Miért vannak lengyel buszok Budapesten, és nem fordítva?

A versenyképességi rangsorok alakulása kedvelt hivatkozási alap minden gazdaságról szóló vitában. Legutóbb Orbán és Matolcsy is arról beszélt, hogy versenyképességi fordulatra van szükség. Mit érthettek ez alatt? 

Azt nem tudom, hogy mit értettek ez alatt. Versenyképességi rangsorokat sokan készítenek, legtöbbet a World Economic Forum nevű szervezet vagy a svájci üzleti iskola, az IMD-féle listákat szokták használni. Egy ország pontszáma aggregált mutatója mindenféle adatnak, amit egy országról találni – egészségügy, adózás, költségvetési hiány vagy az internet elérhetősége. Azt gondolom, ezek a sokfajta jellemzőt átlagoló listák nagyon nehezen értelmezhetők.

Az országok egymással az olimpián meg a foci-Eb-n versenyeznek, de a világgazdaságban az országokban található vállalatok vannak versenyben.

Vagyis amikor az országok versenyképességéről beszélünk, az alatt az ott működő vállalatok versenyképességét értjük?

Igen. Michael Porter harvardi professzor értelmezése szerint a versenyképesség egy országban vagy régióban működő vállalatok azon képességében jelenik meg, hogy a nemzetközi piacokon sikeresen helyt tudnak állni – és ezzel növelni tudják a helyi lakók életszínvonalát. Vagyis, fontosabb a vállalatok versenyképességét vizsgálni, az országokra pedig úgy tekinteni, mint amelyek inputot adnak ehhez.

Az a kérdés, hogy az egyes országok hogyan tudnak hozzájárulni ahhoz, a környezet és a keretek biztosításával, hogy a vállalatok sikeresek legyenek. Hadd hozzak még egy idézetet: az EKB elnöke, Mario Draghi mondta, hogy az a versenyképes gazdaság, amelyben az intézményi és makroökonómiai körülmények lehetővé teszik, hogy a termelékeny vállalatok gyarapodni tudnak.

Vagyis az ország, régió vagy egy város adja a környezetet, meghatározza az inputokat. Milyenek az emberek, milyen az oktatás, milyenek a pénzügyi piacok? Van-e bizalom és együttműködési képesség? Stabil-e a makrogazdaság, kell-e válságoktól tartani? De a kimenet a vállalat sikeressége: tud-e növekedni, túléli-e az első öt évét, mekkora a piaci részesedése?

És ha a magyar vállalatok versenyképességét vetjük össze például a régiós országokéval, akkor mit látunk?

Annyit mindenképpen, hogy a közepes magyar vállalatok csak kevésbé tudtak növekedni az elmúlt három-négy évben, mint a régió többi országában lévő vállalatok.

Tehát nem az a gond, hogy kevés a magyar vállalat vagy kevés az új magyar vállalat, hanem az, hogy a nagyvállalattá válás folyamata nehezebb. Kevés az a magyar nagyvállalat, amely komoly szerepet tud játszani egy multinacionális vállalatcsoport ellátási láncában. Magyarországon a vállalatok 1-5 százaléka felel az export 90 százalékáért. Az tehát, hogy néhány vállalattal mi történik, az nagyon fontos.

Tavaly a Deloitte egy kiadványba gyűjtötte a legnagyobb közép-európai 500 céget. A lista talán nem teljes, de jellemző. Ebben összesen hét olyan magyar cég van, amely nem egy multi leányvállalata vagy nem állami tulajdonú cég: a Mol, az OTP, a Richter, a Wizzair, a KITE, a Waberer és Phoenix Pharma. Ebből csak a Wizzair indult a rendszerváltás óta, és most svájci székhellyel és londoni tőzsdei bevezetéssel működik. Vagyis kevés a sikeres magyar nagyvállalat – amely nem multi leánya, nem állami, hanem tényleg olyan cég, amely a világpiacon versenyez.

Mennyire nyertesei a magyar cégek a globalizációnak?

A magyar vállalatok nagy része tudott bekapcsolódni a nemzetközi értékláncokba – azokba a beszállítói hálózatokba, ahol a világgazdasági termelés történik. Jellemzően a legtermelékenyebb cégeknek sikerült ez –, és bár a vállalatméret fontos, kisebb cégek is találtak maguknak piaci rést. Ez nagyon jó, mert egy-egy fontos vevőtől kaphatnak minőségbiztosítási, gyártási ismereteket, és ezek az ismeretek később hasznosak lesznek más vevőknél is. Megtanulnak a világpiacon kereskedni.

Azonban a beszállítói világot gyakran az jellemzi, hogy alacsony a profitráta, nagy a verseny, és a magyar kkv ki van szolgáltatva a multinak.

Jellemzően alacsony az innováció, hiszen a nagy vevők pontosan megmondják, hogy mit csinálj. Lehet lassan, kitartóan fejlődni és növekedni, de önálló, innovatív termékek kifejlesztése nagyon ritka. És a globális verseny erős, a magyar cégek nemcsak a potenciális lengyel beszállítókkal, de mexikóiakkal vagy malájokkal is versenyeznek.

Miközben ezek a cégek nagyon fontos részei a magyar gazdaságnak, viszonylag keveset tudunk az egyes hatások mértékéről: mennyit is tanulnak tényleg, hogyan tudnak vevőket és beszállítókat szerezni a cégek, vagy éppen mekkora önállóságuk van a külföldi tulajdonú cégeknek. Ezért indított az MTA és a CEU egy közös kutatást, amelyben három országban kérdezünk meg több száz vállalatot.

Hogy lehet ebből az egészből kitörni? Ha a magyar bérek közelednek a nyugatihoz, úgy vesztjük el azok szemében a vonzerőnket, akik csak olcsó munkaerőt láttak bennünk, nem?

Képzeljünk el egy értékláncot, ami elindul a fejlesztéstől, innovációtól, kutatástól, aztán megy tovább a gyártás különböző folyamatain át az értékesítésig, marketingig, szervizelésig. Harminc évvel ezelőtt az, hogy mennyi érték keletkezik az egyes részeken, az egy viszonylag egyenletes vonal volt, ma ez egy U alakú görbe. A magas fizetések, magas profit a folyamat elején van, a fejlesztésnél, a tervezésnél. Aztán a gyártásnál elérjük a görbe alját, majd az értéklánc végén, a marketingnél és a hozzáadott szolgáltatásoknál megint magas lesz a hozzáadott érték.

A legtöbb magyar cég, amely képes volt bekapcsolódni a nemzetközi értékláncokba, jelenleg az alacsony hozzáadott értékű részen van. Ahogy növekednek a bérek, az ország úgy tud versenyképes maradni, ha elkezd eltolódni ennek az U alakú görbének a magasabb hozzáadott értékű részeire.

Tehát az a jó, ha kevésbé csak alkatrészeket gyártunk, és egyre inkább át tudunk venni magasabb jövedelmet generáló tevékenységeket. Ekkor tudnak majd a cégek magasabb béreket kifizetni.

Egy másik kitörési mód az innováció, vagyis a saját új termékek és szolgáltatások kifejlesztése és világpiaci bevezetése. Ez sajnos nagyon nehéz, költséges és ritka is. De pozitív példa is akad: az IND, a Prezi vagy a Richter is saját innovációival, nemzetközi versenyben tudott nagy sikereket elérni.

A magyar kormány víziója most valami olyasmi, hogy elég volt a nyugati minták lemásolásából, a magyar modellbe egyéb, az európai gondolattól távol eső elemet is be kellene építeni. Kik lehetnek a mintáink?

A mintáknál érdemes sikeres fejlődésű országokat nézni, nyilván nem olajországokat, mint Szaúd-Arábia vagy Oroszország. De érdemes elgondolkodni, Japán az ötvenes években, Korea a nyolcvanas években, Malajzia, Thaiföld a 80-as, 90-es években mind sikeresebb felzárkózási történetek. Kérdés viszont, hogy mi ültethető ezekből át, az ugyanis egy teljesen más világgazdasági helyzet volt.

A világgazdasági struktúra megváltozott, és ezért ami például Koreánál működött, most nem működik?

Igen, akkor még a nyugati multik sokkal több tudást osztottak meg, ma már a tudástranszfer korlátozottabb. Ma sokkal jobban látható, hogy a közepesen fejlett országok vállalatai nem kapnak ajándékba technológiai tudást, meg kell küzdeni minden lépésért. És nagyobb léptékben nézve, a 80-as évek Ázsiájának dirigens politikai sikere nem ültethető át 2016-ban az Európai Unióban. Sőt, a spanyol vagy az ír felzárkózás európai környezete is egészen más volt mi a mai; jobban prosperált az európai gazdaság, kisebb volt a világgazdasági verseny.

De szerintem is a magyar modell az elmúlt 25 évben tényleg csak egy közepesen sikeres sztori, érdemes elgondolkodni, hogy miért.

Ahogy azon is, hogy milyen szerepet szánunk magunknak a nemzetközi munkamegosztásban? A multiknak beszállító magyar kkv a fejlődési folyamat végállomása, vagy szeretnénk mást. Ha szeretnénk mást, akkor hogyan? Hogy tudunk innovátorokat nevelni és növelni a hozzáadott értéket.

És hogyan?

Ha olyan vállalatokat akarunk, amelyek innovatívak és sikeresek, akkor olyan környezetet kell teremtenünk, amiben ezek a típusú emberek jól érzik magukat. Az például, hogy Kaliforniában egy ilyen elfogadó és toleráns társadalom van, az nem teljesen független attól, hogy ki tudott alakulni egy nagyon innovatív cégkultúra.

De gondolhatunk Londonra, Dániára, vagy Berlinre is. Azon kell gondolkodni, hogy hogyan lehet az innovatív embereket támogatni, mi segíthet abban, hogy többen legyenek – a matekoktatástól kezdve a bölcsődéken át, a kisgyerekes anyák újbóli elhelyezkedésének kérdéséig. Hogyan lehet olyan országot építeni, amiben olyan a hangulat, hogy ezek az emberek szívesen dolgoznak nálunk.

Richard Florida, egy amerikai közgazdász szerint a növekedés motorja a kreativitás, és ehhez olyan befogadó környezet kell, amely vonzza a kreatív embereket. Ennek egyik mértéke az emberi sokféleség alakulása egy városban vagy régióban.

Florida megmutatta, hogy például a melegek elfogadása erősen korrelál a kreatív iparágak sikerességével.

Amikor egy országban a „buzilobbi” szöveget állami vezetők nem ítélik el, az például nagyon gáz, és akkor erre sokan a lábukkal szavaznak.

Most nem úgy tűnik, mintha ebbe az irányba mennénk.

Minden kinevezés, minden intézmény egy jelzés, hogy inkább az urambátyám világot akarjuk, vagy a versenyalapú, meritokratikus rendszert.

Minden olyan döntés, ahol választhatunk a verseny és az urambátyám megoldás között, és az utóbbit választjuk, az nem az innovatív, globálisan is sikeres vállalatok irányába visz.

Sokszor van egy olyan logika a verseny megsértése mögött, hogy arra a versenyhátrányban lévő magyar cégek érdekében van szükség, akik labdába sem rúghatnának másképp a tőkeerős multik mellett. Vagyis meg kell tolni őket most egy kicsit, aztán később megálljanak a saját lábukon a versenyben.

Az állam feladata szerintem inkább a feltételek megteremtése. Az, hogy a magyar vállalatokat támogassuk a versenyben egy darabig, az néha rendben is lehet, ugyanakkor nem ez a legjobb módszer. Ha egy iparágat külső sokk ér, lehet, hogy szükség van állami beavatkozásra. De a gyakorlatban sokszor egyáltalán nem az a helyzet, hogy egy magyar vállalattal kivételeznek egy multival szemben, hanem az, hogy egy magyar vállalattal egy másik magyar vállalattal szemben kivételeznek.

Ha urambátyám rendszerben és nem piaci versenyben dől el az, hogy melyikük a jobb, akkor nem is tud létrejönni egy olyan cég, amelyik külföldön is versenyképes hosszú távon.

A verseny lényege ugyanis, hogy nyerjen az ügyesebb, és az tudjon később több erőforrás felett rendelkezni. Így később külföldre is már egy olyan vállalat kerül ki, aki erre otthon képes volt, és akkor neki legalább van valamennyi esélye. Ha mindig a cimbik nyernek, akkor nem fog kialakulni olyan szereplő, aki hosszú távon sikeres lesz.

Az előbb beszéltünk az ázsiai modellekről, de mi a helyzet a keleti piacokkal és a keleti nyitással? Mennyire sikeres ez az egész? Hogy teljesítenek kinn a magyar cégek? Kik számítanak számunkra piacnak?

Egy ország a legtöbbet és a legmélyebben a szomszédaival és a hozzá leginkább hasonló országokkal fog kereskedni, befektetni, együtt dolgozni; a gazdasági tevékenységünk jelentős része a szomszédjainkhoz kapcsolódik. A távoli országok – Oroszországot vagy az USA-t is ideértve – körülbelül 18 százalékot jelentenek. Helyes elvárás, hogy a világgazdaság gyorsan növekvő helyein próbáljanak a magyar vállalatok minél nagyobb sikerrel megjelenni. Csak azzal kell tisztában lenni, hogy itt megint vállalatok versenyeznek, nem országok. Az állami külpolitika lehet hasznos, de nem mindenható.

A keleti nyitás részeként a kormány kisebb cégeket is előszeretettel segítene a távoli piacokra. Az ő sikerük mennyire látványos?

Ahhoz, hogy egy távoli piacon valaki helytálljon, nagyon sok speciális képesség kell. Kell egy méret, kell egy értékesítési csapat, meg kell ismerni azt a piacot. A kulturális költségeket át kell hidalni. Egy csomó olyan fix költsége van egy ilyen kapcsolatnak, amelyet csak azok a vállalatok tudnak kifizetni, amelyek elég nagyok és termelékenyek. Ezt elég jól tudjuk, ez nem egy magyar sajátosság. Sokszor a külföldi tulajdonú vállalatok azok, amelyek nagyok és termelékenyek, tehát

amikor Magyarország azon gondolkodik, hogy ezeken a távoli nehéz piacokon megjelenik, akkor ez nagyon sokszor azt jelenti, hogy a külföldi tulajdonú magyar vállalatok megjelennek.

Ezek jó dolgok, csak fordulatot nehéz ettől várni.

Régiós szinten hogyan teljesítünk a távoli országokkal való kereskedelemben?

Rosszabbul, mint a régió országainak a vállalatai. Még sajnos az sem igaz, hogy a kkv-k jobban tudtak teljesíteni. Ahol a magyar vállalatok ugyanolyan sikeresek voltak, mint a többiek, vagy kicsit talán még sikeresebbek is, azok a féldiktatórikus közép-ázsiai országok. Ott talán az állam tudott valamit segíteni. Más helyeken, Kínában, vagy a Perzsa-öböl, országaiban nem nagyon.

Nem is érdemes akkor ilyenen gondolkodni állami szinten?

Helyes azon gondolkodni, hogy hol lehet bővülni, hiszen globális verseny van. Érdemes a magyar vállalatokat odasegíteni, az exporttámogatás sok esetben tud sikeres lenni. Helyes, hogy az állami diplomácia fontosnak tartja a vállalati érdekeket. De valószínűleg nem hatékony egyenként, minden célpiacon támogató szervezeteket építeni.

Általában azt tudjuk, hogy a közepes méretű és fiatal cégek támogatása a legkifizetődőbb, a kis cégek esetében túl nagy a kockázat, a nagy szervezetek pedig meg tudják finanszírozni a partner keresés költségeit. A dán exporttámogatási rendszer például évente mintegy 15 milliárd forintból működik és több ezer cégnek segít partnert találni, a kutatási eredmények szerint érzékelhető sikerrel. A nemzetközi felmérések szerint az állami export támogatásnak sok esetben van pozitív hatása, de az is fontos eredmény, hogy nem szabad nagy méretű hatást várni..

Még egy gondolat: pár évvel ezelőtt európai cégeket vizsgáltunk, és azt láttuk, hogy a nemzetközi piaci terjeszkedés és az innovációs képesség erősen összekapcsolódik. Ez a magyar cégekre is igaz. Ez pedig azt sugallja, hogy az is fontos, hogy a feltörekvő cégek ne sokféle, egymást átfedő rendszerben találjanak támogatást, hanem jobban összehangolódjon a K+F, a piaci innováció és a nemzetközi piacra lépés segítése. Egyébként ezen a téren vannak jó magyar kezdeményezések. De még jó szakpolitika mellett sem várható óriási változás.

Akkor mit tud tenni az állam?

Az állam javíthatja az üzleti környezetet, segítheti a magyar cégeket, hogy nagyok és termelékenyek legyenek. Ez azért fontos, mert kell egy erős jövedelemtermelő képesség, amely meg tudja finanszírozni egy új piacon való megjelenés kezdeti költségeit. Egy új termék vagy vevőkör esetén kell partnereket találni, minőség-ellenőrzést kifizetni, helyi szakembereket találni – ezek az elején csak viszik a pénzt, és kell egy tőke és bevételszint, amely ezt finanszírozni tudja.

És akkor kezdünk is körbeérni.

Ha szeretnénk sikeres magyar tulajdonú vállalatokat látni, akkor annak nem az a módja, hogy egyenként megpróbáljuk ezeknek a vállalatoknak az óhajait kielégíteni,

hanem sokkal inkább az, ha segítjük vagy legalább nem akadályozzuk őket abban, hogy olyan naggyá és termelékennyé váljanak.

Azért vannak kivételek. Olyan kis cégek, akik a semmiből dobnak nagyot külföldön.

Persze mindig vannak kivételek, egyedi sikertörténetek. Egy magyar cég gyárt valamilyen élelmiszert, és valahogy, egy kapcsolatán keresztül elviszi Új-Zélandra. és ott valamiért rákattannak. De nem ez a jellemző. Hanem sokkal inkább egy lépcsőzetes építkezés. Egy nagy piacon többet lehet keresni, de drágább az értékesítés, nehezebb a partner kiválasztása.

Egy távoli, ismeretlen piacon nehezebb megfelelő iparági, vevői kapcsolatokat kiépíteni, a logisztikát, a helyi képviseletet megoldani. Kína, Ázsia, Szaúd-Arábia, Venezuela nem könnyű piacok. A jellemző sokkal inkább az, hogy a közeli EU-országokban lehet elindulni, és ha már néhány ismerősebb országban van siker, és onnan állandó jövedelem, akkor tudja egy cég megfinanszírozni a skandináv vagy török piacot. Ha ezek után is tud növekedni, talál képzett munkaerőt, nem kap hirtelen extra adót, állami szabályozást a nyakába, akkor tud majd tovább terjeszkedni a világban. Ezeket a lépcsőket nem nagyon lehet átugrani.

Nemcsak a keleti nyitás zajlik, hanem elvileg Magyarország újraiparosítása is. Ennek lehet értelme?

Nem mondom, hogy minden iparpolitika hülyeség. Van olyan, hogy bizonyos erőforrásokat koncentrálni akarunk és ehhez szükség van az államra. De alapvetően nem szerencsés, ha az állam a vállalatok helyett akar dönteni.

Egy sikeres iparpolitikát nyilván nehéz megvalósítani is. Egy korábbi tanulmányban azt vizsgáltuk mennyire tudja az állam – nyilvános információk alapján – megmondani, hogy mely cégekből lesznek később sikeres vállalkozások, honnan lehet foglalkoztatás bővülést várni. Azt találtuk, hogy azon kívül, hogy fiatal cégekről van szó, alig-alig lehet ezt megmondani. Például nem nagyon számít, hogy melyik iparágban működik egy vállalat azaz, nem koncentrálódnak egy-egy szektorra a magyar gazellák.

Vagyis a feldolgozóipart, vagy akár egyes iparágakat preferáló politikától nem várható, hogy eltalálja a sikeres, támogatásra érdemes cégeket.

Tehát néha még káros is, ha beszáll az állam?

Vegyük a buszgyártás példáját. Itt az állam szerepe állandóan változott. A kilencvenes években privatizált, de támogatott magánszereplőket is, és többször ígérte, hogy Magyarország újra buszgyártó nagyhatalom lesz. Aztán nem lett semmi, de a romokon több cég is elindult saját busz projekttel, a Csaba Metáltól kezdve a győri Kravtexig. Azonban az állam kinn is volt és benn is volt, nem voltak világosak a tervei.

Többször elhangzott, hogy kell magyar buszgyártás, és az államnak komoly tervei vannak. Például készüljenek buszok több magyar kkv-együttműködésében. Vagy csinálja a gyártást a 2011-től állami tulajdonú Rába vállalat. Természetesen az állami tulajdonban hívő kormányzat alatt sokan hitték, hogy majd az állam, vagy kormányközeli cégek, csinálnak egy új vállalatot, és így indul újra a termelés. Aztán nem lett semmi.

Azt gondolom, hogy a buszgyártásban az induló magyar vállalkozók részben azért nem nőttek igazán nagyra, mert kiszámíthatatlan volt a környezet.

Gyakran jobb, ha az állam nem akar megoldani mindent, hagyja, hogy a piacon kiemelkedjen egy ügyes cég.

Így történt, hogy most lengyel buszok vannak Budapesten, és nem magyar buszok Lengyelországban. A lengyel Solaris céget a Lem rajongó Olszewski házaspár alapította, dolgoztak egy német cégnél, majd átvették a helyi Neoplan-üzemet 2001-ben, és azt fejlesztették tovább. 15 évvel később évi 1400 járművet adnak el szerte a világban.

Ezek szerint maga az iparosítás sem jó ötlet.

Egy forint profit a feldolgozóiparban vagy egy forint profit a mezőgazdaságban, egy forint profit a szolgáltatásban ugyanolyan jó. A munkavállaló és a munkaadó szempontjából nincs érdemi különbség: egy forint az egy forint, akárhonnan jön. Az a jó szektor, ahol van nyereség, és magas béreket lehet fizetni.

Nem azt mondom, hogy az ipar rossz vagy jó, hanem hogy ezt nehéz kiadni parancsba.

Akkor hol kellene beleavatkozni a rendszerbe, hogy valami mégis jobb legyen?

Korábban beszéltünk arról, hogy az állam keretet és inputokat biztosít a vállalatoknak, hogy azok sikeresek lehessenek. Szerintem az oktatás olyan terület, ahol az állam sokat tehet.

Fontos korlát például a menedzsmentismeret hiánya. Egyre több nemzetközi eredmény – John Van Reenen és Nick Bloom évtizedes kutatási után – mutatja meg, hogy mennyire meghatározó a jó menedzsment – az üzleti szférában vagy akár az egészségügyben.

Nagyon más, ha valakinek van 100-130 alkalmazottja, mint ha ezren dolgoznak neki. Az már egy egészen más vállalat.

Sokkal több menedzsmentismeret szükséges egy nagyvállalathoz, és ebben kevés tapasztalat van Magyarországon – vagyis növekvő vállalatok is nehezen találnak képzett menedzsert. Gyakran van egy alapító tulajdonos, aki lassan kezd kiöregedni, és van akinek sikerül menedzsert találni, van akinek nem.

Tehát ez visszavezethető az oktatás hiányára?

Alapvetően igen. Eleve hiányzik a menedzsment fontosságának a felismerése, hogy nemcsak a műszaki képzés, hanem az ilyen soft dolgok is fontosak, mint például a vállalati ismeretek. Pedig lenne értelme továbbképzéseket tartani például menedzsereknek, vagy üzleti iskolákba küldeni a magyar vállalat-vezetőket.

Nincs Magyarországon jó menedzsmentképzés?

Kevés. Fejlődnek a magyar iskolák, de Harvard Business School nem lesz azonnal, az egy hosszabb folyamat. Egy ilyen képzés azonban drága és méretprobléma is van. Azt is figyelembe kell venni. hogy azok a kapcsolatok, amelyek egy top oktatási helyen megszerezhetők, később kincset érnek. Kínában is azt csinálják, hogy elküldik Amerikába a diákokat. Ez azért nem ördögtől való dolog. Szerintem több forrást érdemes például hazai és külföldi üzleti oktatásba fektetni.

Csakhogy nálunk még az angoltudással is gondok vannak.

Igen, a felmérésekből mindig kiderül, hogy milyen kevesen tudnak idegen nyelvet, és ez még a menedzsmenttudás hiányánál is nagyobb probléma. Pedig Magyarország kis nyitott ország, ahol magas a külkereskedelem aránya a gazdaságban.

Az a vízió kudarcra van ítélve, ami szerint ez egy bezárkózó, egyedül küzdő, a világgal szemben álló nemzet. Európa közepén a 21. században ez nem egy reális útvonal.

A sikeres, kis országi létnek pedig fontos része, hogy angolul kell tudni meg németül kell tudni. Ezek olyan területek, ahol sokat tehet az állam: akkor lesznek sikeres cégeink, ha jól képzett nyelveket tudó szakemberek és menedzserek dolgoznak. Az oktatás fejlesztése talán a legfontosabb állami feladat, amely versenyképes vállalatokhoz szükséges.