Jenő
3 °C
8 °C

Az infláció 700%, vécépapír nincs

GettyImages-460774380
2016.04.12. 16:31
Tíz éve még a „21. századi szocializmus” mintaállamaként emlegették, ma már a legelborultabb politikai szatíránál is durvább, ami Venezuelában folyik. Az ország hiába rendelkezik a világ legnagyobb ismert kőolajkészletével, szinte biztos, hogy záros határidőn belül csődbe megy, és nem is akárhogy. Az infláció hétszáz százalék, vécépapír nincs, a benzin viszont nagyjából ingyen van, a tévéket pedig hatósági áron adják. A karácsonyt novemberben tartották, az áramhiány miatt pedig csak négy napot kell dolgozni, hajat szárítani viszont nem illik. Ismerje meg az országot, ahol olyan szinten túltolták az unortodoxiát, hogy még Matolcsy György is csak pislogna!

Ha az ember manapság megpróbál bevásárolni egy venezuelai élelmiszerüzletben, az az érzése támadhat, hogy egy Monty Python-jelenetbe csöppent. Tej van? Nincs. Cukor? Nincs. Kávé? Nincs. Szappan? Nincs. Liszt? Nincs. Főzőolaj? Nincs.

Van egyáltalán bármi azok közül a termékek közül, amelyeket egyébként a kormány olyan fontosnak tart, hogy az előállítási költségüknél alacsonyabb hatósági árat vezetett be rájuk? Nincs – idézi fel boltlátogatásának tragikomikus, de igaz történetét az Economist.

Ráadásul mindez csak a jéghegy csúcsa. Az országból érkező hírek alapján nem kizárható, hogy tényleg beszívott brit komikusok és latin-amerikai szappanopera-producerek írják Venezuela történetét, amelyben a főszereplő egy buszsofőr, aki nap mint nap öblös pofonokat oszt az imperializmusnak és a józan észnek, miközben töretlenül vezeti a teljes társadalmi-gazdasági összeomlás felé az egyébként

a világ legnagyobb ismert kőolajkészletével rendelkező országot.

A buszsofőrből lett elnök, Nicolás Maduro a minap az országos energiahiány miatt szabadnappá nyilvánította a pénteket, és arra kérte a nőket, hogy ne használjanak hajszárítót, úgyis szebb, ha természetesen szárad.

De ezek még a kevésbé meredekebb lépések Maduro eszköztárából: a 2013-as választási évben például novemberre előrehozta a karácsonyt, és létrehozta a szociális boldogság minisztériumát is.

Eközben olyan súlyos áruhiány van az országban, hogy fizető foglalkozás lett a bolti sorban állás, sőt végül hatóságilag tiltották be az üzletek előtt már a nyitás előtti este kígyózó sorokat.

Még színesebbé teszi a történetet, hogy Venezuela baloldali-populista rendszerét külföldi szimpatizánsai nemrég még a 21. századi szocializmus mintapéldájáként emlegették.

Manapság a fanyalgók az üres polcok és az egészen elképesztő, 720 százalékos infláció miatt inkább a 15 évvel ezelőtti Zimbabwéhoz hasonlítják, nem is teljesen jogtalanul. Pénzügyi elemzők jelenleg éppen azt próbálják kideríteni, hogy az ország miből fogja visszafizetni lejáró államkötvényeit.

De mégis hogy juthatott el oda Venezuela, hogy több olaja van, mint Szaúd-Arábiának, mégis olyanok a közállapotok, mint egy nyomorultabb sorsú afrikai országban?

Az olajszocializmus tündöklése

A történet gyökeréig legalább az 1990-es évekig, Venezuela második elveszett évtizedéig kell visszamenni. Az országban húsz év alatt 70 százalékkal csökkentek a reálbérek, az infláció kitartóan évi 30 százalék körül mozgott, gazdasági növekedés nem nagyon volt, de minden második évre jutott egy kisebb-nagyobb válság.

1998-ra odáig fajult a helyzet, hogy az ország lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt élt. Ebben a közegben jutott hatalomra abban az évben a baloldali Hugo Chávez, aki az állam bénultsága és a rendszerszintű korrupció elleni fellépést, a közállapotok javítását és a szegénység csökkentését ígérte.

Az ígéretet tettek követték: Chávez rendkívül bőkezű szociális programokat indított és komoly összegeket juttatott a szegények számára, az életszínvonal pedig valóban növekedésnek indult. Még arra is jutott, hogy nyomott áron adják az olajat Kubának és más közép-amerikai és karibi országoknak, mintegy geopolitikai befolyásszerzés végett.

Chávez pedig a vagyoni újraelosztást mindenek felett hirdető politikájával és az imperialista Egyesült Államokat ostorozó kirohanásaival hamar az alter-baloldal egyik ünnepelt sztárja lett. 2005-ben már arról beszélt, hogy megalkotta a 21. századi szocializmust.

Ugyanakkor a színfalak mögött valójában a klasszikus olajátok működött, egy méretes adag kapitalizmusellenességgel fűszerezve: Chávez gyakorlatilag szétszórta az emberek között a könnyen elérhető olajbevételeket, ám a gazdaság többi szektorát nem hogy nem fejlesztette, hanem szépen és módszeresen, az egyre jelentősebb és kártékonyabb állami beavatkozással sikerült szétvernie.

Olaj viszont volt rendesen, az olajár pedig Chávez hatalomra jutása után történelmi rekordokat döntögetett, a 2008-as válság után is relatíve hamar helyreállt, úgyhogy volt miből szórni a pénzt. Chávez 2013-as halálakor népszerűsége az egekben volt. Amihez a jóléti programokon kívül valószínűleg az is hozzájárult, hogy elnöksége alatt szisztematikusan vette át az irányítást a média fölött, és nem mulasztott el alkalmat, hogy az ellenzék mozgásterét jogilag korlátozza, vagy ne adj' isten bebörtönözze leghevesebb bírálóit.

A repedések azonban már vagy tíz éve megjelentek a rendszeren. Venezuela a rekordolajár ellenére elkezdett eladósodni, gazdasági teljesítménye pedig még így sem volt jobb, mint a latin-amerikai átlag. A költségvetési hiány elszállt, a szegénység újra növekedésnek indult, az ország pedig a többi szektor szétverésével eljutott odáig, hogy az olajon kívül gyakorlatilag nem tud mást eladni külföldön: ma exportja 96 százaléka nyersanyag. A nagy szociális költekezés hevében sikerült az állami olajcéget is kifosztani, és miután a szükséges beruházásokra sem maradt pénz és szakértelem, még a kitermelés is csökkenni kezdett.

És bukása

Aztán 2014-ben beszakadt az olajár, ami nemcsak a költségvetési helyzetet tette kilátástalanná, hanem a konvertibilis valutához való hozzájutást is (a mára teljesen elértéktelenedett venezuelai bolivárt épeszű külföldi nem fogadja el). Venezuela elsorvasztott gazdasága tehát rengeteg alapvető terméket képtelen előállítani, és a valutahiány miatt az importért sem tud fizetni.

Mindezt pedig tovább bonyolította a fizetésimérleg-problémák miatt bevezetett, összetett tőke- és valutakorlátozási rendszer, amelyben az állami cégek nevetségesen alacsony áron kapnak dollárt, a privát szektor és az átlagember viszont jobbára kénytelen a hivatalos árfolyam akár hússzorosát kifizetni a feketepiacon.

Az importköltségek megugrása által előidézett inflációt pedig hatósági árazással és további korlátozásokkal próbálták legyőzni, ami a helyzetet nem oldotta meg, cserébe viszont kiterjedt feketepiac létrejöttéhez vezetett. Venezuela tehát akkora gazdasági unortodoxiát gurított, hogy az amúgy elég élénk fantáziával megáldott Matolcsy György még a kanyarban sincs hozzájuk képest.

A bajok méretét jól jelzi, hogy a kormány gazdasági válsághelyzetet hirdetett, februárban kénytelen volt leértékelni a bolivárt és 

Ingyen benzin

Egy liter 95-ös még az emelés után is csak kb. 160 forint az országban, azaz még mindig olcsóbb, mint a palackozott víz. Ebből pedig az is következik, hogy az emelés előtt kevesebb mint 3 forint volt literje, azaz egy fém kétszázasból tele lehetett tankolni a kocsit.

Az olcsó benzin tavaly egyébként majdnem háborút okozott. Sok venezuelai ugyanis a szomszédos, a piacgazdasággal kevésbé hadilábon álló Kolumbiába csempészte az otthon olcsón megvett benzint, hogy sokkal drágábban eladja. Ez a határon fegyveres villongásokhoz és diplomáciai botrányhoz vezetett. 

60-szorosára emelte a benzin árát.

A GDP tavaly 10 százalékkal csökkent, idén valószínűleg nyolccal fog, és egyes elemzések szerint a szegénységi küszöb alatt állók aránya ugyanakkora, mint 1998-ban volt (a hivatalos adat is 30 százalék fölött van). Ha mindez nem lenne elég, a bűnözés is az egekben: Caracas az egy főre eső erőszakos halálesetek szempontjából a legveszélyesebb város a világon.

Mára Chávez maga által kijelölt utódja, Nicolás Maduro eljutott odáig, hogy a 21. századi szocializmusból néhány év alatt akkora csődtömeget faragott, amihez 20. századi elődjeinek évtizedekre volt szükségük.

Nem csoda, hogy tavaly decemberben az annak idején még Chávez által gründolt Egyesült Szocialista Párt 1998 után először szenvedett vereséget a parlamenti választásokon. Ezzel azonban egyelőre semmi nem oldódott meg, mivel Maduróék kezében van a végrehajtói hatalom és a legfelsőbb bíróság, és mindent bevetnek, hogy az ellenzéki parlament befolyását elsorvasszák.

Imperialista támadás

Madurót egyébként sem olyan fából faragták, hogy elismerje hibáit. A kormány hivatalos kommunikációja szerint az imperialista Egyesült Államok és multicégek által támogatott szélsőjobboldali erők gazdasági háborút folytatnak a „venezuelai bolivári szocialista forradalom” ellen, így az ő számlájukra írhatók az ország gondjai. Az áruhiányt pedig az elnyomó nagyvállalatok direkt idézték elő, hogy megbuktassák a rendszert, pedig ha a nép barátai lennének, nyugodtan adhatnák az előállítási költség alatt is a termékeiket – nagyjából így szól a fáma. A háborús retorika pedig burleszkbe illő lépésekkel párosul.

Decemberben például őrizetbe vették egy Pepsi-üzem dolgozóit, amiért a hatóságok szerint szabotálták az ország kólaellátását, és direkt nem termeltek elég üdítőt. A munka leállásának valódi oka a kólagyár üzemeltetője szerint az volt, hogy a keményvaluta-hiány miatt nem tudnak alapanyagokat importálni, de ez a kormányt nem hatotta meg.

Tavaly nyáron a sörellátás is veszélybe került hasonló okokból. De arra is volt már példa, hogy katonák szálltak meg egy elektronikai cikkeket áruló láncot, és arra kényszerítették a céget, hogy „tisztességes áron” adja a tévéket az embereknek. Bár tény, hogy a lánc valóban elképesztően drágán, forintban hét számjegyű összegekért árult tizedét sem érő elektronikai cikkeket, ennek oka, hogy csak a hivatalos árfolyam sokszorosáért jutott kemény valutához, tehát ilyen drágán volt kénytelen importálni.

Ha pedig a gazdasági háború nem lenne elég, idén még az anyatermészet is megtámadta a venezuelai szocializmust: az energiahiány közvetlen oka ugyanis az, hogy az ország áramellátásának nagy részét vízerőművek állítják elő, melyeket szinte teljesen megbénított az El Nino éghajlati jelenség által okozott szárazság. A baj mértéke mindazonáltal szakértők szerint abban keresendő, hogy a kormány szociális költekezésében sok más mellett elhanyagolta a nagy erőművek karbantartását is.

Az El Niño mellett tavaly a zikavírus formájában érkezett a természet másik csapása, a betegséggel eddig becslések szerint 400 ezren fertőződtek meg Venezuelában. A gyógyszer- és eszközhiánnyal küzdő egészségügyi rendszer pedig nem képes megbirkózni a kihívással.

Kínai szál

Egyetlen oka van annak, hogy Venezuela még nem ment teljesen csődbe: Kína. Peking több tízmilliárd dollárt hitelezett Venezuelának az utóbbi években, dacára annak, hogy a latin-amerikai országot a világ egyik legkockázatosabb adósaként tartják számon. Kína elsősorban hosszú távú nyersanyagimport-befektetésként tekint ezekre a kölcsönökre, a fő ok a venezuelai olajhoz való hozzáférés. Ahogy vélhetően az sem mellékes, hogy az ázsiai ország – más térségbeli befektetéseivel együtt – tágabb értelemben vett gazdasági és politikai befolyást is vásárol Latin-Amerikában, amivel természetesen az Egyesült Államokat is bosszantja.

Tehát a csőd elkerülésére nagyjából két esély van: vagy Kína megint segít, vagy valami csoda folytán hirtelen megduplázódik az olajár.

A forradalom vége

Családi ügyek

A szocialista önmegtartóztatásnak nem a legjobb példája Chávez famíliája. A családtagok az elnök halála után sem voltak hajlandó kiköltözni az elnöki palotából, ehelyett önfeledt és folyamatos partizással próbáltak felülkerekedni a gyászon.

Rajtuk is túltesz azonban Maduro rokonsága, az elnök két családtagját tavaly az Egyesült Államokban drogcsempészet miatt vették őrizetbe.

A harmadik lehetőség, hogy Madurót elzavarják a hatalomból. Egyes értesülések szerint mostanság már a Chávez alatt meggazdagodott szocialista elitnek és a hadseregnek is kezd elege lenni a buszsofőr bénázásából, és egyre jobban féltik az utóbbi években felhalmozott vagyonukat. Ugyanis ahogy az lenni szokott, Chávez nemcsak a szegényekre, hanem barátaira is gondolt, amikor az újraelosztásról volt szó. A helyzet olyannyira súlyos, hogy részben a korrupció, részben az antidemokratikus lépések miatt már a fiatal újbaloldal is elfordult a rendszertől.

Egyes remények szerint a palotaforradalom helyett az ellenzék buktathatja meg Madurót parlamenti hatalmába kapaszkodva, ám kérdés, hogy kormányon mit csinálnának. Egyetlen összetartó erejük a Maduro-ellenesség, amúgy a marxistáktól a kaszinókapitalistákig a politikai paletta minden árnyalata megtalálható köztük. Így például bőven vannak azok közül, akik Chávez hatalomra jutása előtt szétlopták az országot, illetve olyan politikai vállalkozók, akik nem ódzkodnak legalább olyan piszkos eszközökhöz nyúlni, mint Chávez vagy Maduro. Bármennyire is katasztrofális volt regnálásuk, nagyon nem véletlen, hogy Chávezék az 1990-es évek végén hatalomra tudtak jutni, és másfél évtizedig népszerűek maradtak.

Tágabb értelemben véve azonban nemcsak Venezuelára, hanem egész Latin-Amerikára igaz, hogy a baloldali populizmus mintha végnapjait élné. Brazíliában recseg-ropog a rendszer a Petrobras olajcég körüli korrupciós botrány kapcsán, Argentínában hosszú idő után bukott meg a kirchnerizmus (ráadásul pont egy offshore-lovag révén), és Bolíviában és Ecuadorban is visszaszorulóban van a forradalmi baloldal. És ha a történelem tényleg ismétli magát, akkor a következő tíz évben a jobboldalon a sor, hogy szétlopja ezeket az országokat.