Az egész Klik hibás alapelvre épült

Senki nem merte még felvállalni, hogy ő akarta a Klik létrejöttét, és általában az egész mostani oktatási reformpróbálkozást. Az oktatással foglalkozó kormányzati embereink sok szépet és sok teljesenértelmetlen dolgot is mondtak eddig, de nem lehet tudni, hogy valójában hogyan születnek a döntések a témában.

A Klik létrejötténél azonban nem világos, hogy mekkora szerepet kaphatott egy 2010-es McKinsey-tanulmány, ami pont az oktatási reformok tapasztalatairól szól. Pokorni és Hoffmann is hivatkozott a jelentés eggyel korábbi verziójára, tehát szinte biztosan ismert volt a kormányzatnak.

A McKinsey-jelentésben nagyon izgalmas dolgok vannak, ezért többször is rákérdeztünk az Emminél, hogy mennyiben használták az új közoktatási rendszer kialakításánál. De egyszer se válaszoltak. Mindenesetre a jelentés pont az oktatási reformok sikeres összetevőiről szól, arra tehát mindenképp alkalmas, hogy ebben a keretrendszerben megnézzük, hogy mit csinált a kormány az elmúlt években ez alatt a címszó alatt.

Vannak viszonylag egyértelmű megoldások

Ehhez először nézzük meg a keretrendszert. A tanulmány 20 oktatási rendszernél vizsgálta a reformkísérleteket, összesen majdnem 600 komoly szabályozási változtatást. A fő eredmények közt nincsenek olyanok, amiktől az ember hanyatt esne a megdöbbenéstől. Az eggyel korábbi hasonló kutatásuk például a legszűkebben úgy foglalható össze, hogy a jó oktatás kulcsa döntően a jó tanár. Az újabb változatnál azt járták körül, hogy Szingapúrtól Lengyelországon át Örményországig nagyon különböző körülmények mellett hogyan lehet fenntarthatóan javítani egy egész rendszeren. 

Mivel nagyon különböztek a körülmények és a célok, ezért a kezdeti teljesítményből kiindulva négy csoportra kellett bontani a fejlesztési próbálkozásokat: mást kell ugyanis csinálni, ha valaki

• pocsék oktatási szintről akar eljutni közepesre;
• közepesről jóra;
• jóról remekre;
• remekről kiválóra.

A négy szint elég más cselekvési terveket igényel. Szóval bár nincs általános varázsformula, amitől egyszeriben megjavul az oktatás, az egyes szinteken belül meghatározhatóak irányok. Ez azonban még nem minden. A szerzők nem győzték hangsúlyozni, hogy

A főbb megállapítások a sikeres reformokról mindezek alapján a következők:

1. Bármilyen pocsék szinten is van az oktatás, 2-6 év alatt igen látványos eredményeket lehet elérni.  
2. Néhány dolog mindig mindenhol elengedhetetlennek bizonyult: a tanárok oktatási és az igazgatók menedzsmentképességeinek javítása, a diákok teljesítményének mérése, a tanárok javadalmazásának javítása, a tananyag és a színvonalelvárások felülvizsgálata. Hiteles szakpolitikai tanulmányokkal és oktatási törvényekkel kell megtámogatni reformot, illetve javítani kell az oktatási adatok megszerzésén és kezelésén.
3. A döntéshozók hajlamosak csak a struktúrára és költségekre fókuszálni. Ezek fontosak, de a sikeres reformoknál inkább törődtek magával a tanulási folyamattal, hogy a gyerekeknek hogyan lesz jobb tanulási élményük. Még a tartalomnál is – tehát amit meg kéne tanulniuk a diákoknak – fontosabb volt a folyamat javítása a reformoknál – tehát hogy hogyan, milyen hatékonysággal teszik mindezt az iskolában.  
4. A hasonló helyzetben lévő országoknál van egy sereg kultúrától, politikától vagy hagyományoktól javulást hozó intézkedés, amit érdemes egymástól átvenni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha elért az ország oktatása egy fázist, akkor már nem tud úgy érdemben tovább javulni. Tehát az nem működik, hogy minden szereplő ugyanazt csinálja nagyjából ugyanúgy, csak néhánynak megmondjuk, hogy dolgozzanak többet.
5. Az ajánlatos intézkedések nem azt mondják meg, hogy pontosan mit kell csinálni, hanem hogy hogyan érdemes az adott célért dolgozni.  A környezetnek van annyi szerepe, hogy mondjuk mást érdemes kötelezővé tenni Indiában és mást Nagy-Britanniában. 
6. Mindenhol kellett egy hiteles és megbízható stratégiai vezető, aki az oktatási reformot végigviszi. Neki tényleg végig kell vinni az egészet, jellemzően ezek a vezetők hat évig voltak a hivatalukban. És még nekik is dolgozniuk kell a vezetői utánpótláson, hogy egy bármilyen okból történő váltás esetén legyen, aki folytatni tudja a hosszú távú tervet 6-7 év múlva is. 

Ez így eleve hülye ötlet volt

Ha a Klik kialakítását és magyar közoktatási rendszer épp megbukott átalakítását nézzük, akkor az látszódik, hogy már a kezdetek is elhibázottak voltak. Először a kormány lefokozta a teljes oktatást államtitkári szintre, és egy teljesen súlytalan alakot, a hiteles stratégiai vezetőnek kevéssé mondható Hoffmann Rózsát tették az élére.

A közoktatásban aztán egyetlen vezérelv mentén történtek az átalakítások, ez pedig a központosítás lett. 2009-ben még a kormányzó MSZP is valamilyen fajta központosítást akart, de ez nagyon is beleillett a dohánykereskedelemtől a szemétszedésen át a turizmusig tetszőleges problémára teljes központosítással válaszoló Orbán terveibe is.

A teljes központosítással a kulcsszerv, a Klik lett az iskolák pedagógiai munkájának teljes finanszírozója és a tanárok munkáltatója, míg az iskolák pedagógián túli üzemeltetője az önkormányzat, az igazgatók munkaadójává pedig maga a minisztérium vált.  

Így klikes tankerületek felügyelik az iskolákat és finanszírozzák a napi ügyeket is, és bár az igazgatóké marad a szakmai felügyelet, valójában szinte semmilyen érdemi döntést nem hozhatnak meg. Részben emellett még erős központi tervezés jött be a megvehető tankönyvekre, a tantervekre és egyebekre. A tanárok formális felügyeletet kaptak a tankerületi Klikektől, amelyek lényegében a pedagógiai munka egyedüli meghatározói lettek, a tanárok az iskolaigazgatókkal együtt végrehajtókká váltak.  

Ez leginkább arra enged következtetni, mintha a McKinsey-tanulmány alapján a magyar iskolarendszert a legócskább fokozatban képzelte volna el a kormány, ghánai vagy brazíliai tartományokkal egy szinten. Csakhogy míg ezeken a helyeken előrelépés, ha minden diáknak tud az állam tankönyvet biztosítani mondjuk, nálunk inkább büntetés a kötelező egységesítés.

Ráadásul ezeken az elmaradottabb helyeken is csak minimumkövetelményeket akarták elérni, folyamatos dialógusban a tanárokkal, a rászorulóbb iskoláknak pluszforrásokat juttatva. Nálunk a teljes irányítás azt hozta, hogy megszűnt az iskolák minimális önállósága is. Ez azért baj, mert az iskola nem húsüzem, a teljes szabványosításnál sokkal érzékenyebb, tudásigényes iparág.

Eltérőek az iskolánkénti pedagógiai programok, a gyerekek és a lehetőségek is. Az egyik helyen délután atlétikakörre lenne szükség, a másiknál kiscsoportos felzárkóztató órákra, a harmadiknál esetleg versenyfelkészítést szeretnének hétvégén.

Eleve rossz, ha a magyar oktatási rendszert egységes megoldásokkal akarják kezelni, hiszen még ha vannak is nálunk ghánai szinten lévő iskolák, Magyarországon a legnagyobbak az iskolák közti különbségek egész Európában régóta.

A jól és az átlagosan működő iskoláknak így pedig különösen tragikus eredményeket hoz, ha központi olvasókönyvet használhatnak csak, plusz a központtól kell krétára pénzt kérniük minden esetben. Még az egyik pocsékból sikeresen közepesbe felhúzódó ázsiai rendszer vezetője is leszögezte, hogy

Mindent megtettünk amit tudtunk, hogy a tanárainknak olyan könnyű legyen tanítaniuk, amennyire csak lehetséges. 

De ezalatt az ő kezdetibb szintjükön még leginkább taneszközöket, óraterveket vagy a tanároknak történő, akár napi szintű segítségnyújtást kell érteni.

A jól vagy egész jól működő iskoláknak viszont éppen az ellenkezőjére van szükségük, mint a gyengébbeknek: minél nagyobb decentralizációra, önálló iskolai döntéshozatalra, az adminisztrációs terhek csökkentésére vagy épp a tanárok közti tudásmegosztás segítésére a központi irányítás helyett. Itt pedig úgy csökkennek az iskolák közti különbségek, hogy a nagyon ügyes iskolák át tudják adni a jó gyakorlataikat a gyengébbeknek, az erős központi beleszólás káros ilyenkor.

Ha a magyar oktatáshoz sokkal inkább passzoló jóról remekre akartunk volna eljutni, akkor például olyanokra kellett volna fókuszálni, mint hogy jó képességű diákok menjenek minél többen tanárnak, és közben minél jobb képzést kapjanak. Itt lehet ügyeskedni mindenfélével, de nálunk a tanárok relatív bérszínvonalának emelése nélkül teljesen elképzelhetetlen.

Senki nem akar egész életében szegény maradni, ha egyszer jó képességű. Arról, hogy a pedagógus-életpályamodell az utolsó pillanatban miért vált hosszú távú bérszínvonal-emelésből a Medgyessy-féle béremelés lemásolásává, itt írtunk.     

Cél	Részletesebben
A pályára kerülők rátermettségének javítása	Jobb képességű diákok vonzása a pedagógusképzésbe
	A pedagógusképzés színvonalának és a pedagógusdiploma követelményrendszerének növelése
A pályán levő pedagógusok rátermettségének javítása	A pedagógusok szakmai továbbfejlődésével kapcsolatos elvárások és a szakmai továbbfejlődés lehetőségeinek növelése (az önfejlesztés, a szakmai támogató csoportok, a központi továbbképzések rendszere terén)
	Személyre szabott, gyakorlatorientált szaktanácsadás
	Pedagóguséletpálya-modell, szakaszonként növekvő szakmai követelményrendszerrel és megfelelően növekvő bérekkel
Az iskolai szintű döntések megalapozása	Flexibilitás és növekvő mértékű decentralizáció
	Iskolai szintű önértékelés bevezetése
	Az iskolai teljesítménymutatók (adatbázisok) nyilvánossá tétele
	Lehetőség biztosítása arra, hogy az iskolák saját hatáskörben olyan (specializált) oktatási programokat vezessenek be, amelyek leginkább megfelelnek diákjaik igényeinek, szükségleteinek
	Forrás: Mourshed–Chijioke–Barber, 2010 (Sági Matild - Varga Júlia / OFI -nál)

Persze a felfelé vagy lefelé nagyon kilógó iskolákra vagy helyzetekre bőven lehet célzottabb programokat indítani. De azért az látszik, hogy

Már a bevezetésnél mindegy volt, hogyan működik

Az egy dolog, hogy a mostani reformterv eleve buta ötlet volt, és eleve nagyon nehéz lett volna szélsőségesen szétaprózott rendszert totálisan központosítottá változtatni. De ezt megspékelte, hogy nehezen lehetett volna butábban végrehajtani. Egy kiszivárgott belsős állami jelentés szerint a Kliknél leginkább ad hoc, néha akár szabálytalan módon mentek az ügyek, összevissza hazudoztak a vizsgálatok során, rengeteg nyilvánvalóan hibás és pazarló döntést hoztak fű alatt, és a segítő javaslatok jó részét rögtön lesöpörtek az asztalról.

Aztán az OFI nyilvános jelentése alapján kiderült, hogy teljesen átgondolatlan volt belülről is a Klik kialakítása, szakmai vagy netán stratégiai szemlélet egyáltalán nem jelenik meg a tankerületekben, általában leginkább csak az iskolák működését nehezíti meg az egész a teljesen értelmetlen bürokráciájával. Ezt ők is érezhetik a szervezetben, mert mindezt igyekeznek a lehető legkisebb átláthatóság mellett, minél nagyobb titkolózással intézni.

És az egy dolog, ha a képzetlen, lusta vagy netán még korrupt és nagyképű államigazgatási alkalmazottak önmagukban is megnehezítik a helyzetet. Nagyon fájó az is, ha súlyosan értelmetlenek a folyamatok, vagy ha leginkább attól fél az egész szervezet, hogy kiderül, hogy mit is csinálnak igazából nap közben. Elkötelezett és tehetséges hosszú távú vezetésről pedig már csak azért sem beszélhetünk, mert eddig egy-két évente kirúgtak mindenkit. Mégis talán a legdurvább, hogy évekkel a bevezetés után még folyamatban van a tervezés, a „finomhangolás” vagy legalábbis a tervezés elkezdése arról, hogy mit is kéne csinálnia az új mamutszervezetnek valójában.

Ahogy az is kiderült épp, hogy ez a gondolkodás a gyakorlatban idénre már teljesen visszatért a rossz emlékű tervgazdálkodáshoz, ahol egy hétvége alatt kellett volna iskoláknak éves „spájzolás-” és „dőzsölésmentes” költségtervet összedobni úgy, hogy közben közölték, hogy a „teljes (dologi) kérések csupán töredékét fogják megkapni”.

Most a tanári tiltakozások hatására ki lett mondva, hogy pocsék a Klik, besült az egész elgondolás, és most újra át fognak alakítani szinte mindent. Lecserélték az oktatás vezetőjét, és kirúgják a Klik vezetőit megint, és majd valahogy visszaegyszerűsítenek és vissza-decentralizálnak egyes feladatokat. Az újabb átalakításokról még nem tudni, hogy mennyire fogják érinteni a mélyebb hibákat, és mennyire lesznek csak tűzoltás jellegűek. 

Mindenesetre az igazi jó megoldásokat elvileg ismeri a kormány, már csak azért is, mert a célzott McKinsey-tanulmány mellett éppenséggel az oktatásról még kifejezetten jó hazai méréseink is vannak, a szabályozó feladata ezeknek a megállapításoknak a magyar környezetbe való értelmes átültetése lenne. Persze mindenek előtt jobb  lenne most előbb tervezni, és aztán végrehajtani, mert a fordítottja a múltkor se jött be.