Tekla
9 °C
16 °C

Divatosan rohanunk a katasztrófába

GettyImages-481603491
2017.08.27. 11:27 Módosítva: 2017-08-27 14:12:02
Nincs egyedül, ha nem tudja már hova tenni a szekrényben a rengeteg göncöt: mióta az olcsó kollekciók évszakonként akár 4-5 alkalommal is váltják egymást a fast fashion-láncokban, minden korábbinál több ruhát fogyasztunk a fejlett világban. Csakhogy a divatipar méretével együtt nő az okozott környezeti pusztítás is, mivel nincs olyan olcsó alapanyag és gyártási technológia, ami ne járna durva szén-dioxid-kibocsátással, vízpazarlással és vegyszeres szennyezéssel. Az olcsó ruha pedig hamar kimegy a divatból vagy tönkremegy, így tonnaszám gyűlik a hulladéklerakókban. Az újrahasznosítás és a cellulózalapú textil lehetne a jövő, de nemrég kiderült, hogy a legnagyobb márkák viszkózbeszállítói szétmérgezik a környezetet, a használtruha-piac pedig bajban lesz a szegényebb országok vásárlóerejének növekedésével.

Elképesztően sok felesleges ruhát vásárolunk. Még nekem is jóval több ruhám van, mint amit rendszeresen hordani tudok, pedig utálok vásárolni. A legnagyobb láncok már eleve annyira olcsók, hogy egy pizzarendelés árából bármikor lehet venni náluk valamit, és erre jönnek még az elmúlt pár évben állandósult leértékelések.

Ennek megfelelően a fast fashionben utazó nagy ruhaipari cégek évtizedes töretlen növekedési trendet tudnak maguk mögött, és nem látszik, hogy bármi az útjukba állhatna. A szegmens legnagyobb cége, a spanyol Inditex (a többek közt a Zarát, a Bershkát és a Pull&Beart is magába foglaló anyacég) egy évtized alatt közel 60 százalékkal tudta növelni eladásait, de hasonló arányokkal büszkélkedhet a második helyezett H&M és a harmadik Fast Retail (Uniqlo) is.

A cégeknek nem csak árbevétele elképesztően nagy, de a profitja is, árulkodó, hogy a mind az Inditex, mind a H&M tulajdonosa saját országának (Spanyolország illetve Svédország) leggazdagabb embere, sőt: az Inditex-vezér Amancio Ortega a világ legvagyonosabbjai közt van, tavaly néhány órára még meg is előzte Bill Gatest a Forbes-listán. Mindezt úgy sikerül elérni, hogy filléres termékeket árulnak, nem pedig nagyobb hozzáadott értékű high tech-cuccokat, mi hát titok? Természetesen az, hogy a ruhák gyártási költsége még a filléresnél is filléresebb, ami komoly emberi és ökológiai áldozatokkal jár.

A divatipar munkaerővel kapcsolatos rémtettei (éhbérért, rémes körülmények között dolgoztatás a fejlődő országokban) széles körben ismertek, de talán kevesebben tudják, hogy a mindennapi viselnivalót szállító ágazat

a világ második legszennyezőbb iparága közvetlenül az olajszektor után.

A ruhagyártás kész ökológiai katasztrófa: az előállítás masszív szén-dioxidkibocsátással, vízpazarlással és vegyszeres szennyezéssel jár, az elhasznált darabok pedig a bolygón felhalmozódó szemét mennyiségét növelik. Egyre fokozódó tempóban.

Természetes, de mégsem környezettudatos

A legnagyobb probléma a nagyipari ruhagyártással, hogy fő alapanyagai (más-más szempontból) mind súlyosan terhelik a környezetet. A kőolaj-alapú műanyagszálak és az extrém vízigényes pamut esetében elég egyértelmű az összefüggés, de mostanában az is kezd nagyobb visszhangot kapni, hogy a jövő anyagának tartott cellulózalapú szövetekkel szintén komoly gondok vannak. Idén nyáron publikálta a piacok zöldítésén dolgozó Changing Markets alapítvány a viszkózgyártás káros mellékhatásairól szóló tanulmányát , amely sokkoló és a nagy ruhacégek számára kínos eredményeket tárt fel.

Szárad a viszkóz.
Szárad a viszkóz.
Fotó: Changing Markets Foundation

A viszkóz napjaink textilgyártásának egyre nagyobb jelentőségű alapanyaga. Jelenleg még csak a teljes szövetpiac 6,6 százalékát teszi ki, de előrejelzések szerint a jövőben nőhet az aránya, öt éven belül közel 17 milliárd dollárosra teszik a viszkózpiac mértét. A növekedést részben épp a többi anyaghoz viszonyított állítólagos fenntarthatósága hajtja.

Az első mesterséges ruhaanyag

A cellulózalapú viszkóz az első ember által készített fonálfajta, egyike a 19. század végén kifejlesztett rayon/műselyemféléknek. Ezeknek több változata létezett eleinte, de a viszkóz hamar dominánssá vált, mert kevésbé volt gyúlékony és olcsóbb volt az előállítása, mint fő versenytársának, a nitrocellulóznak.

A viszkóz széles körben használható anyag, így huszadik század elejétől kezdve jövedelmező iparág épült rá, sorra nyíltak a gyárak Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. A területnek lökést adott egy 1930-as évekbeli innováció: feltalálták a vágottszálas viszkózt, amelyet más szálasanyagokhoz (pl. pamuthoz vagy gyapjúhoz) is hozzá lehet keverni. A viszkóz 1890-es években szabadalmaztatott gyártási technológiájának kulcsösszetevője a szén-diszulfid, amelynek egészségkárosító hatásai (a vele dolgozó munkásokra) előbb a gumiiparbeli használat majd a tömeges viszkózgyártás során váltak ismertté.

A viszkózt, mint növényi alapú textilt gyakran ökotudatos választásként reklámozzák a fogyasztóknak, de a gyártási körülmények feltárása során kiderült, hogy a valóság igencsak távol áll a kirakatba tolt képtől. Az olcsó viszkóz előállítása egyrészt a vízigényesség miatt kárhoztatott pamuthoz hasonlóan vízpazarló folyamat, másrészt napjainkban is intenzív vegyszerhasználattal jár, amelynek során a gyárak egy csomó oda nem való anyagot juttatnak a külvilágba, elszennyezve ezzel a természetes vizeket. Az eljárás során szén-diszulfidon felül használnak kénsavat, nátrium-hidroxidot, nátrium- és cink-szulfátot is, amelyek mind súlyosan maró anyagok, ezért csak igen körültekintően szabadna őket alkalmazni.

Szennyvízkifolyó egy kínai viszkózüzem mellett.
Szennyvízkifolyó egy kínai viszkózüzem mellett.
Fotó: Changing Markets Foundation

Ázsiában mérgez az európaiak ruhája

Elővigyázatosságnak azonban nyoma sincs a világ legnagyobb viszkózgyárainál a mostani eredmények szerint. A Changing Markets kutatói tíz nagy gyárat vizsgáltak meg, és a helyszíneken azt tapasztalták, hogy ártalmatlanítás helyett a súlyosan mérgező vegyi anyagok nagy részét egyszerűen beleengedik a természetes vizekbe. Az az üzemek környékén egyre romlik a levegőminőség, az ivóvíz mérgezővé vált, pusztul az élővilág, növekszik a rákos megbetegedések száma és olyan hagyományos szakmák, mint a halászat is veszélybe kerültek a külvilágba engedett kemikáliáknak köszönhetően.

Mindebből Európában és Amerikában nem érzékelünk semmit, ugyanis a huszadik század második felétől kezdve fokozatosan áttelepítették a viszkózgyártási kapacitás túlnyomó részét a fejlődő országokba. Az olcsó munkaerő mellett ez a lazább környezetvédelmi előírások miatt is nagyon megérte, ennek a következményeit érzik most a bőrükön a gyárak környékén élők.

Nagy márkák sötét kis titkai

A viszkózgyártás pusztító mellékhatásaival kapcsolatban korábban is voltak már botrányok, ezek azonban megmaradtak lokális szinten, és csak a konkrét (a nyugati világban teljesen ismeretlen) gyártócégeknek jelenthettek (nem túl nagy) problémát. Mivel

a divatipar az egyik leginkább átláthatatlan ellátási láncokkal működő szektor,

kevés szó esett arról, hogy a fejlődő világbeli szennyező üzemek önmagukban nem értelmezhető szereplők – ők csak egy pontot jelentenek a globális láncban, amelynek vége az a kiskereskedelmi egység, ahol a legutóbb akciósan pólót vettünk magunknak.

A Changing Markets-tanulmányból kiderült, hogy a problémás üzemek megrendelői közt olyan fast fashion világmárkák vannak, mint a Marks&Spencer, a Zara, az Asos, a H&M, a Benetton, a Levi's, vagy a Tesco.

Ennek persze nem kéne feltétlenül így lennie: a mai technológiai színvonalon már lehetséges egyrészt a szén-diszulfid 70 százalékának újrahasználata, másrészt az úgynevezett zárt láncú lyocell-folyamattal a szén-diszulfid teljesen kiiktatható, így ennek során nem jutnak a méreganyagok a külvilágba (bár a helyettesítéshez használt anyag emberekre gyakorolt hatásáról sajnos egyelőre nincsenek megbízható eredmények). Csakhogy a technológia fejlesztése éppúgy megdrágítaná a folyamatot, mint a dolgozók munkakörülményeinek javítása, vagy a béremelés, ezért a nagy márkák egyelőre nem nagyon szorgalmazták.

A Guardian körbekérdezte az érintett cégeket a riport megjelenése után, és mindenhonnan a szokásos óvatoskodó válaszokat kapták: “aggódunk az eredmények miatt”, “bátorítjuk a beszállítóinkat a környezetkímélő technológiák használatára”, “felülvizsgáljuk az együttműködésünket az érintett gyártókkal”, és a többi.

GettyImages-631010368
Fotó: Bloomberg / Getty Images Hungary

Évente 20 kollekció mellett ki ér rá ilyesmire?

Nem meglepő, hogy a nagy márkák vonakodnak környezettudatosabb irányba terelni az üzletet, a divatipar ugyanis egyre nagyobb fordulatszámon pörög, és a cégeknek tartaniuk kell egymással a lépést az árversenyben.

A fast fashion világában rég megszűntek már a klasszikus értelemben vett (évszakonkénti) szezonok.

A H&M mostanában évi 16 kollekciót bocsát ki, ugyanez a Zaránál akár a 20-at is elérheti

a legfrissebb adatok szerint. És akinek ez sem lenne elég, annak ott van az ultrafast fashion, amiről mostanában kezdenek beszélni, éllovasa az Asos, ami mostanra 2-4 hétre szorította le a teljes gyártási folyamatot a tervasztaltól a ruhaboltig.

Ezt a sok ruhát valakinek el is kell adni, ez pedig nem működhet olyan modellben, ahol egy egyszerű darab ára feljebb megy, mint egy átlag ebédé; a fogyasztók csak úgy képesek évente akár egy tucat alkalommal is újítani a ruhatárukon, ha ezt nevetséges összegekért tehetik meg.

Nem egyértelmű, hogy mi volt előbb, a fast fashionre mutatkozó vásárlói igény, vagy csak azután lett fontos a középosztálynak folyton ruhákat vásárolni, hogy megteremtették számára ezt a lehetőséget. Az azonban biztos, hogy miután kialakult, a turbódivat letarolta a teljes ágazatot, még a luxusmárkákat is megcsapta a sebesség szele.

Az ehhez képest elavult modellben működő, lépést tartani képtelen cégek viszont összezuhantak (gondban van például a Gap, az American Apparel pedig csődbe is ment) annak ellenére, hogy 2002 és 2015 között a ruhaipar összeladásai közel megduplázódtak, a Greenpeace becslése szerint 1 billió dollárról 1,8 billióra mentek fel. (A Fashion United kicsit másként számol, ők 3 billiósra teszik a teljes ágazatot a 2017-ben, az a világ GDP-jének 2 százaléka.)

Ilyen körülménye között kár lenne azt várni a cégektől, hogy masszív vásárlói vagy állami nyomás nélkül hajlandóak lesznek etikai megfontolásból szándékosan feljebb nyomni a gyártási költségeiket.

Senkinek sem kellenek a régi ruháink

És a ruházkodással kapcsolatos morális probléma nem ér véget a vásárlásnál: a fast fashion megjelenésével egyre több ruhaszemetet is termelünk, amivel valamit kezdeni kell. A gyorsan és olcsón készült ruha általában hamarabb el is használódik vagy megy ki a divatból, és hát nincs is nagyon hova tenni a gardróbban az évi nyolcadik kollekciót. Így folyton több és több ruha kerül leselejtezésre, csak sajnos a használt ruha másoknak is egyre kevésbé kell.

Csak az USA-ban évente 14-15 millió tonna ruhát dobnak ki, és hiába viszik őket a gazdáik adományboltokba, az Environmental Protection Agency adatai szerint

84 százalékuk végül hulladéklerakókban végzi.

A Council of Textil Recycling tapasztalata alapján a használt ruhának csak úgy 20 százaléka értékesíthető az amerikai piacon, a többit megpróbálják elsózni a világ kevésbé szerencsés részeire; a szubszaharai Afrikában az összes importált ruha fele használt, de Magyarországon is nagyon megy a használtruha-biznisz. Mindez azonban csak addig működik, amíg a levedlett ruhákat befogadó országokban nem lesz elég vásárlóerő, hogy az ottaniak is inkább az új - szintén olcsó - ruhákat válasszák.

Gyors ruhából gyorsan szemét lesz

Az útjuk végén, a hulladéklerakókban a természetes anyagból készült szövetek (mint például a viszkóz) bomlásnak indulnak, további üvegházgázokat termelve, komposztálódni azonban nem tudnak a vegyi eljárások miatt, amelyeken átestek, így egyszerre járulnak hozzá a klímaváltozáshoz és a globális szemétkupac növekedéséhez még jódarabig. Az olyan kőolaj-alapú anyagok, mint poliészter (ami jelenleg a legnagyobb súlyú anyag a ruhaiparban) pedig évezredek alatt bomlik le.

A ruhaszemét-problémára szintén a zártláncú gyártás lenne a jó megoldás, amelyben az elhasznált terméket közel teljes egészében fel tudnák használni új termék gyártásához. Ennek kidolgozása becslések szerint még legalább tíz év lesz, de jó hír, hogy már több nagy márka is rajta van. A H&M például nagyszabású ruhavisszagyűjtő akciót indított az üzleteiben világszerte, sőt, már kaphatóak is a cég 20 százalékban újrahasznosított pamutból készülő farmerjei, valamint tavaly 1,1 millió dollárt adományoztak a feladaton dolgozó innovátoroknak. Szintén úttörő a területen a Levi's, ami az Evrnu nevű techstartuppal működik együtt a saját újrahasznosítási eljárásának kidolgozásán.

Mielőtt túl optimisták lennénk, azért érdemes megjegyezni, hogy a szövetek újrahasznosítása ugyanúgy a piaci logika alapján működik, mint a többi nagy hulladékpiac. Vagyis ahhoz, hogy ezek a próbálkozások többnek bizonyuljanak szépségtapasznál a márkák piszkos kezén, az kell, hogy a hulladékszövet ára és az új szövet előállítási költsége között legyen akkora különbség (ezt akár állami támogatással vagy szabályozással is lehet támogatni), ami az újrahasznosítás irányába tereli az iparágat – a műanyagszövetek alapanyagául szolgáló olaj alacsony ára és az ázsiai országok laza környezetvédelmi előírása sajnos épp az ellenkező irányba hatnak.

És persze még jobb lenne, ha nem vásárolnánk annyi új ruhát feleslegesen, mert ha ilyen tempóban növekszik a divatipar, akkor nem lesz az a gyártászöldítő technológia, ami megment minket attól, hogy végül belefulladjunk az olcsó cuccokba.