Jolán
0 °C
6 °C

Megnéztük a Fidesz legjobb ötletét

01
2017.05.21. 08:11 Módosítva: 2017-05-21 13:00:31

Mindig úgy képzeltem, hogy egy átlagos magyar ember számára az, hogy ő magyar, olyan természetes, mint hogy levegőt vesz. Mégis úgy tűnhet, mintha sokakban, akár egyes vezetőinkben is valami rejtett kisebbségrendűségi komplexus működne. Mintha kevésbé lenne értékes magyarnak születni, mint mondjuk németnek vagy franciának.

Szakáli István helyettes államtitkár pénteki beszédéből:

Mi (magyarok) nem vagyunk jöttmentek, mi bárkivel szemben büszkeséggel állunk ki. 

Fenti szavak után legszívesebben odarohanna az ember megveregetni a vállát, hogy:

Ne aggódj, helyettes államtitkár, semmi okod ilyeneken görcsölni, hogy is lennénk "jöttmentek"? Hogy jut egyáltalán eszedbe, hogy rosszabbak lennénk bárkinél?

Az ilyen érzésekkel vívódóknak érdemes segíteni, hogy soha ne érezzék emiatt alacsonyabbrendűnek magukat, mert tiszta hülyeség az egész.  Bizonyos dolgokat szebben megírtak arabul, mint magyarul, másokat meg nem, finom a citromos tengeri halászlé, de a paprikás is adja, a Beastie Boys eléggé üt, de a Fürgerókalábak se volt rossz gurítás, fel a fejjel! (Talán hasonló tőről fakadhat a turbómagyar túlkompenzálás is, de az már messzebbre vezet). Na de itt jön be a Fidesz vitán felül tanítani való húzása: a hungarikumok.

Gyere, te kis szégyenlős, kapsz egy plecsnit

Az egész hungarikum-program a legnagyszerűbb dolog a világon:

  • semmibe nem kerül
  • semmilyen következménye nincs
  • mégis egy csomó ember boldog lesz tőle

Ha bármi hungarikum lesz, az semmilyen változást nem hoz a termék piaci értékében vagy megbecsültségében. A nemzetközi piaci védelemre ott vannak a sokkal kézzelfoghatóbb uniós, szabadalomszerű szabályok, ahogy azt legutóbb például a közelmúltbeli pálinkaháborúból megtudhattuk. A szép vagy történelmi helyeket, világörökségi helyszíneket vagy műemlékeket összességében nagyon régóta védjük több fronton már kialakult intézményrendszerrel.

Ráadásul a sima értékesítéshez sem adnak semmilyen szaktudást vagy pénzt, ha a Boráros téren a lángosos holnap hungarikum lesz, nem fog senki egy darabbal se több lángost vinni. Esetleg a lángosos elviheti mondjuk a hévízi hungarikum napokra a kis standját, de elviheti bármilyen más napokra is az echte Ungarische Handarbeit-ok és kertitörpék mellé, rásózni a cseh vagy osztrák nyugdíjasokra. Vagy akár ki is költözhet egész nyárra.

Mi ez az egész hungarikumozás?

Ez egy plecsni, amit 2012-ben hoztunk létre azért, hogy ráaggassuk azokra a dolgokra, amiket egy bizottság egyszerre magyarnak és jónak érez. Lényegében bármi lehet ilyen, és nem jár érte semmi. 2013-ra pedig már meg is szült ez a bizottság bizonyos hungarikumokat. Mivel azonban úgy érezték, hogy például a budai Várnegyed nem egyenrangúan menő az edelényi földvár maradványaival, egy összetettebb "Nemzeti értékpiramist"  hoztak létre, ahol először a települési értéktárba lehet kerülni, aztán jön a nemzeti érték és a megyei értéktár, aztán a kiemelkedő nemzeti érték, és végül maga a hungarikumság. Ezen belül az olvasóra bíznánk, hogy mondjuk mennyivel lehet értékesebb kiemelt nemzeti értéknek lenni, mint simának. Vagy épp hungarikumnak.

Ahogy valószínűleg Unicumból se iszunk egy korttyal se többet, mióta megtudhattuk, hogy egyébként beírták a hungarikumok közé is. Amelyik dolog előtte is híresebb volt, az úgy is marad, ami meg nem, az is. Ami teljesen érthető, hiszen csak annyi történt, hogy felírták egy listára. 

Mégis megőrülünk ezért az egészért, emberek és települések tömegei tolonganak azért, hogy a fura hungarikumos kasztrendszer alapján bekerüljenek legalább a "települési értéktárba", ha már esetleg lecsúsztak a "nemzeti érték" címről és csak elérhetetlen álomnak tűnik a "kiemelt nemzeti érték" plecsni. 

Egyszerűen van egy spirituális vonzódásunk az olyan hasznavehetetlen és mérsékelten releváns elismerésekhez, oklevelekhez, ami egy gazdag embertől jön, de különösen, ha egy állami elöljárótól. Talán még a hűbéresi időkből származhat, de ha valahol megjegyzik, hogy "Úgy kóstóld ezt a mákos túrógómbócot, hogy még a megyei jegyzőnek is nagyon ízlett", akkor a legközvetlenebb viszony mellett sem illik ledorongolni az illetőt ("Hova szarjak? Ő valami túrógómbóc-szakértő?"), és túldicsérni sem ("Nem mondod, maga a jegyző? Akkor biztosan nekem is ízleni fog.").

Hanem egyfajta misztikus hümmöggéssel, bólogatással kell tudomásul venni, hogy igen, ez már valami, és bár nem beszélhetünk a részleteiről vagy az értelméről, mindketten érezzük, hogy mindez mit jelent: sokat. Az árusok kirakják, ha tíz éve náluk vásárolt egy mostani miniszter, és a házigazdák büszkén mesélik, ha a rendőrfőnöknek tetszett a kert.

Erre a nagyon is létező, az állami dicséretekre vágyódó igényre érzett rá a kormány, és kielégítette, ráadásul kifejezetten ügyesen. Régóta hiányzik már egy kis elismerés? Tessék! A hungarikumprogram erre az egyre jó, de erre parádésan, hiszen nem kell állami tisztviselőknek járniuk az országot, hogy mindenkit megdicsérgessenek, hanem annak kell jelentkeznie, aki igényli ezt.

És valamit borítékolhatóan fog kapni, valami ugyanis mindenhol van, ami máshol nincs, és ki merné azt mondani, hogy mondjuk a zalakomári naplemente vagy a grabóci növények nem szépek? És miért is mondaná, ha egyszer pár helyinek kell az, hogy erről kapjanak egy oklevelet vagy valami hasonlót? 

Széttépik, annyira kell

Az igény pedig óriási, olyan hévvel mentek rá a magyarok erre, mintha tojáshéjat szórtak volna a tyúkok elé. A teljesség igénye nélkül nézzék meg például, hogy Tiszacsege nem tudott betelni azzal, hogy mi mindent elismertethet, ezért a tiszacsegei halászlére, a halászcsárdára, a korhely halászlére, a halészlé fesztiválra és a Tisza-partszakaszukra is kértek elismerést, hogy értékes. Az. Vagy szinte szívszorító, ahogy Ágota a dunavecsei művházból kéri, hogy a dunavecsei autodidakta művészek is kerüljenek be az értéktárba. Lehet, hogy nem lettek olyan nagyon híresek, de azért "ügyes kezű mesteremberek", akik a helyi kultúrához "most is hozzá járulnak".

Nagyszerű húzás az egész, hatékony és abszolút hiánypótló, bárcsak más problémáinkat is ilyen ügyesen oldanánk meg. Ezért is volt érdekes, hogy az ötletgazda Földművelésügyi Minisztérium mit hoz ki egy nagyszabású hungarikumversenyből, amit azért szerveztek, hogy ismertek legyenek ezek a dolgok. Azzal az ellentmondással most ne foglalkozzunk, hogy a szerte földön leghíresebb magyar holmikkal, szokásokkal és helyekkel miképp lehetséges olyan gond, hogy kevesen ismerik őket itthon.

Be is kell seggelni

Most általános és középiskolások iskolánkénti csapatai versenyeztek hungarikumos témákban. Közülük mindenki győztes volt, már csak azért is, mert ellóghattak egy pénteket, de bizonyos selejtezőket is megnyertek már. A Parlamentben tartott országos döntőn Lezsák Sándor és pár helyettes államtitkár adta a díszkíséretet és nagyjából a zsűrit is, és szerte a Kárpát-medencéből jöttek magyar iskolások a vetélkedőre. 

Nagyon érdekesnek tűnt előzetesen, hogy igazából mit akarnak kezdeni ezekkel a kijelölt "magyar csúcsteljesítményekkel", ahol különösebb rendező elv nélkül egyszerre szerepelnek helyek, népszokások, Puskás Öcsi vagy olyan vállalati termékek, mint az Ilcsi szépítő füvek vagy a Béres Csepp. Nehéz helyzetben lehettek a szervezők is, hiszen ez nem egy tudomány vagy képesség, hanem csak dolgok egy listán.

Ennek megfelelően leginkább arról szólt az egész, hogy ki ismer fel hamarabb pár jellemző alapján egy adott hungarikumot. Activityztek, barkochbáztak, gyors tesztet töltöttek, de nem a mélyebb tudást díjazták itt, hanem csak azt, hogy eléggé megtanultak-e pár jellemzőt mindegyik hungarikumról.

A diákok részéről az lehetett volna izgalmas, hogy egy-egy hagyomány vagy módszer mennyire él tényleg velük, vagy inkább skanzenbe való, mérsékelten unalmas, de betanulandó témaként jelennek meg nekik a régiesebb dolgok.

Nos, ez így kevéssé jött át, inkább talán a tanáraik hozzáállását lehetett a legtöbbször megismerni. Kezdő feladatként például hozni kellett egy videót valami hungarikumos témával. Innen sejthetjük, hogy kevésbé valószínű, hogy egy iskolás úgy érezze, hogy az egyik legfontosabb, amit el akar mondani az egészről, az az, hogy  "nemzetközileg is egyedüllálló preventív családvédelmi szolgáltatást biztosít a védőnői szolgálat". Egyébként inkább alapvető hungarikumos lexikális ismeretek gyors visszaadására volt felhúzva minden feladat.

Külön megszívatták a gyerekeket egy meglepetésfeladattal, ahol a kísérőtanáraiknak kellett kitalálniuk bizonyos hungarikumokat. Szegény sepsiszentgyörgyi középiskolások például hiába teljesítettek szinte tökéletesen, rajtuk kívülálló okok miatt teljesen elszállt az esélyük a végső győzelemre, mert a meglepett tanáruk nem tudott kitalálni valami csipkét vagy hasonlót.  Végül az általános iskolásoknál a gyulaiak, a középiskolásoknál talán a fehérváriak nyertek. Volt még egy élő kürtőskalács, az még elég meglepő volt.

Csak egy kis sikerélményt mindenkinek

Legalább annyira érdekes volt viszont, hogy a résztvevő, magasabb rangú politikusaink mit tartanak fontosnak ebben az egészben.

Lezsák Sándor például egy nehezebben érthető beszédben elmondta, hogy:

  • Néhány faluban egyesek felmérték, "hogy mit tudnak ezek az emberek". Ezek az ismeretlenek abban bíztak, hogy semmit se tudnak falun. Aztán jól "az arcukra fagyott mosoly", mert kiderült, hogy rengeteg dolgot tudnak ott is. Egyes dolgokat évszázadok tapasztalata alapján, más dolgokat akár csak 10-20 év tapasztalata alapján, de ezeket tudják.   
  • "Olyan képességekkel rendelkezik a legkisebb falu is a Kárpát-medenceben, ami olyan forrás lehet, amiből igazán tudunk építkezni".
  • "Nem mi őrizzük a hagyományokat, hanem a hagyományok őriznek minket", ezek őriznek meg minket jó szellemi és fizikai kondícióban. És "ez a hungarikum törvény lényege" is. (Itt muszáj közbeszúrni, hogy a hagyományok feltétel nélküli tisztelete nagy butaság, vannak rossz hagyományok is, amiket mihamarabb el kell felejteni. Például hülyeség pálinkás kenyeret adni a csecsemőknek, vagy nem lenne jó, ha egyes halottaink mellé kinyírnák az állatait, a feleségét és a beosztottjait is.) 
  • "Nincsen tehetség nélküli ember, csak tehetségtelen szülő van, tehetségtelen pedagógus van, tehetségtelen politika van". (Itt megrándult pár jelenlévő, lazábban odafigyelő politikus válla) "Mert ez hiányzik nekünk, egy kis sikerélmény, amikor azt mondják nekünk, hogy: jól mozogtál... Ez nagyon hiányzik." Hogy azt csináljuk, ami jó "és ellenálljunk annak ami rossz a következő években."

Mindezek értelmezésére nem vállalkoznánk. Annál érthetőbb volt Szakáli István hungarikumügyi helyettes államtitkár mondandója. Ő a cikk elején idézett kishitű felvetés után lényegében odafordult egy jelenlévő, miniszterelnökségi főtanácsadóhoz, és kőkemény nyalásra szánta a beszédét. Pontosabban "ha már a miniszterelnök közvetlen munkatársa itt van", akkor megragadná az alkalmat, hogy eljutassa, hogy "egy szép, nemzetpolitikai szempontból is fontos eseményen voltak itt". Szóval arra futott ki, hogy pár jó szót esetleg mondhatna majd a közvetlen munkatárs a Miniszterelnökségen arról, amit itt látott.

Összességében sokkal okosabbak nem lettünk az eseménytől. Jó, hogy vannak ezek a hungarikumok, meg érdemes is osztogatni a hasonlóan olcsó címeket, de ha a listázásnál bárki többet akar kezdeni velük, azon még erősen gondolkozni kell. De nem egyértelmű, hogy érdemes-e. A vezetőinknek pedig az lenne még előnyös, ha nem egy ilyen komplexusos alapállásból állnának hozzá a kultúránkhoz.