Friderika
10 °C
16 °C

Amikor az a baj, hogy ingyen van az áram

GettyImages-487268686
2016.08.23. 10:13
A Fukusima után felpörgetett energiafordulat eredményeként a németeknél az utóbbi hónapokban elkezdett túlcsordulni a megújulóenergia-termelés, sőt már annyi van, hogy fizikailag nem tudják hova tenni. Ez viszont egyáltalán nem jó, pont ellenkezőleg: a rendszerben hatalmas a túlterheltség, ami pazarlást szül, ami pedig nagy veszteségeket. Most egy újabb reformmal a feje tetejére állítják a recsegő-ropogó rendszert, ami a zöldek szerint a világ végét, a piac szerint rendezettebb viszonyokat hozhat. Meg több környezetszennyezést.

Németországban az utóbbi időben többször is előfordult, hogy hirtelen szinte ingyen lett az áram. Sőt, egy szép májusi vasárnap délután egyenesen a negatív tartományba csapott át az ára, azaz kvázi fizettek a fogyasztóknak, ha voltak kedvesek használni egy keveset belőle.

Hamarosan azonban vége lesz a látszólagos jó világnak: a politikusok úgy megijedtek ettől, hogy még mielőtt beteljesedhetett volna az energiakánaán, gyorsan nekiestek, és gyökerestül próbálják átformálni az egyre súlyosabb vadhajtásokkal terhelt rendszert, amit egyébként pont az előző gyökeres átformálási kísérlet hozott létre.

Az áram ugyanis nem azért volt ingyen, mert a németek elérték az energiatermelés nirvánáját, hanem azért, mert túl gyorsan próbáltak eljutni oda. Azaz

  • a bőkezű támogatásoknak köszönhetően rövid idő alatt nagyon sok szélkereket és napelemet telepítettek,
  • azonban ezeknek, illetve a többi erőműnek a teljesítményét nem tudják megfelelően gyorsan szabályozni ahhoz, hogy mindig az aktuális áramigényhez igazítsák a termelést;
  • és nem építették ki a zöldenergia-cunami kiállásához szükséges hálózati- és energiatárolási kapacitásokat sem;
  • ennek pedig az a következménye, hogy amikor szépen süt a nap és fúj a szél, akkor hirtelen nagyon jelentősen megugrik az energiatermelés, ami gyorsan leapasztja az áram árát;
  • amikor viszont nem fúj, vagy a hálózat túlterhelt, akkor jó drága az áram;
  • tehát ez egy nagyon pazarló és költséges rendszer, és végső soron ellentétes az egész nagy német energetikai fordulat, az Energiewende céljaival, dacára annak, hogy pont az Energiewende eredményeként jött létre. 

A hagyományos erőműveket üzemeltető cégek természetesen háborogni kezdtek az áringadozás miatt, de az utóbbi hónapokban a gazdasági minisztérium is arra jutott, hogy kicsit túltolták a zöldenergia-forradalmat, és lassítani kell a tempón. Júliusban pedig a kormány javaslatára a német parlament úgy döntött: óvatosan és szabályozottan ugyan, de mégis rászabadítja a piacot a megújuló energiára, aztán hulljon a férgese.

Ez az optimista verzió szerint valahol természetes is: az, hogy egyre fontosabb a hatékonyság mint szempont, igazából csak azt jelzi, hogy az energiafordulat a következő szakaszába lép, és képes lesz szabadpiaci körülmények között is valós alternatívát kínálni; viszont csak akkor, ha már kiépült hozzá a megfelelő hálózati rendszer. A pesszimista olvasat szerint azonban a törvénymódosítással veszélybe kerülhet az egész projekt, ráadásul rövid távon sokkal környezetszennyezőbb lesz Németország, mint ígérte és mint lehetne.

De az igazi tét jóval nagyobb, mint az, hogy a németek mennyi szén-dioxidod pöfékelnek el. Nem mintha ez utóbbi nem lenne fontos, de az Energiewende valahol arról szól, hogy lehetséges-e egy nagy, fejlett, ipari gazdaságot takarékosan, zöldenergián működtetni, és példa lehet-e a német projekt a világ többi jelentősebb gazdaságának is. Azaz Németországban valóban a jövő kezdődött-e el, vagy csak utópista bénázás megy, és egy elérhetetlen sötétzöld vágyálmot kergetnek.

Előre menekülnek

Az utóbbi években a német energiafordulatról elsősorban Fukusima kapcsán esett szó, miután a japán atombaleset után Angela Merkel kancellár közölte, hogy záros határidőn belül, egész pontosan 2022-ig bezárják az összes német erőművet. Azonban maga a folyamat jóval korábban, és nem kizárólag az atompara miatt indult, bár az atomellenesség a kezdetektől része volt.

A fordulat, vagy legalábbis annak igénye először az 1970-es években került terítékre, amikor az olajárrobbanás után a nyugati világ ráeszmélt, hogy a fosszilis energiahordozók utánpótlása véges, áruk pedig képes felfelé is menni (1946 és 1973 között gyakorlatilag nem emelkedett az olaj világpiaci ára), az atom térhódítását pedig először a lakossági ellenkezés, később pedig Csernobil szorította erős korlátok közé.

Nem ma kezdődött

A törvénynek köszönhetően az 1990-es években Németországban telepítették minden harmadik szélerőművet, bár természetesen abszolútértéken ez még elhanyagolható mennyiség volt.

Viszont a támogatást eleve szűkre szabták, csak addig járt, ameddig a megújulók nem érték el a teljes áramtermelés 5 százalékát.

Az 1990-es években pedig egy másik szempontból, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentések miatt került elő a téma, és a németek már ekkor megléptek, amit mások jellemzően csak jóval később: garantált árat szabtak a megújuló energiának, hogy így ösztönözzék a befektetéseket.

Erre rátett pár lapáttal a megújulóenergia-törvény, amelyet 2000-ben fogadott el a szociáldemokraták és a Zöldek koalíciója, bár később Merkel kereszténydemokratái is beleálltak. Ebben az állt, hogy 2025-ig 40-45 százalékra kell növelni a megújulók részarányát az áramfelhasználásban, ennek érdekében pedig fix, az előállítás költségeinél magasabb és 20 évre garantált kötelező átvételi árat állapítottak be a zöld forrásból érkező áramra.

Ezzel biztosították, hogy a megújulókba való befektetés garantált hosszú távú profitot hoz, aminek köszönhetően még jelentősebb szélerőmű-telepítések indultak, és ekkortájt kezdett észrevehetően növekedni a megújulók részaránya az áramtermelésben. A kötelező felár mértéke ugyanakkor az új telepítésekre vonatkozóan folyamatosan csökken, hogy hosszabb távon innovációra és költségcsökkentésre kényszerítsék a szektort.

Az azóta számos alkalommal toldozott-foltozott törvény másik nagy újítása az volt, hogy elsőbbséget adott a megújuló forrásokból származó áramnak a német hálózaton. Nem csoda, hogy ekkortájt kezdett el igazán beindulni a megújulóenergia-biznisz.

Ha az üzlet beindul

Dübörög a szél

Egész pontosan 6000 megawattal növelték a kapacitást, ami a globális plusz 44 százaléka, és önmagában majd' másfélszer annyit, mint amennyit az egész 1990-es években hálózatra kötöttek.

Persze annyiban áll a Fukusima-narratíva, hogy valóban az utóbbi néhány évben kapott hatalmas lendületet a dolog, különösen a szélenergia terén. Tavaly 50 százalékkal nőtt a német szélenergia-termelés, ami annak a fényében nem meglepő, hogy az országban majdnem annyi szélerőművet telepítettek, mint a világ többi részén együttvéve. 

A baj csak az, hogy úgy tűnik, kissé túl is tolták a dolgot. Amikor a tavaszi hétvégéken az ország északi részén erősen fúj a szél, de közben szépen a süt a nap is, a gyárak pedig nagyrészt állnak, a megújuló források képesek ellátni majdnem az egész országot árammal. Az ilyen kivételes alkalmaktól eltekintve azonban messze nem, éves átlagban ma nagyjából az áramtermelés harmadát adják. Ezért tehát a hő- és atomerőműveket egyelőre járatni kell, és ezeket nem lehet és általában nem is éri meg csak úgy ki-be kapcsolgatni, ha éppen úgy alakul az időjárás. Viszont a megújulók ingadozása miatt sokszor kénytelenek veszteséggel termelni, mivel számukra nincs fix ár, hanem a piaci keresleti és kínálati viszonyok fényében tudják eladni, amit létrehoznak. 

Skandináviában még erősebben fúj

Egyedül a dánoknál drágább az áram, ahol egyébként még magasabb, valamivel 50 százalék fölötti a megújulók aránya a termelésben, ebből 42 százalék csak a szélenergia. Ők még ambiciózusabbak a németeknél: 2035-ig 85 százalékra akarják növelni ezt a számot, elsősorban szélkerekek telepítésével. De a megújulók használata nem feltétlenül jelent drágaságot, bár ez nyilvánvalóan függ az ország adottságaitól is: Svédországban például a megújulók az áramtermelés 57 százalékát adják, azonban ennek döntő többsége vízenergia.

A svéd és a dán példa viszont már csak azért sem érvényes Németországra, mert előbbi egy hatalmas természeti erőforrásokkal bíró, mégis mindössze 10 milliós ország, az utóbbi pedig egy kis, ötmilliós hely, ahol folyamatosan és erősen fúj a szél. Németország ezzel szemben a maga 81 milliójával Európa legnépesebb országa és legnagyobb ipari hatalma, amely relatíve jóval szerényebb adottságokkal rendelkezik e téren, mint a két skandináv állam.

Ehhez képest szinte már elhanyagolható szempont, hogy az energiaforradalom nagyon drága, a kontót pedig a lakosság állja. Németországban a támogatási rendszer miatt a szomszédos szélenergia-nagyhatalom, Dánia mellett messze a legdrágább a lakossági áramár Európában. Az ipari nagyfogyasztók viszont a termelés versenyképességének fenntartása érdekében mentesülnek a rendszert energiafordulatot finanszírozó sarcok alól, tehát a dolog költségét teljes mértékben az emberekkel fizettetik meg. 

A Spiegel szerint idén 23 milliárd euróba kerül a szélkerék-, napelem- és biomassza-támogatás a német háztartásoknak, ami több mint amennyit az állam munkanélküli segélyre költ. A Fraunhofer kutatóintézet szerint az egész energiafordulat tokkal-vonóval 1,1 ezer milliárd euróba fog kerülni. Ennyi pénzből a magyar állam például jó néhány évtizedig képes lenne működni.

Ennek ellenére a projekt politika támogatottsága stabilan 90 százalék környékén mozog, azaz az emberek szerint jó helyre kerül a pénzük.

Sokaknak közülük pedig messze nem ráfizetéses a dolog: a zöldenergia-befektetések fele magánszemélyektől és civil szövetkezetektől jött. A szokásos, háztetőre szerelt napelemektől kezdve, a kisebb közös biomassza-erőműveken át, a közösségi finanszírozással felhúzott szélkerekekig van minden Németországban, és a feláras rendszerben elég jól jártak a kisbefektetők is.

Mindazonáltal az energiafordulat támogatottsága ellenére egyes helyeken már túlcsordulni látszik a dolog. Legalábbis a szélerőművek burjánzásával párhuzamosan a leginkább érintett területeken a velük szembeni ellenérzések is növekednek. Részben egyébként pont környezetvédelmi okokból is: egy erdő hektáronként például 200 eurót tud hozni egy évben a tulajának, de ha kivágják és rátesznek egy szélerőmű-farmot, már hektáronként 20-70 ezer eurót lehet rajta keresni. Nem kérdés, hogy sok helyen a kivágás mellett döntöttek, ahol pedig egyre több erdő helyére kerülnek ormótlan szélerőművek, úgy egyre több ember szemét szúrják.

Jöjjön a piac

De a legfőbb baj nem a költségekkel van, hanem azzal, hogy a kilengéseket nem bírja el a hálózat. Sigmar Gabriel szociáldemokrata gazdasági miniszter nemrég arról beszélt, hogy Németország abszurd helyzetbe került: 

  • megtermelik olcsón a tiszta áramot az ország északi részén;
  • de mivel nincsenek kiépítve az ehhez szükséges hálózati kapacitások, nem tudják eljuttatni délre;
  • ahol ezért kénytelenek más forrásokból, azaz fosszilis erőművekben megtermelt áramot venni;
  • és az egész pazarlásnak a költségét a fogyasztókkal fizettetik meg.

Ugyanis a németek nem csak prémiumot fizetnek a zöldenergiáért, az üzemeltetők még kártérítést is kapnak a kiesett termelés után, ha a hálózat túlterheltsége miatt állnia kell a szélerőművüknek. Nem is keveset: tavaly csak Schleswig-Holstein tartományban 295 millió eurót fizettek ki nekik; országosan pedig a hálózatüzemeltetőknek 1,1 milliárdot kellett leszurkolniuk a különböző kiesések és más egyéb ügyes-bajos dolgok miatt a Die Welt számításai szerint.

Persze a szélerőműveket jóval könnyebb ki-be kapcsolni, mint egy atomerőművet, ám ez esetben gyakorlatilag kétszer fizetnek egy egységnyi energiáért: egyszer amikor délen inkább megveszik a más forrásból származó áramot, és még egyszer akkor, amikor kifizetik a kártérítést az északi szélenergia-termelőknek a leállás miatt. Ráadásul ha pont akkor állnak a szélkerekek, amikor a legtöbbet tudnának termelni, az egész energiafordulatnak nem volt értelme. 

A másik gond, hogy a szomszédos országok elkezdtek fújni a németekre, és nem teljesen jogtalanul. Amikor ugyanis túlpörög a termelés a közvetett támogatásokkal felhizlalt német energiapiacon, az a sok hálózati összeköttetésen, illetve az áramexporton keresztül a szomszédban is kilengéseket okoz. A csehek, lengyelek és hollandok ezért elkezdtek panaszkodni Brüsszelben, és igazat is adtak nekik: a jövő évtől már nem lehet fixen és magasan tartott árakkal támogatni a szektort.

Ezt a két problémát, azaz a túltermelést és az uniós előírásokat próbálja megoldani a júliusban elfogadott törvénymódosítás, amely gátat szab a szélenergialáznak és beszünteti a bőkezű támogatási rendszert.

Egész pontosan arról van szó, hogy

  • 2017-től 2019-ig évi 2800, 2020-tól évi 2900 megawattban korlátozzák az újonnan telepítendő szélerőművek kapacitását;
  • a tengeri szélkerekeknek pedig 2030-ra kell elérniük a 15 gigawattos összteljesítményt.
  •  Az éves limitet pedig aukciós úton fogják feltölteni, tehát aki a legjobb ajánlatot teszi, az építhet szélerőmű-farmot.
  • Az újonnan épített erőművekre tehát nem lesz már garantált haszon, majd a befektetők eldöntik, hogy megéri-e nekik.
  • A szabályok alól mindazonáltal a kisebb erőművek mentesülnek, például a házi napelemtelepítésre természetesen nem kell majd aukción pályázni.

Lenne hova fejlődni

A törvény kiötlői szerint mindössze annyi a probléma, hogy a hálózatfejlesztés egyszerűen nem tud lépést tartani a szélenergia tempójával. Ha viszont lelassítják a szélkerekek telepítését, akkor időt adnak a hálózatfejlesztésre, azaz hosszabb távon minden rendbe jön. És egyébként is jót tenne már egy kis árverseny a rettentő drágán működő megújuló szektornak - szól az érv. 

Viszont a Zöldek és pártfüggetlen környezetvédők szerint nem igazán erről van szó, hanem hogy a kormány lefeküdt az energiacégek lobbijának, és gyakorlatilag kivégezte az energiafordulatot. Szerintük egyébként nem az a baj, hogy gyengék a hálózati kapacitások, hanem hogy a vezetékeket a hőerőművekből származó "mocskos" árammal tömik tele, és ezért nem marad kapacitás a zöldáram szállítását.

A másik fő gondjuk, hogy az aukciós, kvázi piacosított rendszer a nagy cégeknek kedvez a kicsikkel szemben, ahogy az általában a hatékonyságnövelést célzó reformok esetében lenni szokott. A balos ellenzék már eddig is azzal vádolta Merkel nagykoalíciós kormányát, hogy az utóbbi időben a nagy cégek pártjára állt, és a kisebb szövetkezeteket kiszorítva próbálta helyzetbe hozni őket az energiafordulat terén.

De a másik oldalról is érték kritikák a törvénymódosítást: a kapacitásbővítési korlát bevezetése ugyanis felső korlátot szab a piacnak, emiatt várhatóan csökken majd a megújuló technológiákba való befektetés, ami lassítja majd a hatékonyság növelését. Persze ezt ellensúlyozza, hogy az új rendszerben megjelenik az árverseny, de a piacpárti nézőpont szerint az ideális az lenne, ha valóban szabad, korlátlan piacon folyhatna a valódi verseny a beruházók között.

Víz nélkül nehéz

Az összehasonlítás persze abból a szempontból nem igazságos, hogy a Németországot előző országokban jelentős a vízenergia-termelés, ami Németországban elenyésző, ez pedig természeti adottság.

Ha csak a négy nagy gazdaságot nézzük, akkor a németek nem állnak rosszul, bár az olaszok az utóbbi években nagyjából ugyanakkora energiafordulatot nyomtak le, mint a németek, csak jóval kisebb csinnadrattával. De persze azért ehhez rendesen hozzájárult a vízenergia is.

A másik probléma a fék behúzásával, hogy hiába az utóbbi évek nagy hajrája, Németország még így sem fogja elérni a másfél évtizede meghatározott célt, azaz hogy 2025-re 45 százalék legyen a megújulók részaránya az áramtermelésben. Sőt, egyelőre még csak az európai uniós átlagot is csak hajszálnyival sikerült túlteljesíteniük e téren. Még rosszabb a helyzet, ha nem az áramtermelést, hanem a teljes végső energiafelhasználást nézzük: a közlekedéssel, fűtéssel és minden egyébbel együtt csak 14 százalék a zöldenergia részaránya, ami nem hogy nem kiemelkedő, hanem alacsonyabb, mint az atomfüggő franciáknál.

Annyira nem is zöld

De a legnagyobb baj, hogy az energiafordulat igazából nem tette zöldebbé a német áramtermelést. Hiszen ha az atomerőműveket lekapcsolják, a zöldenergiát meg nem tudják tárolni, és valamiből akkor is kell energia, ha épp nem fúj a szél és nem süt a nap, akkor nem lehet megúszni környezetkárosítás nélkül.

Németországban pedig pont ez a helyzet: a hőerőművek ma is nagyjából ugyanannyit termelnek, mint 1990-ben, az energiamix legnagyobb szelete, közel negyede pedig a világ legrosszabb hatékonyságú és legmocskosabb kőszénfajtájából, a lignitből származik.  Viszont a lignit hiába rossz és szennyező, Németországban jó sok van belőle, és külszíni fejtéssel könnyen kitermelhető, ezért aztán rendkívül olcsó. Amikor pedig a német hálózat tele van megújuló árammal, külföldön jó pénzért eladható.

Emiatt pedig Németország nemcsak a zöldenergia-termelési, hanem a kibocsátáscsökkentési célját sem fogja elérni. Ez utóbbit ugyanis az 1990-es szinthez lépest 40 százalékkal akarták csökkenteni 2020-ra; most 27 százaléknál tartanak, négy év alatt pedig lehetetlen behozni a lemaradást, főleg az atomerőművek bezárásával.

De jó, hogy van

A rengeteg probléma ellenére azonban a német kísérlet még messze nem bukott el, és ha valamiért, azért igazán érdemes szurkolni, hogy felülkerekedjenek a gondokon. A helyzet ugyanis az, hogy a világ nagy ipari gazdaságai közül egyedül a németek veszik véresen komolyan azt, hogy záros határidőn belül átálljanak egy fenntartható és környezetbarát energetikai rendszerre.

Márpedig zöldenergia, illetve tágabb értelemben véve a klímaváltozás egy klasszikus játékelméleti dilemma: egy közös, világszintű probléma, ahol mindenki azt várja, hogy majd a másik fizesse meg a megoldás költségeit. A németek ezeknek a költségeknek a jelentős részét magukra vállalták: ráfizetéssel ugyan, de sok tízmilliárd eurós piacot teremtettek a megújulóknak, ami jelentős befektetéseket generált, és így nagyban hozzájárul a napelemek árát és a szélkerekek hatékonyságát javító technológiai fejlődéshez. Ezáltal pedig ahhoz is, hogy az egész világon megfizethetőbbé és elterjedtebbé válhattak ezek a dolgok.

A mostani gondok, illetve az azok által megkövetelt törvénymódosítással fennáll persze a veszélye, hogy feladják ezt a vezető szerepet, miközben nem nagyon van, aki átvegye. A kérdés tehát igazából az, hogy mostanra sikerült-e eljutnia olyan szintre a szektornak, hogy a német bábáskodás nélkül is folytathatja hódítását.

Illetve hogy lesz-e erő és akarat a dolog európai szintre emelésére. Hiszen a legegyszerűbb az lenne, ha nem nemzeti, hanem kontinentális szinten lehetne megoldani a problémát: egy nagy kapacitású európai hálózattal összekötni az EU jó természeti adottságokkal rendelkező zöldenergia-termelő helyeit. A nap persze ettől sem sütne éjszaka, de talán néhány fokkal könnyebb lenne koordinálni a rendszert. Már ha egyszer kiépül – hiszen jelenleg nem az összeurópai megoldások reneszánszát éljük.