Fura tudósok irányítják a világ legnagyobb pénzcsináló gépét

A Wall Streettől nagyjából 100 kilométerre keletre Long Island és Conscence Bay között van egy kerület, tele hatalmas házakkal, ami látszólag csak egy, a sok amerikai gazdagnegyed közül. Ez a gazdagnegyed viszont annyiban különbözik a többitől, hogy könnyen kezdődhetne itt egy hidegháborús sci-fi, ahol a történet főszereplői valamilyen szupertitkos dolgot fejlesztenek a kormánynak. A hasonlóság a fikció és a valóság között annyi lenne, hogy a környéken messze az országos átlag felett van az egy négyzetméterre eső Phd-fokozattal rendelkezők száma, a különbség viszont az, hogy nem a kormánynak, hanem saját maguknak fejlesztenek évek óta egy titkos szuperfegyvert, amivel viszont nem űrháborúzni vagy időutazni lehet, hanem nagyon sok pénzt csinálni.

A környék tudományos fokozattal rendelkező lakói közül nagyon sokan a közeli East Setauketbe járnak dolgozni, ahol a Renaissance Technologies nevű cégnél dolgoznak. A cég nagyjából 300 alkalmazottja közül kb. kilencvennek van tudományos fokozata. Ezek az emberek hozták létre és üzemeltetik a Medallion Fundot, ami egy olyan kvantatatív hedge fund, ami az 1988-as megalapítása óta a Bloomberg számításai alapján 55 milliárd dollárnyi profitot termelt, ami nagyjából 10 milliárd dollárral több, mint amennyire a közismerten sikeres befektető, Soros György befektetési alapja képes volt, ráadásul rövidebb idő alatt.

A Medallionba ráadásul 2005 óta csak a Renaissance Technologies munkavállalói tehetnek be pénzt, ami miatt még kevesebbet lehet megtudni a cég működéséről. A Bloomberg ennek ellenére kísérletet tett rá, hogy minél többet megtudjon, és a cikkük alapján összeszedtük a legérdekesebb részleteket a világ legnagyobb pénzcsináló gépéről és a gépet üzemeltető emberekről.

Jöhecc, mehecc, de olyan hatékony pénzcsináló, mint mi, sosem lehecc

1994 és 2014 között a tőkealap elképesztően magas, 71,8 százalékos éves hozamot ért el. Abból is látszik, hogy ez mennyire sok, hogy ez az eredmény több mint kétszerese annak a harminc százalék körüli átlagos hozamnak, amit Soros György és Warren Buffet a 2000-es éves dotcom válsága előtti 30 évben hozott össze, és ami már így is kiemelkedő eredménynek számít. Ami ennél is elképesztőbb, hogy a Medallion működése során szinte alig volt veszteséges, és a legnagyobb veszteség, amit az alap ötéves lebontásban a története során elért, fél százalék volt.

És hogy mi az kvantitatív hedge fund? Az egészet tényleg leginkább úgy érdemes elképzelni, mint egy tudományos alapokra helyezett pénzcsinálógépet. A Medallion egy olyan tőkealap, amiből több, különféle kockázatot jelentő és hozamot hozó beruházást pénzelnek. A kvantitatív pedig azt jelenti, hogy a befektetési döntéseken nem bízzák emberekre, csak annyiban, hogy döntéseket hatalmas adatbázisok és múltbeli trendek alapján meghozó algoritmusok és matematikai modellek működését emberek felügyelik, illetve tudósok vesznek részt az adatbázisok összeállításában és kezelésében is.

A Renaissance Technologies különleges módszereit és hr-politikáját a céget 1982-ben létrehozó James Simons álmodta meg, aki olyan amerikai egyetemeken kutatott és tanított matematikát, mint az MIT és a Harvard, de a tudományos karriere mellett a hidegháború évei alatt kódfejtőként is dolgozott az amerikai államnak. Az Institute for Defense Analyses-ben megszerzett tudása azonban a pénzügyekben is hasznosnak bizonyult, hiszen végeredményben a befektetések kezelése és a kódfejtés elég hasonló műfaj: mindkettőnek a kulcsa, hogy a kódfejtő vagy a befektető szabályosságokat lásson meg egy nagyon komplex rendszerben, amiben nagyon nehéz eligazodni a releváns és irreleváns információ között.

Simons 1977-ben hagyta ott az akadémiát, hogy kereskedőként próbáljon szerencsét. Eleinte hagyományos módszerekkel próbálkozott, de nagyon gyorsan annyira elege lett ebből, hogy megkereste a matematikus és kódfejtő barátait az egyetemről és az IDA-ből, hogy segítsenek neki kidolgozni egy módszert, amivel statisztikák alapján tudják előrejelezni az árak alakulását. A Medalliont 1988-ban indították be.

Megkeresni a szabályt a káoszban

Eleinte még vegyesek voltak az eredményeik, de a kilencvenes évek elejére már nem volt ritka a 30-40 százalék körüli hozamokat értek el éves átlagban. A sikereken felbuzdulva Simons új munkatársak után kezdett nézni, de Wall Street-i, vagy egyáltalán pénzügyes háttérrel az embernek esélye sem volt, hogy felvegyék a Renaissance Technologies-hoz. Ebben a körben került egy csapat kutató a céghez az IBM egyik kutatóintézetétől, ahol eredetileg beszédfelismeréssel és gépi fordítással foglalkoztak, amiben hatalmas adatbázisokat használtak fel ahhoz, hogy algoritmusokat írjanak.

Peter Brown és Robert Mercer, akik később vezető pozícióba kerültek a Renaissance Technologiesnál, itt dolgoztak együtt, mielőtt 1993-ban közölték az IBM vezetésével, hogy szeretnének modelleket építeni, amik alapján a cég 28 milliárd dolláros nyugdíjalapját lehetne menedzselni. A cég visszautasította az ajánlatot, és végül talán ezért is tudták a két tudós a Renaissance-hoz csábítani, ahol kamatoztatni tudták a nagy rendszerek tervezésében megszerzett tapasztalataikat. Később még többen is csatlakoztak hozzájuk az IBM-ből.

Az IBM-esek érkezése után a cégnél elkezdtek komolyan dolgozni olyan adatbázisok építésén, amiket a kutatók gyorsan tudták tesztelni az elméleteiket. A cég pedig tényleg minden szinten szabadságot adott ebben nekik: így jöhettek például rá arra az összefüggésre, hogy minél többet sütött a nap egy időszakban, a legfontosabb tőzsdék a világban annál jobban teljesítettek (bár Brown elmondása alapján ezzel végül nem keresték degeszre magukat, mert csak az esetek nagyjából felében működött az elmélet). A cégnél ekkorra már egészen eltérő hátterű kutatók dolgoztak: voltak köztük többek között informatikusok, húrelméletre specializálódott fizikusok, matematikusok, és olyanok is, akik a nyelvészet és a programozás határterületén mozogtak.

Miért nem érik utol őket?

Ezek az emberek aztán persze halálra keresték magukat ezzel a munkával, hiszen egy idő után a Medallionba már nem engedtek be a cégen kívülről befektetőket, tehát gyakorlatilag az alap kezelői egy ideje már csak a saját pénzükkel gazdálkodnak. 

Az, hogy egy alkalmazottnak mennyi pénze van a Medallionban, attól is függ, hogy milyen teljesítménnyel járul hozzá a cég összesített teljesítményéhez - hiszen a Medallion mellet a Renaissance külsős befektetőknek is nyitott alapokat is kezel -, tehát minél jobban teljesít valaki, annál több pénzt rakhat a Medallionba. A céget 50 százalékban tulajdonló Simons 15,5 milliárd dolláros vagyonra tett szert nagyrészt a Medallionnak köszönhetően, de Brown és Mercer is dollármilliókat keresett a cég többi alkalmazottjához hasonlóan.

Persze felmerül a kérdés, hogy mások miért nem követnek hasonló stratégiát, ha ezzel ennyi pénzt lehet keresni. Hiszen elvégre csak egy csomó tudós kell hozzá, akik jól tudnak együtt dolgozni. A Bloomberg cikke alapján a Renaissance vetélytársai egyetértenek abban, hogy a cég még mindig a versenytársak előtt jár gyorsaságban és az új kihívásokhoz való igazodásban, miközben azért maga a technológia már egyáltalán nem számít újdonságnak, sok cég dolgozik már kvantitatív eszközökkel.

És bár Simons már hét éve nyugdíjba ment, a Medallion még mindig a megszokott tempóban termeli a pénz, miközben már Brown és Mercer vezetik a céget. És amikor az iparági pletykák szintjén arról van szó, hogy mi vethet véget a sikertörténetnek, leggyakrabban az szokott előjönni, hogy ez a következő vezetőváltás lehet. Állítólag ugyanis tavaly egy szűk körben megrendezett konferencián, amikor arról kérdezték a menedzsereket, hogy ki lenne az álomigazolásuk, valaki James Simons nevét dobta be.

A Bloomberg angol nyelvű cikkét itt, a New York Times Simonsról szóló portréját pedig ide kattintva lehet elolvasni (ez szintén angolul van).