egyes országokról. Innét letölthet hozzá egy híresebb globális értékfelmérést, itt pedig összegyűjtöttek párféle boldogságfelmérést. Itt megnézhet egy másik híresebb, ENSZ által finanszírozott indexet, az emberi fejlettségi indexet, ahol a jövedelem mellé bepasszíroztak még kemény adatokat, többek közt az egyenlőtlenséget, a várható élettartamot vagy az oktatásban töltött éveket is. Ezekkel némileg jobban rangsorolhatja a jólétet az országban, de a teljesebb képért ne habozzon alaposan utánanézni egy-egy országnak.