Nem az Apple, a koreai politika a Samsung új főellensége

Vélhetően ha megkérdeznék a világ kevésbé fejlett kétharmadának bármelyik országát, hogy szeretne-e magának egy saját nemzeti Samsungot, Hyundait vagy LG-t, akkor gondolkodás nélkül egy nagyon magabiztos igen lenne a válasz – hiszen melyik gazdaság és társadalom mondana nemet egy irtózatosan versenyképes, világszinten hódító, rengeteg pénzt termelő vállalatra? 

Hát, úgy tűnik, hogy pont az ezeket a nemzeti ipari bajnokokat kitermelő dél-koreai társadalom lesz az, amelynek a végén sok lett a jóból. Míg ugyanis az európai és hazai sajtó számára inkább az észak-koreai atomfenyegetés és rakétázgatás szempontjából volt érdekes a múlt heti dél-koreai elnökválasztás, addig

A győztes balliberális Mun Dzsein fő ígérete pedig nagyvonalakban az volt, hogy keményen nekimegy ezeknek a cégbehemótoknak, és térdre kényszeríti őket. Külföldön ugyanis akármennyire is irigylésre méltónak tűnnek a szárnyaló koreai nagyvállalatok, hazájukban a társadalom többsége úgy érzi, hogy kicsit túl nagyra nőttek, és túlzott erejük és befolyásuk fenyegeti Dél-Korea társadalmi-gazdasági jólétét. 

Természetesen azért nem arról van szó, hogy a baloldal szándékosan tönkre akarná tenni az ország gazdaságát, sőt szerintük Dél-Korea pont hogy jól járna, ha a csebolnak nevezett konglomerátumok gazdasági egyeduralmát megtörnék, és utat engednének a többieknek is. Ezt azonban az érintett cégek vezetése és tulajdonosi köre nem igazán hiszi el, márpedig ők a maguk módján ugyanolyan erősek politikailag, ha nem erősebbek, mint a regnáló elnök. Ami egyben azt is jelenti, hogy a következő hónapokban-években ádáz háború jöhet Dél-Korea politikai és gazdasági vezetése között.

A négyek bandája

Az új elnök, Mun Dzsein hozzáállásáról sokat elmond, hogy fő gazdasági tanácsadóját csak a “csebolvadász” becenéven emlegetik, és választási kampányát elsősorban arra építette, hogy négy nagy cégcsoportot, a Samsungot, a Hyundait, az LG-t és az itthon kevésbé ismert, de hasonlóan jelentős befolyású SK-t fenyegette. 

Mun Dzsein kormányzása alatt teljesen el fog tűnni a politikai és a gazdasági elit közti kényelmes összefonódás

- ígérte az új elnök.

Na de miért lehet ilyen népszerű a nemzet globális bajnokait támadó politika, és miért fordult a koreai társadalom többsége azok ellen a cégek ellen, amelyek felemelték az országot? A témáról korábban részletesen is írtunk.

Röviden nagyjából az alábbiakban lehet összefoglalni a dolgot:

• A dél-koreai gazdaság több mint fele néhány, jellemzően kiterjedt családok által irányított cégcsoport kezében van, tehát relatíve kevés embernek irtózatosan nagy befolyása van az ország gazdaságára.
• Amit gyakran arra használnak, hogy elnyomják a kisebb és gyengébb, de bizonyos téren versenyképesebb és ezért fenyegetést jelentő vetélytársaikat. Más szóval egy sor szektorban oligopólium van Dél-Koreában, azaz néhány nagy cég megtörhetetlen uralma jellemzi a gazdaságot.
• Ez pedig hosszabb távon árt az egész országnak, hiszen a nagy cégeknek hiába megy jól, ha mindenkit elnyomnak, azzal az alulról jövő innovációnak is ártanak.
• Másfelől egyre több jele van annak, hogy a cégbehemótok gyakran már nem képesek elég rugalmasan reagálni a gyorsan változó piaci viszonyokra, az irányítási struktúrájuk pedig túl régimódi a kor kívánalmaihoz képest. Ez pedig bajokat okoz, elég csak a Samsung közelmúltbeli telefonos buktáira gondolni.
• Ráadásul ezeket a cégcsoportokat az ország demokratizálódása előtt, a katonai diktatúra éveiben termelte ki magából az államilag irányított gazdaságpolitika, tehát kvázi állami pénzen hízott meg az a néhány ipari dinasztia, aminek a kezében van a gazdaság.
• Ezek a családok és vállalataik természetesen erősen összefonódtak a politikával és a bürokráciával, és a rendszerváltást simán túlélve átmentették hatalmukat és befolyásukat, ami sosem volt nagyobb, mint most. Végső soron ebbe bukott bele Pak Gunhje előző elnök is, miután kiderült, hogy legfőbb bizalmasát milliárdos kenőpénzekkel vették meg maguknak Samsungék. 

Az évszázad pere

A Pak Gunhje megbuktatásához és perbe fogásához vezető politikai botrány kapcsán valójában már a választások előtt megindult a harc a csebolok ellen. A Samsungot a háttérből irányító család fejét, Li Dzsejongot letartóztatták és vesztegetéssel vádolták meg a cég négy további vezérével együtt. Az ügyészség szerint ez lesz az évszázad pere az országban, ami annak fényében nem is kifejezetten túlzás, hogy az ország előző vezetője és a dél-koreai gazdasági kibocsátás ötödét előállító cégcsoport vezetése ül a vádlottak padján.

A Samsung vezetése tagadja a vádakat, és a többi csebol is elutasítja a baloldal által felróttakat. Ők populista hadjáratnak, a piacgazdasági elvek meghazudtolásának és egyoldalú, tisztességtelen fellépésnek tartják az ügyészségi vizsgálatot és a Mun-féle reformterveket.

Mindazonáltal a Samsung az utóbbi években amúgy is egy kisebb-nagyobb családi drámába süllyedt, amibe még egy Wall Street-i mágnás is beszállt, szóval már eleve nem állt jól a szénájuk. Aztán pedig elkezdtek felrobbanni a telefonjaik is. Ha pedig nem lett volna elég bajuk, most itt van Mun Dzsein is, aki nagyjából a Samsung lefejezésére készül. 

A baloldal által “gazdasági demokratizálásnak” nevezett programjával Mun elsősorban azt akarja elérni, hogy

Ennek egyik legfőbb eszköze pedig az lenne, hogy a kisebbségi tulajdonosok is nagyobb befolyást kapjanak a cégek vezetésébe. Ami a gyakorlatban végső soron azt jelenti, hogy jogi eszközökkel kicsavarnák a cégvezető dinasztiák kezéből a vállalatcsoportokat, amiket a távlati tervek szerint szétszednének kisebb darabokra, hogy versenyképesebbek legyenek, na meg kevésbé tudjanak visszaélni erőfölényükkel.

A családok befolyásának letöréséhez pedig nem is kell kifejezetten durva beavatkozás, hiszen a tíz legnagyobb cégcsoport mögött álló dinasztiák átlagosan csupán 3,5 százalékát birtokolják a cseboljuk részvényeinek, a bonyolult kereszttulajdonlásokkal kialakított irányítási rendszernek köszönhetően azonban mégis övék a szavazatok 55 százaléka a csoport vezetését érintő kérdésekben. Más szóval nem arról van szó, hogy el akarják venni tőlük a jogos (bár politikai támogatással megszerzett) tulajdonukat, hanem rendet akarnak vágni a tulajdonviszonyokban és átláthatóbbá akarják tenni a nagyvállalatok irányítását.

Ez egyébként már csak azért sem ártana, mert az illető családok és a cégvezetők relatíve kis tulajdonrészük ellenére szeretik saját játékszerükként kezelni a csebolokat, amihez gyakran a politika is asszisztál. Például annak idején hiába ítélték el az SK vezetőjét egy több tízmilliárdos sikkasztás miatt, Pak Gunhje 2015-ben elnöki kegyelmet adott neki. A politikai és a gazdasági elit összefonódása tehát teljesen nyíltan és kendőzetlenül folyt. 

Nem ő az első próbálkozó

Mun azt ígéri, hogy véget vet a büntetlenségnek és a korrupciónak, és egyesével levágja a csebolok államigazgatást és politikát átszövő csápjait. A vállalati kormányzás megreformálása pedig nem csak az emberek igazságérzetének, hanem az egész dél-koreai gazdaság teljesítményének is jót fog tenni – szól a terv.

Amivel csak az a probléma, hogy

Az első nagyobb harc az 1997-es ázsiai pénzügyi válság után zajlott le, amikor Dél-Korea egy 60 milliárd dolláros IMF-mentőcsomagra szorult, és ezért cserébe kénytelen volt kicsit megnyirbálni az addig még a mostaninál is átláthatatlanabbul működő konglomerátumokat. A válság éveiben is bőven volt jó néhány nagyszabású per, és valóban voltak könyvelési és vállalatvezetési reformok. Azonban a lecsukott csebolvezérek hamarosan kiszabadultak a politikai befolyásuknak köszönhetően, és az állam és a céges szféra megbonthatatlanul szoros kapcsolata folytatódott. Ahogy a csebolok szárnyalása is: gazdasági súlyuk és erejük még tovább nőtt. 

Ami azt is jelzi, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű feladat megregulázásuk, hiszen a maguk módján jobban és hosszabb távon beágyazottak a politikai rendszerben, mint az éppen regnáló elnök. (Amin az sem segít, hogy Dél-Koreában egy ötéves ciklusig viselhető csak a poszt, tehát a rendszerbe van kódolva, hogy nem lesz hosszú életű regnálása.)

A csebolreform évtizedek óta a dél-koreai baloldal fő témája, és az előző, 2012-es választáson is ez volt a legfontosabb kampányszlogen. 2003 és 2008 között az akkori baloldali elnök, No Muhjon is megpróbálta már a dolgot, és a második csebolháború egyik tábornoka akkori kabinetfőnöke, egy bizonyos Mun Dzsein volt. (No végül 2009-ben öngyilkos lett, miután vesztegetéssel gyanúsították meg.)

A befolyásos koreai kereskedelmi kamara máris közölte, hogy Mun tervei sértik a nagyrészvényesek jogait, úgyhogy küzdeni fognak a lépések ellen. Elemzők is arra számítanak, hogy ha Mun valóban komolyan be akarja tartani ígéreteit, akkor elhúzódó háború jöhet, ahol mindkét félnek elég erősek a pozíciói, csak míg Munnak a társadalmi, a cseboloknak pedig minden más oldalon van erős hátszele. 

Nem lesz egyszerű

A másik gond, hogy természetesen a csebolok megregulázása politikailag is megosztó dolog.  A vállalati kormányzás átalakítását bár retorikailag mindegyik párt támogatja, de a részleteket tekintve természetesen nagy eltérések vannak. A frontvonalak pedig messze nem csak a két nagy párt, a Mun Dzsein-féle balliberális Demokrata Párt és a Pak Gunhje botránya miatt nagyot bukó konzervatív Szaneuri között húzódnak.

A balszélről egyesek jelentős társaságiadó-emelést és a cégcsoportok erőszakos szétdarabolását sürgetik, míg jobbról az a kritika, hogy a nagy balos felforgatós reformhevület nem hogy segíti, hanem fenyegeti a koreai gazdaságot, mert a nagyvállalatokra nehezedő túlzott nyomás megfojthatja a gazdaság motorjait jelentő exportcégeket. 

Ezzel egyébként a legtöbb elemző nem ért egyet, a csebolrefom hírére a piacok pozitívan reagáltak, és a gazdasági sajtóban megszólaló közgazdászok szerint csak jót tehet a dél-koreai cégekkel a konglomerátumok felrázása. Azzal kapcsolatban viszont mindenki szkeptikus, hogy Munnak lesz-e elég politikai ereje a harchoz, hiszen a történelmi példák nem biztatóak.

Szociális Kánaán + háború

Ennél valamivel megosztóbb az elemzők körében Mun másik, valódi baloldali kampányígérete, miszerint a jelenlegi duplájára növeli a szociális kiadásokat, és költségvetési lazítással próbál új lendületet adni a mostanában kicsit lassuló (értsd: 3 százalék alatti növekedést produkáló) dél-koreai gazdaságnak. Ugyanakkor ehhez azt is tudni kell, hogy Dél-Koreában a jellemzően fejlett országokat tömörítő OECD-n belül az egyik legalacsonyabb az állam jóléti költsége a GDP arányában, tehát van honnan emelni a kiadásokat. 

A kérdés inkább az, hogy ezt miből fogják fedezni, mivel az állami bevételek aránya is nagyon alacsony az országban. A csebolok vezetése pont ettől fél a legjobban, az egyik kézenfekvő terv ugyanis a társasági adó növelése. Ami szerintük visszafogná a befektetéseket és végső soron az egész gazdaságot. 

A frontvonalakat tehát már ássák, az elnök és a nagyvállalatok közti háború kezdete már csak hetek-hónapok kérdése. És hiába a társadalmi támogatottság, ebben a játszmában Mun Dzsein indul gyengébb lapokkal. Ezzel együtt azonban a következő hónapokban-években várhatóan nem (csak) az Apple vagy a feltörekvő kínai vetélytársak jelentette konkurencia miatt fájhat a koreai cégóriások vezetésének feje, fő ellenségük ugyanis nem a piac, hanem a politika lesz.