A világgazdaság utolsó reménye

A kínai gazdaság amilyen magabiztosan cáfolt meg harminc éven keresztül minden pesszimista jóslatot, olyan látványosan fékezett be az utóbbi egy-két évben. Annak pedig, hogy mostantól a világ legnépesebb országának a korábbi 10 helyett az amúgy még így is irigylésre méltó 6 százalékos éves gazdasági növekedéssel kell beérnie, nemcsak a kínai emberek, hanem az egész világgazdaság, és így az exportból élő, a keleti nyitással évek óta sikertelenül próbálkozó Magyarország kilátásaira is elég nagy hatással lesz.

Eddig ugyanis nagyjából az volt a remény, hogy a Nyugat gyengélkedése közepette majd Kína veheti át a stafétát, és válhat az új nagy fogyasztói piaccá, így pedig a gyötrődő Nyugatnak is mentőövet nyújthat. Ez a folyamat azért valamilyen szinten beindult, de hamar kiderült, hogy Kína jóval zártabb és nehezebben bevehető piac, másrészt a fogyasztás és az import növekedésének üteme messze nem olyan erős, hogy majd ezen kapaszkodjon ki a stagnálásból Európa. Ami már csak azért is aggasztó, mert a 2008-2009-es válság óta világszinten megtorpant a növekedés, úgyhogy jó lenne, ha jönne valahonnan egy-két új impulzus, ami lökést ad neki. 

A világgazdaság tehát most éppen egy új, Kína utáni megmentőre vár, és igazából akad is egy hasonló méretű jelentkező: az örök ígéret India. Az utóbbi években mintha kicsit jobban menne a világ második legnépesebb országának, olyannyira, hogy

Az optimista elemzések szerint pedig most már tényleg eljött az ideje, hogy végre India legyen a következő nagy növekedési sztori, és ezzel egyúttal egy kis életet leheljen az ezer sebből vérző globális nemnövekedésbe.

Persze az indiai csodavárás hányattatott történelme mellett azért az is óvatosságra int, mert a nagy fellendülést egy erősen nacionalista, és eddig csak mérsékelten sikeres kormányfőnek kellene levezényelnie egy eszméletlenül bonyolult és csak korlátozottan irányítható országban. De végül pont ez teszi érdekessé a sztorit, már a világgazdaság sorsán kívül.

Nacionalizmus + piac = profit?

Hogy van valami igazság az optimizmus mögött, azt az utóbbi néhány év adatai, illetve a következő évek kilátásai is alátámasztják. India mostanában hosszú idő után először tud stabilan Kínánál erősebben növekedni, bár a dolog szépséghibája, hogy ehhez elsősorban azért Kína gyengülése, nem India megtáltosodása vezetett.

Ettől függetlenül a legtöbb elemző további erősödést és stabilan 7 százalék fölötti éves növekedést vár a dél-ázsiai országtól. Sőt, egyes közgazdászok szerint India 2040-re lenyomhatja az Egyesült Államokat is a gazdaság méretét tekintve. Amihez csupán az fog kelleni, hogy a következő szűk két és fél évtizedben (Vietnam után) Indiában legyen a világon a második leggyorsabb az egy főre eső növekedés üteme.

De nemcsak az elemzők optimisták, hanem a piacok is: idén eddig szárnyalnak az indiai tőzsdék, az ottani pénzpiacok hozták a legmagasabb hozamokat a világon. A pénzemberek tehát bizakodnak, elsősorban azért, mert márciusban a kormányzó hindu nacionalisták biztos választási győzelmet arattak India legnagyobb államában, Uttar Pradesben és négy másik helyen is, így a várakozások szerint most már tényleg beindulhat a reformúthenger.  

Az utóbbi volánjánál Narendra Modi miniszterelnök ül, aki 2014-ben azzal az ígérettel jutott hatalomra, hogy gyökerestül felforgatja India gazdaságát, már a szó jó értelmében:

• az államot egyre jobban kivonja a gazdaság irányításából,
• egyszerűsíti a teljesen átláthatatlan adórendszert,
• lecsap a minden átszövő korrupcióra,
• helyrerakja a legendásan rettenetes bürökráciát,
• modernizálja az infrastruktúrát, stb. 

Ezek miatt pedig majd javulni fog a gazdaság teljesítménye és az életszínvonal is.

Van honnan feljönni 

Persze elsőre talán meglepő lehet, hogy Modi egy ilyen ortodox, már-már ódivatú, bár egész jó sikerességi mutatójú receptet próbál alkalmazni az unortodoxia időszakában, ám az indiai kontextusban az ortodoxia és unortodoxia kicsit máshogy fest, mint nyugaton.

India abból a szempontból relative különleges helyzetben van, hogy nem a II. világháború után bevetté vált világgazdasági növekedési modellt követte, azaz Kínától és más ázsiai országoktól eltérően nem elsősorban az olcsó gyártás és a kereskedelem segítségével próbált felkapaszkodni, hanem egy relatíve zártabb gazdaság maradt.

A függetlenedés utáni időszakban (az 1950-es években) először kifejezetten egy be- és a világtól elforduló, valahol a szocialista tervgazdaság és az államkapitalizmus között mozgó gazdasági modellel próbáltak egyről a kettőre jutni, elég mérsékelt sikerrel. Aztán az 1990-es évektől piaci reformokba kezdtek és a kereskedelem is beindult. Azonban hiába hozott valódi előrelépéseket, a liberalizáció elég hamar megakadt, és végül ebből sem lett átütő sikersztori.  

Sőt: Indiában a mai napig százmilliók élnek nyomorban, az infrastruktúra a legtöbb helyen csapnivaló, a közegészségügyi helyzetről nem is beszélve. A gazdaság vegetál és alig teremnek új munkahelyek, a lakosságszám viszont szépen növekszik: jellemző, hogy havonta nagyjából egymillió új álláskereső lép be az indiai munkaerő-piacra, miközben a gazdaság éves szinten képes csak ennyi munkahelyet kitermelni. 

A bankrendszer döntően még mindig az állam kezében van, a vállalkozásindítás engedélyeztetése rettenetesen bonyolult, drága és hosszadalmas, egyes termékek gyártását pedig eleve nem engedélyezik bárkinek. A 100 főnél nagyobb cégeknél állami beleegyezés kell a leépítéshez, a munkakiszervezés elvben tilos, és természetesen ha valaki el akar valamit intézni, akkor elég sok zsebet ki kell tömnie, mire célt ér.  

Nagyjából ebben a helyzetben jött Modi a nagy reformcsinnadrattával, illetve a gyakorlati tapasztalattal, hiszen korábban Gudzsarat állam kormányzójaként már levezényelt egy nagy gazdasági talpra állást. 

Sok a szöveg, kevés a reform 

A gond viszont az, hogy a Modi által országos szinten beígért reformokból eddig nem sok valósult meg. Ennek az egyik fő oka, hogy Modi pártja, az Indiai Néppárt (BJP) a parlament két házából csak az alsóban van többségben, és a nagy terveik eddig rendre megakadtak a felsőházban.  

A másik ok, hogy Indiában aránylag mérsékelt a központi kormány és parlament mozgástere, a legtöbb fontos döntés a szövetségi államok szintjén születik. Emiatt az indiai gazdaság sok szempontból nem is egységes piac: államonként annyira eltérő adózási, vállalkozási és más gazdasági szabályok és állapotok uralkodnak, hogy bizonyos esetekben sokkal bonyolultabb egy indiai cégnek az ország két különböző államában egyszerre működnie, mint mondjuk egy európai cégnek két uniós tagállamban.

A fenti két ok sokszor együttesen is érvényesül, például Modi két éve alatt tudta csak átnyomni a felsőházon az adórendszer egységesítéséről szóló törvényjavaslatot, amely pont az államok különutasságát próbálja letörni. Pont ezért is voltak fontos Modinak a márciusi győzelmek: ezzel már a BJP uralkodik India lakosságának többsége fölött, a párt vezetése alatt álló államokban és a népesség 60 százaléka. Ahogy 2014-ben, most megint azt várja mindenki, hogy a biztos politikai politikai háttérrel most már tényleg hatalmas (és pozitív) változások jönnek. 

Persze azért a dolog nem ilyen egyszerű. Az eddig véghez vitt nagy reformok között akadtak egészen megrázó félrenyúlások is, mint például amikor egyik napról a másikra bevonták az ország készpénzvagyonának 80 százalékát, hatalmas káoszt és pánikot okozva országszerte. Ez elemzések szerint önmagában elég volt ahhoz, hogy egy százalékot lehúzzon India tavalyi GDP-növekedéséből.

Nem sokkal később pedig az alkoholtilalom kiszélesítésével adtak egy jó nagy pofont az amúgy is szűkös állami költségvetéseknek. A büdzsébevételek nagyjából negyede ugyanis eddig az alkoholra kivetett adókból jött, ezeket most valahogy ki kell majd pótolni. Ettől függetlenül persze az elharapódzó alkoholizmus és ittas vezetés valós probléma és népszerű politikai szlogen, ahogy a pénzbevonás is alapvetően jó célt, a korrupció visszaszorítását szolgálta. Az már más kérdés, hogy gazdaságilag rövid távon ezek elég nagy ballépéseknek tűnnek. 

Az óvatosabb optimisták azt is felemlegetik, hogy általában véve a reformok megakadása, illetve konkrétan a pénzbevonásos fiaskó részben arról is árulkodik, hogy Modi és pártja nem annyira nagy piacbarátok, inkább a jobban menedzselt, de továbbra is az állam irányította kapitalizmusban hisznek, mint a gazdaság szabadon engedésében. Ami egyben azt is jelenti, hogy nem igazán akarnak radikálisan mást csinálni a gazdaságban, mint a függetlenség óta szinte végig hatalmon lévő Kongresszus Párt, csak azt gondolják, hogy ők majd okosabban csinálják ugyanazt. 

Lenne mivel feljönni 

Abban igazából nincs vita, hogy India potenciálja hatalmas, csak eddig nem sikerült jól sáfárkodni az ország adottságaival. Így például az indiai állam bábáskodása mellett  szemben az olcsó termelésre ráállt Kínával - elsősorban magasabb hozzáadott értékű, tőkeigényesebb iparágakba fektettek. 

• Ennek a pozitív olvasata, hogy mára Indiának erős informatikai- és gyógyszeripara, több globális nagyvállalata van.
• A negatív olvasata, hogy ezek a szektorok csak nagyon kevés embert tudnak foglalkoztatni, miközben valamivel több mint félmilliárd képzetlen indiai mélyszegénységben él, mert nem tud normális munkához jutni. Emiatt az indiaik 90 százaléka az informális (szürke)gazdaságban dolgozik.
• Magyarul ez a modell egy rendkívül kettészakadt gazdaságot hozott létre, és most az lenne a cél, hogy az elmaradottabb részt felzárkóztassák.

Ami az Indiával kapcsolatos optimizmust alátámasztja, hogy elméletben ezen a helyzeten nem lenne olyan nagyon nehéz változtatni. Annak idején Kína úgy kezdett el fejlődni, hogy 400 millió embert átzavart a földekről a gyártósorok mellé; ez pedig nem egy nagyon bonyolult és utánozhatatlan recept.

Különösen Indiának, ahol a lakosság több mint fele a mai napig a mezőgazdaságból él, és ahol rengeteg az olcsón alkalmazható, bár alacsonyan képzett munkaerő. A belső fogyasztás pedig erősebb, mint pénz elköltése helyett hagyományosan a termelésre és megtakarításra szakosodott Kínában, így elvileg piac is van, ahova termelni lehet.

Az is előny, hogy mivel nem exportnagyhatalom, India elkerülte azokat a gazdaságdiplomáciai feszültségeket, amelyekbe Kína felemelkedése során belefutott: jelesül hogy Kína nemhogy nem lesz az európai ipar megmentője, hanem pont ellenkezőleg, az olcsó, nagy állami pénzekkel megtámogatott kínai termelés és az európai piacokat elárasztó kínai árudömping elsorvasztja az itteni gazdaságot. 

Indiára még Donald Trump sem mérges, nem hogy Európa, így aztán sokkal jobb lappal indul e téren. Ezt nemrég a Világbank is kiemelte egy jelentésében, amely szerint a világkereskedelem nyűglődése és az Amerikában (retorikailag legalábbis) fellángoló protekcionizmus még kifejezetten jól is jöhet Indiának. 

Liberális nacionalizmus? 

Ezt az újdelhi kormány is próbálja meglovagolni, legalábbis az utóbbi években nagyon aktívan próbálják becsalogatni a külföldi tőkét az országba. A fokozatos, fű alatti nyitást jelzi, hogy előrejelzések szerint idénre az indiai gazdaság már exportfüggőbbé válhat, mint Kína, bár ez elsősorban megint csak annak köszönhető, hogy Kína az utóbbi években brutális belső hitelezéssel próbálja fenntartani növekedését, ami miatt mára az export helyett a hitel vált a növekedés egy fő (és nem igazán fenntartható) mozgatórugójává.

Persze hosszabb távon kismillió problémát kell megoldani, például egyes becslések szerint csak az infrastruktúra-fejlesztésre kell alsó hangon 1,5 ezer milliárd dollárnyi (kb. 440 ezer milliárd forintnyi) rúpia, a szegénység felszámolásának vagy az oktatás rendbetételének költségeiről nem is beszélve. A népesség többségét foglalkoztató mezőgazdaság gyenge és erősen kiszolgáltatott az időjárásnak. A bankszektor elég rossz állapotban van, így a hitelezés nem nagyon tudja hatékonyan támogatni a növekedést.

Ráadásul az utóbbi időben Narendra Modi kormányfő láthatóan inkább a hindu nacionalizmus erősítésével és a hatalom koncentrációjával van elfoglalva a gazdasági kormányzás helyett, ami nem tűnik valami pozitív fejleménynek, hiszen a nacionalista autokrácia csak elég ritkán tud jó gazdasági eredményeket produkálni. És akkor arról még szó sem esett, hogy Kína mellett Indiát is gyakran (és nem teljesen jogtalanul) éri az a vád, hogy a hivatalos gazdasági adataik nem igazán megbízhatóak, és a növekedés valódi üteme valószínűleg alacsonyabb, mint amit az újdelhi kormány bemond.

A másik oldalon viszont a fellendülés esélyét növeli a jó demográfiai helyzet (sok fiatal), a relative biztos makrogazdasági környezet, az alacsony nemzetközi energiaárak és a relative könnyű gazdaságfejlesztési lehetőségek. És akárhogy is nézzük, tényleg az a helyzet, hogy 2017-re India maradt az annak idején BRICS névre keresztelt nagy feltörekvő gazdaságok közül az egyetlen, ahol még van távlati remény valamiféle tartós fellendülésre, úgyhogy jobb híján a világgazdaság kénytelen lesz benne reménykedni.  

Borítókép: Bloomberg / Getty Images Hungary