Cecília
4 °C
12 °C

No de miért kellett nekünk a Bokros-csomag?

2015.03.12. 09:08 Módosítva: 2015-03-12 11:21:35
25 éve csak nőtt az államadósság, mikor jött a Bokros-féle stabilizáció. De miért dagadt akkorára, amekkorára, és hogyan lehetett volna másképp kezelni?

A Bokros-csomag egyik elsődleges célja az volt, hogy helyrebillentse az ország folyó fizetési mérlegét, és leküzdje, hogy az ország kevesebbet adjon el kifelé, mint amennyit vesz, így pedig enyhüljön az államadósság. De honnan volt az a nagy halom adósság, ami miatt a magyar gazdaságtörténet leghíresebb programja kellett? És ki ezért a felelős?

Az igazság valahol ott van, hogy a kádárista magyar vezetés a maga szempontjából logikus, sőt talán még jóindulatú döntései, illetve a nemzetközi gazdasági lehetőségek és kényszerek vezettek az adóssághegyhez, amit részben Bokros Lajos is megörökölt. A következőkben megpróbáljuk dióhéjban összeszedni, mi is történt az államadóssággal a Bokros-csomag előtti 25 évben, és megnézni, miért pont az történt, ami akkor történt.

Eladósították az országot

Ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni, miért nőtt akkorára a magyar állam adóssága, hogy végül a Bokros–Surányi-féle stabilizáció elkerülhetetlennek tűnt, legalább 1968-ig kell visszamenni.

A magyar gazdaság már régóta el volt adósodva, sok régi tartozást is cipelt magával, amit a magyarok szerettek volna elfelejteni, a hitelezők viszont számon tartottak. (Például azt a pénzt, amivel még az 1931-es államcsőd miatt tartoztunk,  és aminek törlesztése még az 50 évvel későbbi IMF-csatlakozás előtt is téma volt.)

Ráadásul a második világháború után jóvátételt is kellett fizetniük a veszteseknek, a magyar gazdaság ezért sokszor került olyan helyzetbe, hogy alig tudta finanszírozni a már meglévő hiteleit, '56 után pedig a csőd szélére is került.

Az új gazdasági mechanizmus bevezetése volt viszont az, ami után tényleg elszabadultak a folyamatok. Ez volt a szocialista gazdasági rendszer egyik nagy reformja, amely többek között eltörölte a tervutasítást, nagyobb szabadságot hagyott a vállalatoknak és vezetőiknek, és valamelyest piacosította is a gazdaságot. A reform célja az volt, hogy hatékonyabbá tegye a gazdaságot, hogy az jobb minőségű termékeket tudjon gyártani és eladni, akár nyugaton is.

Ehhez viszont fejlett technológiára volt szükség,

amit nyugatról lehetett, nyugati pénzből megvenni, amihez vagy többet kellett volna exportálni nyugatra, vagy hitelt kellett felvenni onnan.

(Adósság a GDP százalékában.)

Mihályi kép 1.

Pontosan erre látott lehetőséget a magyar gazdaságpolitikai vezetés, akik azt gondolták, hogy az „új mechanizmus”, mint a nyitás politikája szimpatikus lesz a nyugati hitelezőknek, akik hajlandóak lesznek majd közép és hosszú lejáratú, nem túl drága kamatozású hiteleket adni, amik hatékony beruházásokba fektetve úgy 10 éven belül meg is térülnek, és legkésőbb 1985-re kinőjük az adósságot, miközben szárnyal majd a GDP.

Ez volt a „tervszerű eladósítás” programja, ami úgy tűnt, működik is,

legalábbis az a része, hogy a nyugati bankok kedvezőbb kamatra adtak hitelt, mint korábban. Ez amúgy nem egy magyar vagy szocialista találmány volt ez, Latin-Amerikában is hasonló programon gondolkodtak ekkor, miután az „importhelyettesítő iparosítás” programja kifulladt.

Ez a program még egy nagy lökést kapott 1973 után, amikor az olajtermelő országok kartellje, az OPEC duplájára emelte a kőolaj világpiaci árát: miközben a fejlett világban durva recesszió indult emiatt, az olajtermelőknek hirtelen rengeteg pénzük lett, az amerikai meg európai autósok ugyanis csak kifizették valahogy a drága benzint.

Ezekkel az „olajdollárokkal” viszont valamit kezdeni kellett, a fejlődő országok, köztük a kelet-európaiak is magasra emelt kézzel jelentkeztek, így ezek a pénzek nyugati bankokon keresztül itt, főként Latin-Amerikában és Kelet-Európában kötöttek ki. A dollárhitelek kamatát meghatározó Fed-alapkamat ekkor nagyon alacsony volt, a hitelfeltételek így nagyon kedvezők, az infláció pedig nagyon magas, ami szintén az adósoknak volt jó. A terv azonban nem működött igazán:

  • a nyugati piacoknak ekkor nem annyira kellettek azok a termékek, amiket magyar gazdaság kínált, így nem folyt be annyi kemény valuta, mint kellett volna,
  • a magyar ipar nem is volt olyan hatékony, mint kellett volna, így ahhoz, hogy nyugatra exportáljunk, sokat kellett, főleg energiát keletről exportálnunk,
  • ráadásul az orosz gáz is egyre drágább lett, mint amivel korábban kalkuláltak a magyar tervezők.

Eközben a konvertibilis valutában (vagyis a kapitalista világ felé) lévő bruttó államadósság 1971 és 78 között 2,1 milliárdról 9,5 milliárd dollárra nőtt.

 

Minden rosszra fordult

A tervszerű eladósítás programja két dolog miatt vált tarthatatlanná:  egyrészt 1979-ben jött a második olajárrobbanás, másrészt a szintén ebben az évben kinevezett Paul Volcker amerikai jegybankelnök pár év alatt radikálisan, 20 százalék körülire emelte a Fed alapkamatát.

Ez volt a Volcker-sokk, amitől hirtelen nagyon drágák lettek az addig fölvett hitelek.

Emiatt Latin-Amerikában egymás után dőltek be az adós államok,  de 1981-ben Lengyelország is ezért lett fizetésképtelen. 

Magyarországon összeomlás helyett megszorítás következett, 1979 és 1984 között próbálták hűteni a gazdaságot, kevesebbet importálni és még többet exportálni. Emellett olyan intézkedésekre is szükség volt, amit már mindenki megérzett, például, hogy a 1979-ben 3,60-as kenyeret 5 forint 40 fillérre emelték. Ez alatt az idő alatt, 1982-ben csatlakozott Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz is, amitől már abban az évben, majd 84-ben és 88-ban is kaptunk hitelt, de ahhoz, hogy a tagdíjnak számító kvótát be tudjuk fizetni, már Kínától kellett kölcsönkérni.

A megszorításokat, dráguló árakat és stagnáló reálbéreket a kádári állam azzal próbálta kompenzálni, hogy megteremtették a lehetőséget arra, hogy az emberek a második gazdaságban, maszekolva, a gmk-kban keressenek pénzt. A nagyvállalati lobbi azonban egyre elégedetlenebb lett, így

84-ben ismét úgy döntött pártvezetés, hogy fel kell pörgetni a gazdaságot, és ezen keresztül kell javítani az emberek életszínvonalát és fenntartani a kádári kompromisszumot.

Ekkor jöttek az olyan nagyberuházások, mint a bős–nagymarosi erőmű vagy a paksi atomerőmű befejezése.

Ez persze megint azzal járt, hogy villámgyorsan emelkedni kezdett az államadósság: míg 1979 és 1984 között a megszorításokkal sikerült 10 milliárd dollár körül tartani a nyugat és japán felé fennálló tartozást, 1989-ben már a GDP 70 százalékának megfelelő, több mint 20 milliárd dolláros adóssággal várta Magyarországot a rendszerváltás. Az újabb gyorsítás stratégiája már 1987-körül megbukni látszott, ezután pedig már elindultak a rendszerváltáshoz vezető politikai és gazdasági folyamatok, a kerekasztal-tárgyalások és a spontán privatizáció.

Ekkor amúgy Bokros Lajos már a Medgyessy Péter vezette Pénzügyminisztériumban dolgozott a bankrendszer átalakításán Surányi Györggyel, miután korábbi munkahelyüket, a Pénzügykutatási Intézetet (ahol többek között Matolcsy György, Lengyel László és Szalai Erzsébet is dolgozott) pont a megszorításokra hivatkozva bezárták.

Elszalasztott lehetőségek

A rendszerváltás után több ötlet is felmerült, hogy mit lehetne kezdeni az adóssággal. Mihályi Péter A magyar gazdaság útja az adósságválságba című könyvében azt írja, felmerült, hogy

  • Magyarország egyszerűen megtagadja a régi rendszer adósságának kifizetését,
  • megpróbálja kilobbizni az adósság átütemezését a hitelezőknél,
  • vagy hogy a privatizációra váró állami cégek részvényeivel törlesszük a hitelt.

Az első két megoldás azért nem működhetett, mert Magyarország sok ezer kötvénybefektető felé adósodott el, nem egy-egy nagy bank vagy állam felé, mint Lengyelország vagy Románia, akik meg is tudtak állapodni az adósság részleges elengedéséről, míg a magyar bejelentés valószínűleg csak pánikot okozott volna. Németországgal, vagy hát akkor még egy ideig az NSZK-val ugyan lehetett volna tárgyalni egy pár hónapig ablakban, hogy vállalja át a magyar adósság egy részét, cserébe azért, mert Németh Miklós és Horn Gyula átengedett 50 ezer keletnémetet a határon,

Némethék viszont nem akartak „emberkereskedőként” viselkedni.

A berlini fal leomlása után viszont ez a lehetőség nagyjából elmúlt, de mindenesetre Antall Józsefnek már sokkal nehezebb dolga lett volna, ha megpróbálja elérni, hogy mondjuk minden millió dollár után, amit az MNB törleszt, a Bundesbank is fizessen kettőt.

De nem próbálta meg, megelégedett Helmut Kohl kancellár ígéretével, hogy 1995-re Magyarország bekerülhet az Európai Gazdasági Közösségbe, később pedig, '91-ben úgy tűnt, az ország képes lesz exportból fizetni az adósságait, és a cserearányok is javulnak, így a magyar állam törlesztett.

Horn Gyula viszont nagyon szívesen élt volna azzal a lehetőséggel, hogy ne kelljen mindent visszafizetni, az ő kormányra kerülése idejére ugyanis már megint nem néztek ki jól a dolgok. Sőt, Mihályi szerint Horn azért nem engedte rögtön a választás után a Surányi–Bokros-féle stabilizációt, mert még nyolc hónapig bízott benne, hogy Kohlt meg lehet győzni. Amikor viszont, ahogy Mihályi írja, kiderült, hogy a németektől legfeljebb jó tanácsokat kaphatunk, és nincs más lehetőség, akkor adott szabad utat a Bokros-csomagnak.