Árpád
3 °C
12 °C

Putyin karjaiba futhatnak a görögök

2015.07.09. 07:49
A görög válság többről szól, mint hogy néhányan visszakapják-e a pénzüket, vagy hogy újra drachma jön-e az országban. A háttérben évszázados félelmek izzanak fel és hatalmi törésvonalak rajzolódnak ki újra, a történet tétje, hogy a stratégiailag fontos helyzetben lévő Görögország feletti nyugati befolyást szép lassan átengedik-e a birodalmi terveket dédelgető, Kínával is egyre jobb viszonyban lévő oroszoknak. A görög vezetés rá is játszik az aggodalmakra.

Hetek óta mindenki azt találgatja, hogyan alakul a görög helyzet, sikerül-e megegyezni a hitelezőkkel, vagy elbukják-e a pénzüket, mi történik az eurózónával. Eközben azonban kevesebb szó esik a rövid távú pénzügyi érdekeken messze túlmutató geopolitikai játszmákról, amelyek valójában évtizedek óta rendre felülírják a térség eseményeit.

Nagyobb a tét

Miért szenvednek a hitelezők ennyit a görögökkel? Európa miért nem engedi el a kezüket, és hagyja őket csődbe menni? Nem csak azért, mert sokan sok pénzt veszítenének vele, tovagyűrűző hatásai fájdalmasak lennének, és nehezen feldolgozható trauma lenne az unió egészének, korántsem csak ennyi a tét. Nem kell ahhoz Szaniszló Ferencnek lenni, hogy messzebb mutató hatalmi érdekeket is kutassunk a háttérben. Mint mindig, ha Görögország helyzete meginog.

Első körben elég csak egy rövid pillantást vetni Európa térképére, megkeresni rajta Görögországot, megnézni a földrajzi helyzetét.

Ha mi magyarok, „Európa védőbástyája”" megkerülhetetlen és fontos országként gondolunk magunkra, mit mondjanak magukról a görögök?

Vízen és levegőben is összekötik Nyugat-Európát és a Közel-Keletet, valamint Közép- és Délkelet-Európát, illetve a Közel-Keletet a Fekete-tenger térségével.

Amelyik nagyhatalom az ellenőrzése alatt tartja Görögországot, az a világgazdaság meghatározó területein szerezhet befolyást.

Erős a barátság

Ha a történetet messzebbről nézzük, egy régóta tartó hatalmi játszma közepén találjuk magunkat, amely a nyugati világ és az oroszok között zajlik a térségbeli befolyásért, már évszázadok óta.

Görögországot már az Oszmán Birodalom részeként is erős szálak fűzték Oroszországhoz Angliát és Franciaországot éppen a kapcsolat megerősödésétől való félelem ösztönözte arra, hogy kiterjessze fennhatóságát Görögországra. Ők ültettek bajor, német–dán királyokat a görög trónra. Nyugati segítséggel győztek a konzervatív Nyugat-barát erők a baloldali szovjetbarát Nemzeti Felszabadítási Front és Néphadsereg felett is az 1944–47-es polgárháborúban. És a görög jobboldali junta 1965 és 1974 közötti uralma sem volt különösebben az amerikaiak ellenére.

Görögország ma ugyan a NATO-nak és az EU-nak is tagja, az országban hagyományosan él egy oroszbarát vonal, az ortodox vallás is összeköti a két országot, amióta pedig a baloldali Sziriza-kormány van hatalmon, az orosz kapcsolat is szorosabb. Alexisz Ciprasz görög kormányfő tavasszal már Moszkvában tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, később pedig megállapodtak arról is, hogy Görögország szívesen lenne az Európába vezető orosz gázvezeték egyik helyszíne.

Török Áramlat gázvezeték terve, Gazprom
Török Áramlat gázvezeték terve, Gazprom

BRICS

A betűszó az öt ország angol nevének kezdőbetűiből áll össze: Brasil, Russia, India, China és Republic of South Africa.

Ezenfelül Oroszország nemrég felkérte Görögországot, hogy legyen a BRICS új fejlesztési bankjának hatodik tagja. Ez az a bank, amelyik a tervek szerint hamarosan az egyik legnagyobb pénzügyi intézmény lesz, amely különböző infrastrukturális projekteket finanszíroz majd a BRICS országokban és a feltörekvő gazdaságokban. Oroszország és Kína egyre szorosabb együttműködése egy új szuperhatalmi tengely előfutára lehet. „A G7-csúcsot el lehet felejteni, a feltörekvő országok igazi tanácskozása Oroszországban lesz" – írta nemrég a Guardian a keleti törekvésekről. Görögországot pedig bevehetik a nagyok közé? Érdekli az ajánlat.

A szoros görög–orosz viszony árulkodó jele: Ciprasz a görög népszavazás után az elsők között hívta Putyint, hogy átbeszéljék a helyzetet. A beszélgetésről hírt adó Kreml közleménye szerint az orosz elnök „támogatásáról biztosította a görög népet az ország előtt álló nehézségek leküzdésében". Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője pedig azt mondta, Oroszországot Görögországhoz „történelmi, nagyon közeli kapcsolatok, meglehetősen szoros, többirányú partneri együttműködés” fűzi, „nagy figyelemmel kísérik” a görögországi eseményeket.

Ez már a levegőben van

Hivatalosan egyelőre nem esett szó orosz pénzügyi segítségről, sőt Putyin a népszavazás után azt mondta, remélik, hogy a görögök minél hamarabb megállapodnak a hitelezőkkel, azért senki nem lepődne meg, ha Cipraszék a megszorításokat kínáló Európától elfordulva nem is olyan sokára Oroszország karjaiban kötnének ki.

Hogy a görögök tényleg vágynak-e az orosz ölelésre, vagy csak az EU-val való alkudozásban játsszák ki újra egyetlen, örökké ütőképes adujukat, az orosz kártyát, arról megoszlanak a vélemények. Afelől viszont keveseknek van kétségük, hogy ha Görögország elhagyja az eurózónát, Oroszország növelheti a befolyását az országban.

A Krím félsziget tavalyi bekebelezése pedig megnyitja nekik az utat a mediterrán térség felé is.

Putyinék a következő hónapokban várhatóan meg fogják próbálni kiterjeszteni hatalmukat az eurózóna perifériáján. És ez az, amit az Európai Unió és az Egyesült Államok is fokozódó aggodalommal figyel, és ami miatt érzékenyebb az egész görög kérdés, mint amilyennek elsőre tűnhet. Nem véletlen, hogy a tengerentúlról is egyre több olyan vélemény érkezik, miszerint Görögországnak engedni kell, nem szabad hagyni, hogy eltávolodjanak az uniótól.

Újraéledtek tehát a hidegháborús reflexek, a NATO attól fél, hogy Görögország az egyre agresszívabb Oroszország birodalmi terveinek részévé válhat. Ez az a félelem, amely egyébként annak idején Görögországot pocsék gazdasága ellenére az Európai Közösségbe emelte. És ez az a félelem, amelyre a görögök annyiszor rá is játszottak Európával és az USA-val folytatott, évtizedek óta tartó alkudozásaik során.

Az idegesítő török báty

Görögország 1952-ben a NATO tagja lett, az ország több szempontból is fontos volt az Egyesült Államoknak. Egyrészt így tengerészeti, légi támaszpontokat építhettek ki a görögöknél, ami a Szovjetunió elrettentésére szolgált. Másrészt, az akkori balkáni kommunista országokkal közös, durván ezerötszáz kilométeres határ számításba jöhetett mellékhadszíntérként egy esetleges háború esetén. (Ezen keresztül tehermentesíthették volna a Nyugat-Németországra nehezedő nyomást.)

Bármilyen fontos is azonban Görögország, szomszédja mellett mindig csak másodhegedűs lehetett, a Törökország kisöccse szerep pedig már régóta frusztrálta a görögöket. Vitáikban, konfliktusaikban Görögország gyakran alulmaradt, és akárhogy is próbálta magát kigyúrni, akárhány erősebb barátot keresett, Törökországgal szemben az erőviszonyon érdemben nem sikerült változtatnia.

A NATO-ban Törökország szerepe fontosabb volt az Egyesült Államoknak is, elsősorban a szorosok ellenőrzése, és a közvetlen szovjet szomszédsága miatt. Törökország és Görögország viszont az amerikaiak számára egységként kezelhető igazán, Olaszországgal közösen alkotva a NATO délkeleti frontját. Amerikát a front egybentartása érdekelte.

Az ötvenes-hatvanas években a görög hadsereg is nagyjából ebben a szellemben fejlődött, a cél mindössze az volt, hogy kibírjon egy első hullámos támadást északi irányból, amíg a többi NATO-erő megérkezik. Ez a gondolat uralta a görög honvédelmet. Csakhogy az ellenség végül egyáltalán nem északról érkezett: 1974-ben a török hadsereg megszállta a vegyes török–görög lakosságú Ciprus csaknem felét, a görögök pedig képtelenek voltak a válaszlépésre.

Elég az USA-ból

A ciprusi helyzet összetett, felsorolni is nehéz, kit mikor milyen sérelem ért az utóbbi száz évben. Az invázió azonban nagyon rosszul esett a görögöknek, és nem kevésbé, hogy az invázió megakadályozásáért az USA érdemben semmit nem tett. Az amerikai érdek itt is csak addig terjedt, hogy a két NATO-tagállam közötti közvetlen fegyveres összecsapást megakadályozza. A görögök az esetből azt a tanulságot vonták le, hogy nem számíthatnak az Egyesült Államokra és a NATO-tagságra a törökökkel szemben. Úgy vélték, önálló, erős hadseregre van szükség, és lazítani kell az Egyesült Államoktól való függést is.

Olyannyira, hogy amikor az 1974-ben a konzervatív Karamanlisz-kormány hatalomra került, első szimbolikus lépései közé tartozott, hogy kivonultak a NATO-ból. Sőt, a Szovjetunióhoz is közeledni kezdtek. Amit viszont Európa nem nézhetett ölbe tett kézzel, úgy érezték, valamit lépni kell.

Hogy a NATO déli szárnyát stabilizálják, Helmut Schmidt német kancellár és Giscard d’Estaing francia elnök keresztülvitte Athén 1981-es felvételét az Európai Közösségbe. Annak ellenére, hogy a görög gazdasági helyzet már akkor sem volt túl fényes, és mindenki tudta, hogy a felvétel sokba fog kerülni a közösségnek.

A franciák és németek legfőbb érve a görögök felvétele mellett azonban az volt, hogy ha nem veszik be Görögországot, nem zárható ki a kommunista hatalomátvétel. Amit nem szabad megkockáztatni. Ezzel párhuzamosan pedig 1981-re hosszas alkudozás után sikerült Görögországot a NATO-ba is visszahozni. A görögök feltétele az volt, hogy javuljon a pozíciójuk Törökországgal szemben, és néhány dologban engedtek is nekik. Ciprus kérdésében viszont semmit nem tudtak elérni, az USA-nak túlságosan fontos volt a török jó viszony megőrzése.

Alakul az új tengely

Az Európai Közösség azonban új lehetőségeket nyitott a külpolitikában. Görögország megpróbált Európa és Törökország közé ékelődni, a vitás kérdésekben a nyugati országok segítségével sikereket elérni, és lehetőleg elszigetelni Törökországot az európai politikai és katonai szervezetektől.

Hiába vették azonban elő újra és újra a szovjet kártyát, és értek el vele kisebb-nagyobb sikereket a nyugatiak körében, minden görög kísérlet kevés volt ahhoz, hogy Törökország súlyát csökkentsék, vagy akár a katonai erőegyensúlyt megteremtsék. Az Egyesült Államok első számú szövetségese továbbra is Törökország maradt.

A viszonyok csak a Szovjetunió felbomlásával változtak meg, néhány évtizedre legalábbis. Átmenetileg a közép-ázsiai térség destabilizációja lett érdekes, ami újra csak Törökország stratégiai jelentőségét növelte az USA szemében, de közben Görögország is önálló szerepre talált, a balkáni stabilizáció szempontjából került kulcspozícióba a kilencvenes években.

Mostanra viszont Oroszország visszatért a globális hatalmi térképre, Kínával szövögetve egyre szorosabb barátságot. Az ukrán események pedig megmutatták, hogy Oroszországot semmilyen egyezmény, szankció, nemzetközi nyomás nem állíthatja meg, ha érdekei érvényesítéséről van szó.

Elsősorban az energetikán keresztül látványosan próbálja újraéleszteni a régi kapcsolatait, mind több szövetségesre találva az unión belül is. Külön alkukkal, pénzügyi segítséggel, kedvező hitelekkel, gázvezetékkel, energetikai beruházásokkal erősítve a szálakat.

(A cikkben egyéb tanulmányok mellett nagyban támaszkodtunk Forgács András: Görögország és a NATO, a görög nemzetbiztonsági stratégia című, a Hadtudomány folyóiratban megjelent írására.)