Trump megöli a fejlődést a világban, megdőlhet a világgazdaság évszázados fejlődési modellje

Donald Trump már elnöksége első hetében bebizonyította, hogy egyrészt komolyan gondolja, amit a kampány során elmondott és megígért; másrészt nem viccel, ha végrehajtásról van szó: egy-két huszárvágással képes és hajlandó felborítani sok évtizedes politikai-gazdasági alapvetéseket. 

Ebből fakadóan pedig egyre reálisabbak az amerikai elnök ígéreteinek világgazdasági veszélyei. Ezekről korábban itt írtunk részletesebben, ám az egyes konkrét gazdaságpolitikai területeket érintő felfordulás mellett van egy súlyosabb, rendszerszintű kockázata is az amerikai elnök programjának: hogy

Magyarul ha valóban minden ígéretét beváltja Trump, akkor jó eséllyel tucatnyi, most még szépreményű ország fejlődése akadhat meg. Ami pedig különösen égetővé teszi a kérdést számunkra, hogy bőven a veszélyeztetett kategóriába tartozik Magyarország is.

Kell a piac

Trump legfőbb ígérete, amivel végső soron maga mellé állította az amerikai melósokat és megnyerte a választást, hogy

• visszahozza a gyárakat, a külföldön gyártó cégeket Amerikába,
• nekimegy a szabadkereskedelemnek,
• komoly vámokat vet ki az importra,
• és ezekkel, meg más erőszakos lépésekkel leszorítja az ország kereskedelmi deficitjét.

Trump olvasatában a kereskedelmi deficit az Egyesült Államok gyengeségének a jele. Meg annak, hogy kereskedelmi partnerei élősködnek Amerikán. Mint általában a populista ígéretek, ez is egy valós jelenségből indul ki, azonban egy elég bonyolult kérdésre ad egy faék egyszerűségű választ.

Mindenesetre az igaz, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi mérlege nagyjából az 1970-es évek óta deficites, tehát több árut vesznek külföldről, mint amennyit eladnak külföldre. A deficit egyik fő oka pedig valóban az, hogy az alacsony hozzáadott munkahelyek külföldre vándorolnak, így az amerikai ipar eltűnik, a helyét pedig a kínai import veszi át. 

Hogy ennek milyen belső gazdasági, társadalmi és politikai hatásai vannak, azzal már jó ideje tele van a világ gazdasági sajtója. (Röviden: a globalizációs vesztesei, a lecsúszó fehér melósok és az eltűnő középosztály tagjai kilátástalan helyzetükben fellázadtak az elit ellen, és megválasztották a populista Trumpot; ám az ipari munkahelyek erőszakos visszakényszerítése nem fog segíteni rajtuk, hiszen az állásukat részben a robotok vették el tőlük, részben általában véve a gazdasági fejlődés; ehelyett át kellene képezni őket, hogy értelmes munkát találjanak a 21. századi gazdaságban.)

Ennél azonban számunkra lényegesebb kérdés, hogy mi lesz, ha Donald Trump alatt valóban bezárkózik gazdaságilag az Egyesült Államok: a pesszimista verzió szerint elég nagy baj. Ugyanis

A hatalmas amerikai piacra relatíve könnyen, gyorsan és sokat lehet exportálni, és a második világháború óta végső soron ennek köszönhetően szedte össze magát Nyugat-Európa és gazdagodott meg Kelet-Ázsia, és közvetetten még mindig az amerikai pénzen próbál felkapaszkodni mindenki más is. Így például Magyarország is.

Hogy működik a világ

Nagyon leegyszerűsítve a 19. század óta a legtöbb sikeres felemelkedő gazdaság az alábbi receptet alkalmazva gazdagodott meg:

1. először a mezőgazdasági hatékonyságnöveléssel felhalmoztak egy kevés többletet,
2. ezt eladták jellemzően külföldön, miközben a saját piacukat védték az importtól,
3. az így megszerzett tőkét ipari kapacitásnövelésre fordították, a legtöbb helyen közvetett és közvetlen állami támogatással,
4. az ipari árukat aztán javarészt eladták külföldre, miközben a belső piacukat védték a külföldi konkurenciától,
5. míg olyan gazdagok nem lettek, hogy az ipar helyét átvette a szolgáltatási szektor, az ipari munkahelyek meg tovább vándoroltak külföldre.

Mára ez a modell annyiban átalakult, hogy a hatékonyság- és kapacitásnövelés egyre inkább külföldi tőkéből (akár közvetlen működőtőkéből, akár kölcsöntőkéből) valósul meg. Ez persze a fejlődés jellegére fontos hatást gyakorol, azonban azt a rendszerszintű igazságot nem változtatja meg, hogy a sikeres fejlődő országok növekedése alapvetően a globalizáció és a féloldalas szabadkereskedelem terméke.

A probléma csak az, hogy ha mindenki exportálni akar, akkor ki fogja megvenni a sok exportárut? Itt jött képbe a világ mindenkori vezető gazdasága, amely az első világháború előtt az Egyesült Királyság, utána pedig az Egyesült Államok lett.

Ez a két ország ereje csúcsán, a szabadkereskedelem bajnokaként megnyitotta piacait, persze nem kifejezetten jótékony céllal, hanem mert ők voltak a leghatékonyabb ipari termelők. Hosszabb távon azonban a nagyhatalmak piacnyitásából mindenki profitált. Olyannyira, hogy az 1945-ben még hatalmas ipari fölényben lévő Amerikát 1980-ra már rég elárasztotta a német és japán export, ahogy ma a kínai teszi ugyanezt. 

Amerika = stabilitás

Bár számos árnyalata van, nagyjából erről szól az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb világgazdaság-magyarázó elmélete, az úgynevezett hegemón stabilitás elmélete is. Eszerint a világgazdaságban akkor van rend és stabilitás, ha van egy, mindenkinél sokkal erősebb állam, amely magára vállalja a nemzetközi pénzügyi-gazdasági rendszer működtetési költségeit:

• stabil és nagy felvevőpiacot kínál más országok exportjának,
• nyitott nemzetközi gazdasági-kereskedelmi rendet működtet, és betartatja az általa kialakított nemzetközi szabályokat,
• biztos nemzetközi kulcsvalutát tart fenn,
• a nemzetközi pénzpiacok központja,
• és katonailag is megvédi gazdasági partnereit, a világ csendőreként rendet tart.

Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy a jóságos és önfeláldozó Amerika saját kárán békét és prosperitást hoz a világra, hiszen az 1945 utáni nemzetközi gazdasági rend javarészt azért az Egyesült Államok érdekei szerint alakult. Ahogy a csendőrködés sem mindig a globális közjót, hanem elsősorban Amerika érdekeit szolgálta – bár ezzel kapcsolatban azért érdemes azt is figyelembe venni, hogy milyen pánik uralkodott el Európán, amikor Trump felvetette, hogy a NATO-tagállamok Washington csecsén lógnak.

Mindenesetre hosszú ideig pont az Egyesült Államok volt a legnagyobb nyertese ennek a rendszernek, és bizonyos szempontból a mai napig az amerikai cégek aratják le a globalizáció gyümölcseit. A probléma az amerikai társadalom számára nem is ez, hanem hogy a haszon belső eloszlása egyre egyenlőtlenebb.

Azonban az sem véletlen, hogy miközben Amerika Trump alatt rohamléptekkel kezdett bezárkózni, pont a magukat a mai napig kommunistának hívó kínaiak azok, akik körbehaknizzák a világot, és a globalizáció és a szabadkereskedelem fenntartásának fontosságáról beszélnek. Ugyanis ahogy korábban Japán és Németország, úgy ma Kína a kereskedelem és az amerikai piaci nyitottság legnagyobb haszonélvezője.

Kína a tökéletes példája a fent vázolt fejlődési útvonalnak: az 1980-as évek reformjaival először szépen lassan liberalizálták a mezőgazdaságot, majd beengedték a külföldi tőkét az iparba, aminek köszönhetően egy-két évtizeden belül egy tömeges éhínség sújtotta országból ők lettek a világ gyára.

Ma pedig már ott tartanak, hogy az alacsonyabb hozzáadott értékű termelést tőlük is kezdik kiszervezni, ők pedig egyre magasabb minőségű ipari termelési szintet céloznak. Hogy aztán eljussanak oda, ahol a Nyugat tart: hogy az emberek egyre nagyobb része ipari gyártósorok helyett légkondicionált irodában robotolhassa le a napi 9-12 órát, jóval több pénzért. 

Itt már Kína sem segít

Jelenleg a világgazdaság legnagyobb reménye, hogy Kína egyre nagyobb felvevőpiac lesz, és lehet majd oda is rengeteget exportálni. Azonban Kína hiába hatalmas gazdaság, fejlettségi szintben és szerkezetét tekintve messze nem tart még ott, mint Észak-Amerika vagy Nyugat-Európa. Ugyan már vagy tíz éve hangoztatják, hogy új növekedési modellre akarnak átállni, és hátrahagyják az exportvezérelt fejlődést, ez elég lassan megy. Még mindig a kivitel a kínai gazdaság motorja, nem a belső fogyasztás, és a fogyasztói piacuk felpörgetése helyett egyelőre inkább csak egy fenyegető hitellufit sikerült összehozniuk. (És ez csak az egyik probléma a sok közül Kína esetleges világuralmával kapcsolatban, de ezek már egy másik cikkre tartoznak.)

Tehát leegyszerűsítve

és képesek legyenek átvenni az Egyesült Államok helyét, mint a világgazdaság következő fő felvevőpiaca és pénzügyi központja. Ha viszont Trump elzárja előlük ennek az útját, akkor a mai világgazdasági modell megdől, és nehezen látni, hogy mi következik majd helyette.

De Kína csak egy példa a sok közül. Ott van mondjuk Mexikó, amely szintén az amerikai gazdaságra csimpaszkodva próbál előrébb lépni, most viszont Trump jó eséllyel megakadályozza ezt. Vagy Latin-Amerika többi országa, amelyek az utóbbi években jellemzően annak köszönhetően fejlődtek, hogy kielégítették Kína hatalmas nyersanyagigényét, amely nyersanyagigény pedig a dübörgő exportgazdaságon alapult. Vagy Afrika, ahova hasonló okból, azaz a nyersanyagigény miatt ömlik a kínai tőke.

Vagy ott van Magyarország, a világ hetedik leginkább exportfüggő gazdasága, a keleti nyitással machináló kormányával. Nálunk a fejlődés alapja a rendszerváltás óta a külföldi tőke, amely azért jön ide, hogy az itteni olcsó munkaerőt megdolgoztassa, és az itt legyártott termékeket külföldön eladja. Nekünk annyival könnyebb, hogy EU-tagként mindig itt lesz egy fejlett, nyitott, nagy piac a szomszédban, már amíg van EU. Azonban egy lassan növekvő, öregedő Európa jóval kevésbé dinamikus fejlődési lehetőségeket nyújt, mintha az egész világgazdaság tárva lenne előttünk. 

Lábon lőhetik magukat

De a trumpi elszigetelődés legnagyobb vesztese talán maga Amerika lenne, és Nyugat-Európa sem úszná meg a dolgot. Hiszen Kína és sok más fejlődő ország egyszerre fontos gyártóbázisa és felvevőpiaca a nyugati cégeknek.

Ennek egyik oldala, hogy ha az amerikai cégek nem tudják kiszervezni a gyártást, és Trump parancsára az Egyesült Államokban kell majd jóval drágábban megoldaniuk a termelést, akkor csökkenni fog a profitjuk, és ezáltal amerikai dolgozóik bére is. Az amerikai dolgozóik pedig a kevesebb fizetésből csak drágább termékeket tudnak majd vásárolni, tehát az életszínvonaluk romlik. Persze a most állástalan gyári munkások jól járnak majd, de az ország egésze nem.

Viszont ha tényleg bezárkózik Amerika, akkor cégei nemcsak gyártani, eladni sem fognak majd tudni annyit külföldön. Hiszen ha a fejlődő országokban elmaradnak azok a bevételek, amelyek az amerikai piacra való termelésből fakadnak, akkor nem lesz pénz amerikai cuccokat venni.

A fejlődő országok pont attól fejlődő országok, hogy még nem rendelkeznek azokkal a technológiákkal és tudással, amivel a fejlettek. Ezért a high-tech termékeket kénytelenek ők is külföldi cégektől megvenni, amiből persze a fejlett országok bőségesen profitálnak, csak nem a lecsúszó melósaik, hanem a fehérgalléros dolgozóik révén. Az iPhone gyártósori összerakosgatásából Nyugaton nemigen lehetne megélni, viszont az iPhone tervezéséből, dizájnolásából, marketingeléséből, viszonteladásából például elég jól meg lehet.

Ha viszont az amerikai cégek kevesebbet tudnak majd külföldön eladni, akkor ezekből a dolgokból kevesebben és kevésbé jól fognak megélni, azaz csökken az amerikai jólét. Persze fejlődés egy zárt gazdaságban is tud lenni, csak potenciálisan jóval lassabb lesz, mint egy nyílt világgazdaságban.

Menekül a dollár

Rendszerszinten azonban ez csak a veszélyek egyik oldala. Ugyanilyen fontos, hogy mi lesz a pénzügyi vonalon. Nagyon leegyszerűsítve az Egyesült Államok jelentős kereskedelmi- és fizetésimérleg-hiánya a gyakorlatban azt jelenti, hogy Amerika jóval több pénzt fizet ki a külföldnek, mint amennyit kap – mégsem megy csődbe.

Ezzel kapcsolatban talán a legnépszerűbb, de csak részben igaz narratíva, hogy a kínaiak és más fejlődő országok gyakorlatilag meghitelezik az amerikai fogyasztást, amikor felvásárolják az amerikaiak adósságát.

• Egyrészt valóban sok amerikai adósság van külföldiek kezében, de a teljes amerikai adósságállománynak ez csak a kisebbik része.
• Másrészt az Egyesült Államokba nem azért ömlik a külföldi pénz, hogy a kínaiak furmányos módon saját termékeik megvásárlását hitelezzék meg, hiszen ennek sok értelme nem lenne. Az Egyesült Államok egy fejlett, stabil, relatíve biztonságos és biztos megtérülést ígérő piac, márpedig a tőke nagyon szereti az ilyen helyeket.
• Nem véletlen, hogy nemcsak kölcsöntőkéből, hanem működőtőkéből is rengeteg áramlik oda, konkrétan több, mint Kínába.
• Arról pedig nem is beszélve, hogy amikor külföldiek hiteleznek Amerikának, azt dollárban teszik. Az Egyesült Államok szinte teljes egészében a saját nemzeti valutájában van eladósodva, márpedig a külső eladósodás általában akkor okoz kezelhetetlen bajokat, ha külföldi valutában történik.
• A dollár viszont egyben a világ legfontosabb pénze is, amit normális esetben képtelenség bedönteni (ha pedig sikerül, akkor az egész világgazdaság dől vele). 

És igazából ez a fenti két tényező, a dollár és a pénzpiaci erő, ami miatt pénzügyileg ugyanannyira fontos az Egyesült Államok, mint felvevőpiacként. A nemzetközi elszámolások döntő többsége dollárban bonyolódik, így a világgazdaság működése elképzelhetetlen lenne az amerikai valuta nélkül. Másrészt az Egyesült Államok a legfontosabb és legfejlettebb pénzpiac hazája, ami nélkül a nemzetközi tőkeáramlás is jóval nehézkesebb volna. Bár domináns pozíciója már egy ideje erodálódik, azért még mindig

Ennek persze vannak árnyoldalai, elég a 2008-as eseményekre gondolni. Ugyanakkor ettől még tény, hogy az amerikai pénzpiacok nélkül jóval bonyolultabbá válna a tőke, az áruk, a szolgáltatások, tehát általában véve mindennek az áramlása a világban, és egyelőre még nincs stabil alternatívája a dollárnak sem.

Nagyot változna ez az egyenlet, ha Trump bezárná Amerika kapuit. Ez esetben a tőke már jóval kevésbé szeretné az Egyesült Államokat és a dollárt. Ami egyfelől jóval sérülékenyebbé tenné magát Amerikát is, másrészt pedig az egész világgazdaságot egy kicsit instabilabbá tenné, hiszen az euró, a jen vagy a jüan nem tudná átvenni a dollár helyét, ahogy az európai vagy a kínai pénzpiacok sem az amerikaiét

Negatív spirál 

Ha tehát Trump tényleg komolyan gondolja, és elvágja Kína, Mexikó és a többiek előtt az amerikai piaci hozzáférést, akkor nagyjából az alábbi negatív spirál játszódhat le a világgazdaságban:

1. az exportorientált fejlődő országokban megtorpan a növekedés, 
2. az oda exportáló nyugati cégek pénzügyi helyzetét is rontja majd, 
3. ezért kevesebben is fektetnek majd be a fejlődő országokba, 
4. ami tovább rontja az ottani növekedést és az ottani piaci helyzetet,
5. ami negatívan hat a növekedésre a fejlett országokban, főként a bezárkózó Amerikában is,
6. emiatt elkezd kevesebb tőke áramolni az Egyesült Államokba, és dollár helyett mindenki elkezd új tartalékvaluta után nézni,
7. ami miatt jóval kevésbé lesz stabil a nemzetközi pénzügyi rendszer, és jóval pusztítóbbak lesznek az esetleges jövőbeli árfolyamháborúk.

Persze nem biztos, hogy a republikánus gazdasági elit hagyná, hogy Trump idáig menjen, és ha az elnök el is szabadulna, Kína és az Európai Unió valószínűleg minden megtenne, hogy az amerikai bezárkózást ellensúlyozandó stabilizálja a világgazdaságot. Nem hirtelen összeomlásra kell tehát számítani, inkább egy lassú, átmeneti erjedésre. Ennek a hatásai viszont így is súlyosak lennének.

És arra sem árt emlékezni, hogy a hegemón stabilitás elmélete a két világháború időszak tapasztalataiból építkezik, amikor a világgazdaság előző motorja, a britek legatyásodtak, és már nem voltak képesek ellátni a vezető szerepet, a feltörekvő hatalom, az Egyesült Államok pedig még nem volt kész arra, hogy átvegye a stafétát. 

Ebből pedig az lett, hogy a korábbi liberális világgazdasági rendet a káosz és a protekcionista érdekháborúk váltották fel mind kereskedelmi, mind pénzügyi téren. Az egyoldalú, szűken önérdekkövető lépések sora, a nemzetközi együttműködés hiánya pedig nagyban hozzájárult azokhoz az állapotokhoz, amelyek megágyaztak a második világháborúnak. 

Most annyiban más a történet, hogy a liberális világgazdasági rend vadhajtásai is felelősek azokért a társadalmi-gazdasági problémákért, amelyek farvizén a liberális világgazdasági rend lebontását hirdető Donald Trump hatalomra juthatott. Viszont ez nem változtat azon, hogy a populista megoldási kísérlete jóval több bajt okoz majd, mint amennyit megold.