Hedvig
7 °C
23 °C

Magyar zenész panelban él

DMOHA20140704032
2015.07.22. 11:25
Nem veszünk lemezt, nem járunk koncertre, nem is nagyon zenélünk, és nem hallgatunk sok zenét, a világ zeneiparában teljesen jelentéktelen Magyarország. Az a kevés ember, akinek fontos a hangszeres zene, sem igazán akar vagy tud fizetni érte, a brutális magyar adók pedig még a rosszat is tovább rontják. Tízezer ember próbál zenéből éldegélni az országban.

Ha egy könnyűzenében utazó zenekart nem játszik a Class FM vagy a Petőfi, és nem jut be a szigetes fesztiválokra, vagy nem vállal el minden jól fizető haknit az önkormányzati kampányrendezvényen, falunapokon, lagzikon, felkopik az álla. De néha még úgyis, ha bejut, és elvállal. És akkor mit szóljon egy lemezkiadó vagy egy hanglemezbolt?

Néhány mondatban leegyszerűsítve így foglalhatóak össze a ProArt első magyarországi zeneipari jelentésének tanulságai, amely pontos, de elég borús képet fest a hazai hangszeres könnyűzene helyzetéről.

A tanulmány Antal Dániel készítette, több felmérés eredményeit és csaknem az összes elérhető releváns adatbázist összefésülte, hogy kiderüljön: mitől ennyire pocsék a helyzet, illetve hogy csak nálunk ilyen pocsék-e, vagy mindenhol? A válasz: mindenhol, de nálunk még annál is pocsékabb.

A lényeg röviden

  • A magyar zene szerepe világszinten kisebb még az ország gazdasági súlyánál is.
  • A netes kalózkodás és a streamingszolgáltatások gyakorlatilag megölték a lemezpiacot, a gyűjtés helyébe az elérés lépett.
  • Nagyrészt élő fellépésekből, kisebb részt jogdíjakból élnek a zenészek.
  • Tízezer ember vesz részt a magyar zeneiparban – durván kétmilliós piacnak kellene eltartania őket.
  • Néhány tucat magyar zenekar él jól a zenéből, többet nem tart el a piac.
  • Nem nagyon járunk koncertekre, otthon sem nagyon zenélünk vagy énekelünk.
  • A kereskedelmi rádiók súlya csökken, de továbbra is meghatározó abban, hogy ki jut ki fesztiválra.
  • Fesztiválok nélkül nem igazán fenntartható egy zenekar.
  • Az alacsony magyar vásárlóerő magas adókkal párosul, nagyon nehéz menő külföldi zenekarokat idehozni.

Honnan van pénze a zenésznek?

De menjünk inkább a részletekbe, mert ott azért vannak ennél jóval érdekesebb állítások is. Például, hogy milyen bevételi forrásai vannak egy zenésznek.

Reklám és állami pénzek

Külön ezekre sem térnénk ki, szűkebb zenészkört érint, de a bevételek között bejátszanak még a reklámok és különböző, a jogdíjakon túli állami támogatások. Ezek rendszerint nehezebben kalkulálható, egyszeri bevételek, de egy-egy leeső zsírosabb falat éves szinten akár több millió forintot is jelenthet.

Ahogyan az az ábrán is látszik, az élőzene szerepe meghatározó, amin kívül még a jogdíj hoz érezhető pénzt. A jogdíjas rendszer elég összetett, egy külön cikket érdemelne a részletezése, itt most legyen elég annyi, hogy összességében inkább csak olyan nagy öregeknek nyújt éves szinten többmilliós bevételt, mint Presser Gábor, Demjén Ferenc, Dés László, Bródy János, a fiatalabb zenészgenerációnak jogdíjakból nincs esélye megélni, még akkor sem, ha tele van velük a rádió.

 

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Lemezből nem kapnak pénzt?

Miért nem jön pénz lemezből? Aki nem kómában töltötte az utóbbi húsz évet, nem fog meglepődni a válaszon: az internet rendesen meggyomrozta a lemezipart, csak 2008 és 2012 között lefeleződött a lemezkereskedelem nemzetgazdasági súlya, a fizikai adathordozók háttérbe szorultak, kevesebb lejátszó is fogy, a zeneipar egyre kevesebb magyarnak ad munkát.

 

Streaming egyenértékes

A streaming egyenértékes (SEA) mutató azt mutatja meg, hogy egy hangfelvétel streaming értékesítéséből hány album nagykereskedelmi árának megfelelő iparági bevétel keletkezett.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

A Mahasz lemezeladási statisztikáiban 2008 és 2013 között 53 százalékkal levesebb volt az eladott egyedi hangfelvétel, a magyarok pedig nem igazán szoktak rá arra, hogy a digitális tartalomért is fizessenek. 2013-ban még mindig 16,6 millió dalnak megfelelő zene került fizikai hordozón a vásárlókhoz és 1,1 millió digitális formátumban a vásárlókhoz. Évről évre van egy kis elmozdulás a digitális irányába, de összességében az látszik, hogy inkább csak a streamingért fizetnek, digitális albumért nem annyira. A gyűjtéstől a hozzáférés irányába tolódott el a piac.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Kinyílt a világ

Az, hogy az otthoni másolás és az internetes kalózkodás mekkora csapást mért a lemezpiacra, nem újdonság. Az viszont érdekesebb lehet, hogy például a Spotify megjelenése a magyar zene szempontjából mekkora kihívást jelent. A Deezer és a Google magyar jelenléttel rendelkező szervezetek, ahol vannak magyar ajánlók, a Spotifynak nincs magyarországi képviselete.

A Mahasz 2013-ban indult streaming-slágerlistáján pedig 2014 októberéig a Deezer és a Google Play adatai alapján mindig szerepeltek magyar hangfelvételek a top 40-ben, a Spotify adatainak integrálása után sokáig egyetlen magyar dal sem maradt a heti toplistán.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Az élőzene lett az eladható termék

Népszerű magyar tartalmak a Youtube-on

A kedvenc magyar tartalmak közül első helyen Csóró Lali Lalipopja áll, és az első tízben a KerekMese három gyerekdala szerepel. Magyarország legfelkapottabb zenei videói között 2014-ben Majka és Curtis Csak te létezel-je a 3. helyen, Horváth Tamás & Raul feat. Children of Distance Vége című dala pedig a 6. helyen áll, összesen 5,9 millió megtekintéssel.

Jellemző, hogy Magyarországon a kiadói háttér nélkül, gyakran kiadott hangfelvétellel, rádiójátszással nem rendelkező hiphopsztároknak vannak 3–5 milliós nézettségű felvételei.

A Youtube kedvencei és hatalmas közönsége azt mutatja, hogy az új technikai kifejezési formák és a fiatal generációk új platformjai önálló sztárokat és érvényesülési utakat hoznak létre.

Azt viszont fontos látni, hogy egyelőre önmagában kizárólag a Youtube nem elég arra, hogy tartósan nagy élőzenei közönséget szerezzen valaki. A Youtube-tól kapott pénzekből Magyarországon önálló egzisztenciát egyelőre szintén nagyon nehéz lenne felépíteni.

Egyelőre persze a Spotify csak ijesztget, súlya nem jelentős, most még a Youtube visz mindent, a magyar zenészek életében egyértelműen ez az elsődleges csatorna külföldön és Magyarországon is. Amíg a nyolcvanas évektől kezdve a videoklip a hangfelvételhez készült kiegészítő, promóciós kiadvány volt, a Youtube korában sok anyag már eleve audiovizuális élménynek készül. Már nem a hangfelvételt kell promotálni, hanem az élőzenei fellépést.

És itt egy pillanatra azért indokolt a sirámok felfüggesztése. A hatvanas-hetvenes évek kezdő magyar zenekarai összetették volna a kezüket egy hasonló videómegosztóért, soha nem volt még olyan könnyű eljutni az emberekhez, mint a Youtube korában. Kétségtelen, hogy a low-budget megoldások felé tolja a rendszert, de ha rossz hatékonysággal is, összességében mégiscsak megágyaz a fizetős koncertnek is. A több mint tíz éve Fluor Filigranként induló wellhellós Fluor Tomi vagy a pécsi undergroundból országos közönségkedvenccé nőtt Punnany Massif mind a Youtube-on nőttek fel.

 

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Pokolra kell annak menni

DJ-nek áll a világ

Mindez kimondottan a hangszeres könnyűzenére igaz. Kicsit kényszerű az elhatárolás, de az elektronikus bulikról eleve kevesebb az adat, másrészt ott azért nem tűnik olyan vészesnek a helyzet. Jellemzően nagy tömeget mozgat meg egy-egy fellépő, drága belépővel.

Jellemzően amúgy az énekesek-rapperek is leginkább csak akkor mehetnek egy-egy nagyobb színpadra, ha élő zenekarral játszanak, ilyenkor több pénzt el lehet kérni, de többfelé is kell osztani a gázsit. Öt fősnél nagyobb zenekart emiatt ritkán rak maga mögé egy egyéni előadó.

Amelyik zenekar nem koncertezik, nem tud megélni. De ha koncertezik, akkor sem megy könnyen. Ha szervezőkkel, zenészekkel beszélünk, kiderül, hogy mindössze néhány tucat olyan magyar zenekar van, amelyik 1,5-2,5 milliós gázsit el tud kérni egy-egy koncertért, és három-négy olyan, aki időnként efölé is fel tud menni. Az előbbinél az Irie Maffia, Punnany, Brains, Supernem zenekarok fémjelezte fesztivál-főműsoridős kategóriára kell gondolni, az utóbbinál az Ákos, Quimby, Tankcsapda szintre.

Ez alatt a vonal alatt nehezebb az élet. Egy kisszínpados produkcióért vagy egy telt házas budapesti klubkoncertért egy nem élvonalbeli, de profi zenekar nettó 200-300 ezer forintnál többet ritkán tud elkérni. (Az élőzenei klubkoncertek medián költsége 200 ezer forint.)

Ebből aztán rossz esetben még ki kell fizetni a hangosítót és a roadokat, ha volt, akkor a saját koncertszervezőt, menedzsert is. Lejön belőle a benzinköltség, a hangszerek, erősítők, zenei kiegészítők amortizációja. Ebből kell kigazdálkodni a promóciós célra felvett dalok rögzítését, keverését, a mastert, adott esetben a néhány, nosztalgiából legyártott fizikai adathordozót, a számokhoz készített klip leforgatását, megvágását, hosszan lehetne még sorolni. Ha a zenekarban csak öten vannak, akkor a legjobb esetben is mindössze 30-40 ezer forint jut egy embernek egy koncert után.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Tehát legalább hat-nyolc ilyen buli, plusz némi jogdíj kell ahhoz egy hónapban, hogy valahogy összeálljon ez a sok éjszakázást és pénzt igénylő zenekarozás. És akkor még nyugdíj is kellene majd valamiből. Ez azt jelenti, hogy végig kell nyomni az összes hétvégét, és még néhány csütörtököt is el kell vállalni.

El is kellene adni

Csakhogy itt jön szembe a kereslet. Ki a fene akar elmenni egy nem élvonalbeli, de profi zenekar koncertjére minden átkozott pénteken, szombaton és néha még csütörtökön is? Itt most gondoljunk bármelyik exmegasztáros funkycsapatára, a kőbányás matekgitárosokra, a lassan inkább ötvenes, mint negyvenes magyar rapgengszterek vagy egykor népszerű táncdalénekesek zenekaraira.

Egyik megoldás, hogy több zenekart kell egyszerre vállalni. Meg mindent, ami szembejön: önkormányzati rendezvényt, falunapot, lagzit, céges rendezvényt, fúvósoknak temetést. Beugrani Charlie vagy Fenyő Miki mögé a béesbe, sessionzenésznek állni, tévéshow-ban, színházban háttérzenélni, zenesulizni, hangfelvételt csinálni induló zenekaroknak.

Még mindig jobb, mint árkot ásni vagy egy unalmas irodában üldögélni. Gyakori egyébként, hogy egy-egy ilyen profi, sokat haknizó zenekarban mindenkinek van beugró helyettese, ha az egyiknek esetleg beesne máshol egy pénzesebb buli. „A nagy sztárok jönnek-mennek, pár évente lecserélődnek, de az aktuális sztár mögött lassan húsz éve mindig én vagyok a billentyűs" – mesélte egy ilyen sessionzenész, aki szerint hosszú távon még könnyebb a piacon azoknak, akik nem a fényben állnak.

A másik út, hogy élvonalbelinek kell lenni, ott kell lenni a rádióban. Abban a néhányban. Nem egyszer, hanem folyamatosan. Hogy aztán hívjanak a fesztiválokra is. Abba a néhányba. Mert nyáron klubkoncert nincs, csak fesztivál, az organikusan növekvő Youtube-sztárok mögött pedig még nincs a rádiókéhoz hasonló kiépített, intézményes teleport a fesztiválszínpadokra. Viszont ha valaki pörög a Youtube-on, hamar ott találhatja magát a rádiókban is, aztán pedig egyenes az út a fesztiválokra.

És hiába ért el valaki valamit, rövid időre sem lehet hátradőlni. Attól még, hogy egy zenekar az egyik évben a csúcson van, nem jelenti azt, hogy helyzete tartós: a pénz gyorsan fogy, miközben a megszokott életvitelt egyre nehezebb fenntartani. Lapozzuk fel bátran bármelyik koncertkínálatot, és nézzük meg, hány koncertet tol egy évben Ganxsta Zolee vidéken, nézzünk el egy falunapra, hogy kik érkeznek sztárfellépőként, vagy kukkantsunk be a kispálos Dióssy Ákos stúdiójába. Nézzük meg, hány vasat tart a tűzben az amorfos Tövisházi Ambrus, hány diákot tanít Pély Barna, hányszor térnek még vissza a sokadszorra is végleg feloszlott zenekarok. Aki zenére építette az egzisztenciáját, nehezen vált másra.

Csak a fesztivál megy

De visszatérve az élőzésre és a fesztiválokra: a magyar zene közönsége regionális és európai kitekintésben is kicsi, miközben általános trend, hogy az emberek a zenén túl is élményt akarnak kapni a pénzükért. A végeredmény: egyre több nagy költségvetésű és látogatószámú rendezvény, kevesebb klubkoncert.

A fesztiválkínálat jelentőségét mutatja, hogy a Sziget Fesztivál egy hét alatt kínál annyi zenei koncertet, mint amennyi rendezvényt az A38 hajó egy év alatt rendez három színpadán. Amelyik nagyobb zenekar végigtol egy fesztiválszezont, az kicsit le is ereszthet év közben, marad ideje például új számokon dolgozni. A kisebb gázsiért játszó zenekaroknak pedig csak egy kihagyhatatlan, kötelező kör a fesztiválozás.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Az sincs irigylésre méltó helyzetben, aki nagy nemzetközi koncertet szervez. A promoterek a helyben megszerezhető nettó jövedelem alapján tesznek ajánlatot az ügynökségnek egy-egy utazó produkcióra, Magyarország pedig az adó miatt még azonos vásárlóerő esetén is 15–30 százalékos hátrányból indul.

Budapest Béccsel szemben labdába sem rúghat, de a szomorú az, hogy még a négyszázezres Pozsonnyal és a nyolcszázezres Zágrábbal szemben is gyakran alulmarad a versenyben. Az EU átlagértékéhez és az ország lakosságához képest Magyarországon 2,3 millióval kevesebb koncertjegy fogy.

Nem is szeretjük a zenét igazán?

Tehát csórók vagyunk, és még az adó is húz, ezért nem jön a kedvenc külföldi zenekarunk Budapestre. De ezeken kívül van még egy érdekes, harmadik szál is. A tanulmány szerint látványos, hogy akik maguk is szeretnek hangszeren játszani, énekelgetni, azok szívesebben nézik meg mások produkcióit is, és mennek koncertre.

A zenei értelemben aktív európai lakosság nagyobb része az elmúlt 12 hónapban énekelt – baráti, családi vagy egyházi közösségben, színpadon vagy próbateremben, otthon. A 15 évnél idősebb európai felnőttek 12,5 százaléka, durván 52 millió európai polgár szokott énekelni. Ez az arány Dániában 35 százalék, Svédországban 26 százalék, Finnországban 24 százalék, Szlovéniában 20 százalék, Magyarországon viszont csak 5 százalék.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Szóljak én a rádióban!

Az előbb szó volt róla, hogy még mindig fontos csatorna a rádió. Hogy mennyire, azt mutatják az NMHH számai is: 2012-ben 6,32 millió fő volt a rádióhallgatók száma, nem csoda, hogy az időmérlegben is több korcsoportban a rádió a vezető zeneforrás. A Népszabadság listáján, ahol a hazai könnyűzenei piacot irányító embereket rangsorolták, a top 10-ben fesztiváltulajdonosok, tévés tehetségkutatók szerkesztői és rádiós zenei szerkesztők vannak.

És az sem téves tapasztalat, hogy mindig ugyanazokat játsszák: a rádióban éves szinten a Mahasz által nyilvántartott teljes zenei repertoárnak mindössze 10,6 százaléka szól. De a rádiók uralma is sokat kopott az utóbbi években, 2008 óta 41,5 százalékot vesztett árbevételéből a rádiós piac, 2012–2013-ban 7,5 milliárd körüli értéken kezdett stabilizálódni.

Eközben a kínálat jelentősen szűkült, egyetlen országos kereskedelmi rádió, a Class FM maradt talpon, rajta kívül gyakorlatilag a Petőfi rádió tényező még az országos magyar könnyűzenei ízlés megjelenítésében és formálásban. Meghatározó szerepük pedig várhatóan tovább csökken majd: minél fiatalabb valaki, annál kevésbé hallgat rádiót.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

A fenti ábra azonban nemcsak ezt mutatja, hanem azt is, amelyről tulajdonképpen mindeddig szó volt, a zenefogyasztásnak – leszámítva a háttérzenét – körülbelül felét a fogyasztók olyan csatornákon keresztül veszik igénybe, amiért közvetlenül nem fizetnek: rádió- és tévésugárzáson, illetve döntően reklámbevételekből finanszírozott ingyenes digitális streameken keresztül. Amiből nagyon ritkán jut vissza számba vehető pénz a zenészhez.

Így aztán marad a háttérzene, amiből próbálnak valahogy még az élőzenén kívül pénzt csinálni. Ennek a közönsége ugyanis nagyobb, mint ahányan a tévében néznek klipeket, közel annyian vannak, mint a rádiós felhasználók, persze a területek között jó nagy átfedés is van. Koncert promóciójára nem feltétlenül a háttérzene a legjobban célzott csatorna, de a jogi bevételek szempontjából az egyik legfontosabb.

Forrás: Antal Dániel és Koronczi Endre

Az elején megmutattuk, hogy milyen költségekkel jár, ha zenél valaki, és mire számíthat, ha zenélésből akar megélni. Aztán pedig, hogy milyen nehéz mindezt előteremteni a mai piaci környezetben.

  • Magyarországon nagyjából kétmillió ember van, aki részt vesz a zenei életben, ennyien vannak, akik koncertre, fesztiválra járnak, új lemezeket vesznek, éneklik vagy játsszák kedvenc és saját műveiket.
  • És nagyjából tízezren vannak azok, akiket el kellene tartaniuk. Ők azok, akik részt vesznek a könnyűzenei kínálat megteremtésében és durván 15-18 ezer művet alkotnak évente. Itt korántsem csak magukról a zenészekről van szó, hanem mindenkiről, aki részt vesz a zeneiparban, kiadók, kereskedők, koncertszervezők, hangmérnökök stb.

Az Artisjus durván félmilliós repertoárt kezel, ennek azonban csak 9–14 százaléka termel jövedelmet egy évben. A magyar zenei repertoár részvétele a világ aktív repertoárjában elenyésző. Jóval kisebb, mint amekkora súllyal a magyar gazdaság a világgazdaságban jelen van.